Magyar Narancs: Hogyan kerültél kapcsolatba Philip Roth kiadójával, a patinás Houghton Mifflinnel?
Dragomán György: Mint minden, ez is a véletlenen múlt. Korábban egy skót lap megkérte a barátomat, Olchváry Pált, hogy fordítson le egy fejezetet, az Afrikát. Végül a saját szakállára többet is átültetett angolra, majd amikor elkészültünk - merthogy a munkában kéretlenül, de türelmesen fogadott tanácsaimmal én is részt vettem -, kitalálta, hogy az időközben lefordított öt novellát küldjük el öt jelentősebb amerikai lapnak. Mivel Beckett közel áll hozzám (Dragomán György fordította Samuel Beckett Watt című regényét - a szerk.), így kabalából elküldtük a Paris Review-nak is, amely először közölt az USA-ban Beckett-prózát. Legnagyobb meglepetésünkre egyedül ez a lap válaszolt, majd lehozta az Ugrás című fejezetet. Tudtam, hogy egy befolyásos folyóiratról van szó, de azt remélni sem mertem, hogy ennyire, mint ahogy azt sem tudtam, hogy évente húszezer kéziratot kapnak, amiből csak nyolcat közölnek. Ez magára vonta az amerikai kiadók figyelmét, így végül Roth és Tolkien kiadójához, a Houghton Mifflinhez került a könyv. Ebben az is közrejátszhatott, hogy a Mifflinnek vannak fiatal pályakezdő írói, Jonathan Safran Foernek köszönhetően pedig a gyerekhang, a monológ típusú regény sem ismeretlen számukra.
MN: Miért pont a te regényedet választották?
DGY: Később a szerkesztőm azt mondta, hogy a hang ragadta meg, hogy egy gyerek hosszú mondatokban, hadarva mesél szörnyűségekről. Biztos volt benne, hogy ez angolul is működni fog. Közben egy frankfurti kiadó is érdeklődött a regény iránt, és ez megtette a hatását. Úgy tűnik, az, hogy van egy amerikai és egy német kiadóm, elég volt ahhoz, hogy A fehér király több országban is magára vonja a figyelmet. Franciaországból több kiadó is megkeresett, jelenleg úgy tűnik, a Gallimard fogja megjelentetni.
MN: Hány nyelvnél tartasz?
DGY: Huszonhét vagy huszonnyolc.
MN: Románul is megjelent, milyen érzés volt kézbe venni?
DGY: A kötet még nem járt a kezemben, a napokban érkezett meg a Magvetőhöz, de hozzám még nem jutott el. Viszont Gábos-Foart*a Ildikó, a fordító átküldte e-mailben. Nem tudok annyira románul, hogy meg tudjam ítélni a fordítás minőségét, de azt érzékeltem, hogy hogyan szól a szöveg. Katartikus volt olvasni, mintha tükörbe néztem volna. Az egyik fejezetnek az a címe, hogyBőség. Amikor ezt írtam, folyamatosan egy román szó, a hasonló jelentésű bels*ug járt a fejemben. Jó volt látni, hogy a fordító megtalálta ezt a szót.
MN: 2002-ben kezdted el írni a regényt, tizennégy évvel az átköltözésetek után. Ilyen sokáig hordoztad magadban ezeket a történeteket, egyáltalán, ki kellett írnod magadból?
DGY: Nem éreztem kiírásnak, egyszerűen történeteket akartam elmesélni. Az, hogy a gyerekkorom nyomait későn kezdtem feldolgozni, talán annak is köszönhető, hogy sokáig tartott megírni az első regényem. Igaz, hogy A pusztítás könyve is diktatúrában játszódik, de kevésbé köthető konkrét helyhez, időhöz. Az hiperrealista, empirista regény - ha beszélhetek így a saját művemről -, sajátos hangon íródott, egy külső nézőpontú narrátor beszél. Amikor kész lettem vele, egy teljesen más módszert kezdtem el keresgélni, és így jött a gyerekhang. Akkortájt láttam egy interjút a bukaresti Steaua híres kapusával, Helmuth Duckadammal, aki elmesélte, hogy a csernobili katasztrófa után azt tanácsolták neki, kerülje a kapcsolatot a labdával, ne vetődjön, mert így belélegezheti a radioaktív port. Ezt az abszurd történetet gyerekhangon hallottam, majd amikor elkezdtem írni, azt vettem észre, hogy egyre több történet kapcsolódik azokhoz a tárgyakhoz és helyszínekhez, amelyek gyerekkoromhoz kötődnek. De semmiképpen nem akartam a saját marosvásárhelyi élményeimet irodalmi alapanyagként kezelni, mert nem magamról akartam írni. Idő kellett ahhoz, hogy belássam: attól, mert használok nyomokban elemeket a saját életemből, még ugyanúgy értékes fikciót teremthetek, mintha ezt szántszándékkal kerülném.
MN: Mennyire volt a trauma feldolgozása az írás?
DGY: Tény, hogy a kivándorlás az egész családnak traumatikus folyamat volt. Ettől nem tudtak és nem is próbáltak megkímélni a szüleim. Ráadásul sokáig, három évig tartott. De azt nem tudom, hogy azok a történetek, amiket leírtam, mennyire bizonyos traumák feldolgozásai. Láttam bizonyos képeket, helyzeteket, és megpróbáltam megkeresni a mögöttük lévő történeteket. Hálás vagyok a sorsnak azokért az élményekért, amelyeket átéltem. Biztos, hogy könynyebb lett volna nélkülük, de nem érzem magam traumatizált embernek. Persze diktatúrában élni önmagában trauma. Arra kényszerítenek, hogy alkalmazd a rendszer abszurd szabályait. Folyamatosan azt vizsgálod, melyek ezek a szabályok, mit mondhatsz ki, miről és kivel beszélhetsz, állandóan működteted az öncenzúrát. Ha így nézzük, olyan volt ez nekem, mint egy háború, hiszen egész életemben arról fogok írni, hogyan működik a hatalom, a diktatúra, hogyan lehet szembeszállni vele.
MN: Miért nem a felejtést választottad? Románia nagy része így tett. Az értelmiség sokat beszél ugyan a Ceaus*escu-korról, de mint tőle idegen, át nem élt időszakról. Még azok is így tesznek, akikről közben kiderült, hogy besúgók voltak.
DGY: Nemrég egy román újságíró megkérdezte tőlem, miért állítom, hogy a románokban nincs nosztalgia a régi rendszer iránt, hiszen a cannes-i díjazott Cristian Mungiu filmje is az adott korral foglalkozik. Szerintem ez inkább feldolgozás, hiszen az a rendszer sokkal brutálisabb volt annál, hogy nosztalgiázni lehessen vele kapcsolatban. Tény viszont, hogy sokan és sokáig az amnéziát választották. Érdekes, az átköltözöttek között vannak, akik eltitkolják, hogy erdélyiek. Én ezt nem tehettem meg, mert nem tudtam kitörölni tizenöt évet az életemből - a gyerekkor történetei mindig meghatározóak. Talán túlzottan sokat is meséltem a barátaimnak a nyolcvanas évekről, hogyan vették el a villanyt, hogyan álltunk sorban a kenyérért stb. Sőt, sokáig azért nem jártam vissza Marosvásárhelyre, mert attól tartottam, hogy a frissen szerzett élmények felülírhatják az emlékeimet, és elveszítem őket. Nem akartam látni, hogyan reped tovább a beton az iskolám udvarán, hogyan alakul át a város valami mássá.
MN: Meglepett a regény metafizikai alapvetése. A főhős, Dzsátá beleszületett a rendszerbe, számára ez az egyetlen ismert valóság. Ehhez képest felismeri a rezsim abnormális mivoltát, abszurditását, sőt, szembe is száll vele. Az ember eleve szabadnak és jónak születik?
DGY: Valamikor filozófus akartam lenni, izgatott a metafizika. Van-e szabadság, mi az ember? Arra készültem, hogy ezekről a kérdésekről fogok értekezéseket írni, de rájöttem, hogy engem inkább a történetek foglalkoztatnak. Ám ezekben is azt keresem, hogy egy totális diktatúrában működhet-e a szabadság, hogyan változtatja meg az elnyomás a tudatot, a nyelvet. Azért kerülöm ennyire a reflexiót: egyszer eldöntöttem, hogy nem leszek filozófus, és onnantól kezdve nem akartam a regényeimet arra használni, hogy filozófiát műveljek bennük. A pusztítás könyvéhez képest A fehér királyban továbbléptem, hiszen az első könyvben még a nyelvi gondolkodás létében is kételkedtem. Az utóbbi már monológ: valaki beszél, tehát viszonyul a világhoz. Igaz, Dzsátá sem reflexíven gondolkodik, ragaszkodik a tényekhez, rövid, pár órás történeteket mesél el. Ennek ellenére elkerülhetetlen bizonyos kérdések, így a szabadság kérdésének felmerülése.
MN: Platonista vagy?
DGY: Idealista vagyok, hiszek abban, hogy a szabadság igenis létezik. Úgy gondolom, hogy abban a világban, ahol a regény játszódik, az orwelli kísérletet még nem sikerült teljesen keresztülvinni. Létrejött a "duplagondol", az ember megkettőződése megtörtént, a nyelv lebontása elindult, ám még megvannak azok a fogalmak, melyek egy szabad létállapotban léteznek és hatnak.
MN: Nem arról van szó, hogy ez a rendszer - talán a játék felszámolhatatlansága miatt - csak a gyerekeknek biztosította ideig-óráig a szabadságot?
DGY: Ellenkezőleg, ez a rendszer mindenkit gyerekként kezelt, meg akarta tanítani az embereket a rendszer működésére. Egy felnőtt nem volt kevésbé kiszolgáltatva, mint egy gyerek. Persze azáltal, hogy Dzsátá még nem ért a szellemi, lelki fejlődése végére, evidensebben lehet látni a szabadságot.
MN: Az a benyomásom, hogy a kelet-európai sztálinista diktatúráktól a Ceaus*escu-rendszer sokban különbözik, abszurditása sok tekintetben egyedülálló. Talán ennek is köszönhető, hogy az irodalmi adaptációi - gondoljunk Bodor Részlegére, vagy a Sinistra körzetre - olyannyira különleges, egyedülálló világot teremtenek.
DGY: Az biztos, hogy egy sokkal jobban felépített diktatúra volt, mint amilyeneket a mi generációnk a környéken láthatott. Végletesebb, abszurdabb volt. De az is igaz, hogy végletessége ellenére volt benne valamilyen balkáni játékosság. Betarthatatlan elvárásokat támasztott, amiket az emberek próbáltak ugyan teljesíteni, de bármennyire igyekeztek, képtelenek voltak rá: ez adta a rendszer igazi abszurditását. Az emberek néha kínjukban nevettek. Hogyan lehet áthágni úgy a szabályokat, hogy közben úgy teszel, mintha betartanád őket - nyögvenyelős, furcsa játék, amit egy egész ország játszott. Amikor egy kapust felszólítanak, hogy kerülje a kapcsolatot a labdával, közben viszont győzelmet várnak a csapattólÉ Ráadásul a magyarországi rendszerrel szemben alkulehetőségeket sem kínált, csak korrupt kijátszást. Amit ugyanakkor, ha túl akartad élni, el is várt, rád is kényszerített.
MN: Érdekes, hogy a regényben nincsenek jelen a diktatúra képviselői, ennek ellenére mindent a hatalmi viszonyok határoznak meg.
DGY: Egy ilyen világban minden viszony hatalmi jellegű, mellérendelő viszonyok nem is léteznek. Ez minden kapcsolatot áthat, minden kommunikáció erőszakhelyzet, ezért agresszív. Az embereknek folyton tudniuk kell, hol a helyük a rendszerben, ám a szabályok nincsenek egyértelműen lefektetve. Senki sem tudja, mi tilos, maguknak kell kitalálniuk, ezért mindenki folyamatosan feszült, frusztrált. Dzsátá ennek a tanulási folyamatnak az elején van. Jó példa erre aSzelep című fejezet: a főhősnek részt kell vennie egy célbalövős versenyen, ahova csak azért küldik el, mert hasonlít az egyik lebetegedett csapattagra, tehát a tanárok be akarják csapni a zsűrit. Ám nem nyerhet, mert hagyni kell győzni a kádergyerekek iskoláját. Hogyan lehet győzni? Megjelenjen-e a versenyen, lőjön pontosan, vagy inkább mellé? Végül célba talál, de meghamisítják az eredményt.
MN: Lehetett győzni a rendszerrel szemben, vagy csak kijátszani lehet?
DGY: Ha csak csalással tudsz győzni, akkor nem biztos, hogy valóban győztél. Mivel a csalásra is épül, ha elveszíted a becsületed, akkor a rendszer máris integrált. Persze, ami A fehér királyt és Dzsátá győzelmét illeti, én nem tudom megmondani, hogy melyik a helyes olvasat. Lehet, hogy Dzsátá lázadása, a sakkautomata becsapása, a királyfigura ellopása valóban győzelemnek tekinthető.
MN: A nemzetiségi ellentétek miért nem jelennek meg a regényben?
DGY: Mert az erőszakról akartam írni, nem a gyűlöletről. A gyűlölet arról szól, miként követünk majd el erőszakot, az erőszak viszont lehet érzelemmentes is. Az a fajta agresszió, amiről én írok, jóval sterilebb, mint az olyan erőszak, amely a gyűlöletből születhet. Nem akartam egy etnikai helyzetből indulni, mert úgy láttam, az mindenképpen vindikáció lenne. Semmiképpen nem akartam vélt vagy valós sérelmekért elégtételt venni sem rendszeren, sem embereken. Másrészt úgy gondolom, hogy a nemzetiségi ellentéteket mesterségesen gerjesztették a Ceaus*escu-korban. Abban a paneltömbben, ahol én laktam, nem volt ilyen: fontosabb volt, hogy a szomszéd tömb - magyar és román - srácaival verekedtünk, de az iskolában ez már másképp működött: az épületben direkt elkülönítették a magyar és román osztályokat. A regény írása közben sokáig nem tudtam eldönteni, hogy a főszereplő milyen nemzetiségű, ezért kapta a beazonosíthatatlan Dzsátá nevet, ráadásul sokáig nem is tudjuk, hogy hívják. Egyébként ez az én becenevem volt. Mivel volt íjam, a román barátaim elneveztek Sageatának (nyíl - a szerk.), amit a magyarok túl hosszúnak találtak, ezért rövidítették Dzsátára, amit végül a románok is átvettek.
MN: Nem zavar, hogy a kritikusok rendszeresen megjegyzik, hogy sok erdélyi kortársadhoz hasonlóan te is Bodor Ádám köpenyegéből bújtál ki?
DGY: Megtisztelőnek érzem. Persze ebben az is benne van, hogy a magyarországi kritikusok nem nagyon ismerik az erdélyi írókat. Bodor mellett mesteremnek vallom Székely Jánost vagy Szilágyi Istvánt is. Kétségtelen, nem lehet eléggé dicsérni, amit Bodor a kis térben tud csinálni. Tőle tanultam, hogy a diktatúra olyan, mint a gravitáció, szinte alig kell róla beszélni, nem kell bizonygatni, hogy van: csak a történeteket kell megírni, amiből kibomlik egy világ, amely bőralámenően plasztikus és nyomasztó. Nem kell erdélyinek lenni ahhoz, hogy hasson Bodor: szerintem a kárpátaljai Berniczky Éva kapcsán is lehetne azt a bizonyos köpenyeget emlegetni.
MN: Erdélyi író vagy?
DGY: Azt hiszem, nem vagyok az, legfeljebb erdélyi származású. Ahhoz ott kéne írni. Igaz, ez legfeljebb egy földrajzi fogalom: van magyar irodalom, és vannak magyar írók, akik Erdélyben írnak. Él egy mítosz, hogy a hazai irodalom onnan fog megújulni, de ez egy elég nagy ostobaság, merthogy nincs válságban a magyar irodalom, ugyanakkor a Felvidéken, Kárpátalján vagy mondjuk Pécsett is születnek jelentős alkotások.
***
***
A gyermekkor ára - Dragomán György: A fehér király (könyv)
Báthori Csaba
Prózai életünk örvendetes eseménye volt a közelmúltban, hogy Bodor Ádám köpenyéből legalább három prózaíró bújt elő: Dragomán György, Papp Sándor Zsigmond és Vida Gábor. Mindhármat közös jegyek fűzik a mesterhez: az erdélyi háttér, az elbeszélés visszavívott öröme, a kegyetlenség és elnyomás visszafogott ábrázolása, a roppant kidolgozott, nyomatékos stílus, s végül általában bizonyos lidérces, dermesztően tárgyilagos, mégis látomásos ábrázolás.
Dragomán György (1973) Marosvásárhelyen született, a nyolcvanas években települt át Magyarországra, azóta itt él. A fehér király a második könyve, regénye.
Regény?
Alcíme szerint mindenképpen. Valójában elbeszélések laza füzé-re ez, egy vásott, tizenéves kamasz szemével láttatott eseménysorozat, gyermekkori csínyek tablója. A főhős fejlődésregénye azzal indul, hogy édesapját - homályos okból bizonytalan időre - kényszermunkára hurcolják a Duna-csatornához. Ketten maradnak otthon az édesanyával. A gyerek évente kétszer, születés- és neve napján látogatást tesz a rendszerhűnek rémlő, "titkár elvtársnak" szólítandó nagyapánál, aki az egyik ilyen alkalommal rosszcsont unokáját azzal ajándékozza meg, hogy agyonlőheti a kertben a szükségét végző macskát.
A mű tizennyolc elbeszélést fog át. Ezekben a főhős elmeséli egy-egy élményét: az iskolában az egyik lányon hirtelen megérezte a "nagylányszagot"; édesanyjával meglátogatnak egy "nagykövetet" annak reményében, hogy az elősegíthetné az apa szabadulását, illetve mondhatna valamit a sorsáról; a gyereket egy sárga, fortyogó viaszra emlékeztető, a fekete himlőtől eltorzult arcú ember megajándékozza arcképével abból az életkorából, amelyben még felismerhető volt. Találomra említek itt témákat, így is sejthető: az elbeszélt történetek önmagukban félelmetesek, megrázzák és tarkón ütik az olvasót. Dragomán György nagyszerű írói minőségét több erény együttesen jelzi: kiválóan exponál, leleményesen bonyolít, szemfülesen adagolja a jellegzetes részleteket az egyszeri dolgokra éhes emlékezetnek, és legtöbbször még csattanóval is szolgál az egyes történetek és a mű végén. Egy fél oldal elég, és tudjuk, miről van szó, mi az elbeszélői érdek. Tehetsége főleg a gyermeki kíméletlenség, a felnőtti brutalitás, a nélkülözés, a különböző gyökerű félelmek és a nagy általános, minden önkényuralomra jellemző rettegések ábrázolásában remekel, de felejthetetlen a megvesztegetés, az apára vágyakozó kamaszmegindulások és a látomássá fokozódó történetláncok leírásában is. Mondandója ugyanakkor nagy darabokban, testes bekezdésekben, hadarva tolul, ömlik elénk, sodor, sodor, örvénylő erővel magába ránt, és egyszer csak vége szakad. És mégis: egy pillanat-ra sem veszítjük el a fonalat, sőt a bonyolítás minden egyes pontján úgy érezzük, hogy a történet magjában vagyunk, és most valami szörnyű következik, valami kínos vagy jóvátehetetlen fordulat. A mondatok végig múlt időben jelennek meg, s ez úgy tünteti fel a könyvet, mintha a kamasz visszaemlékezne. Ugyanakkor világos, pontos leírásról van szó, egy súlyos gyermekkori megpróbáltatás írói elemzéséről és elmélyítéséről.
Dragomán prózája a vesszőkkel összefűzött, pontokkal el nem választott, a bekezdés technikáit elhanyagoló lendület sikere. Művészi erejének egyéb elemeit csak érinthetem itt: folytonosan adagolt kis történetek a nagyobb történeten belül, a lélektani motiválás rendkívül árnyalt, idejében ecsetelt, nem túlrészletezett kezelése, az igék döntő szerepe, az elvont állítások mérsékelt jelenléte. Az író csak elvétve fogalmaz meg tanulságot, azt is inkább szándéktalanul, mellesleg csaknem észrevétlenül. De az az egy-kettő odavetett könnyed-ségével is érvényes, emlékezetes. A két kamasztábor mezei csetepatéjában, amely egy futball-labda birtoklásáért folyik, egy Molnár Ferenchez méltó jelenetsorban váratlanul felbukkan ez a betét: "és akkor még azt is mondtam, hogy ez csalás, mert arról volt szó, hogy a labda itt lesz, és ez így nem becsületes dolog, de Frunza Romulusz erre azt mondta, hogy vegyem tudomásul, hogy a háború, az soha nem becsületes dolog, mert a győzelemről szól, és nem a becsületrőlÉ". Igen, ezt a kis "elszólást" soha többé nem felejtjük el. És még mit nem?
Dragomán, marosvásárhelyi illetőségű lévén, román neveket is használ, román figurákat is jócskán mozgat könyvében. Hatáselemeinek egyik kiadós forrásvidékén járunk. Az apróban bemutatott természeti és társadalmi környezet egy idegenszerű, de mégis megbízhatóan ismert nagykörnyezet jelenlétét, terhét, nyomasztó elvárásait, értékrendjét és fojtogató aktivitá-sát sugallja. A regény klasszikus értelemben nem fejlődésregény, a hangsúly itt nem a kamaszváltozásán, hanem állapotának bemuta-tásán van. A történetek egyenként nem léptetik előre a cselekményt, nem az idő munkáját iparkodnak megragadni, hanem abban találják, alapozzák meg az elbeszélés selymességét, hogy érdekes, meghökkentő eseményeket mutatnak be a gyerek életéből. Minden egyes történet egyenrangú, technikai és hatásalkati szempontból is. Az idegen nagykörnyezet lidérceit nemcsak a romániai hátteret megidéző utalásrendszer közvetíti, hanem - számomra legalábbis - némely nyelvhasználati jegy is. Dragomán finoman röppent fel szövegében
sajátos erdélyi
nyelvi fordulatokat, talán ezzel is utalva arra, hogy műve egy másik világ nyersanyagából táplálkozik, noha egyetemes érvényű. Találomra említek néhányat: "nem értem, hogy mért meséltem el egy ezeridegennek", "menjen a brantba", "a csorgónál alig volt valaki, csak négyen álltak vízért", "a szobrot egyszerre csak egy murvaszemcsével volt szabad megdobni", "odadugom a lázmérő végét a kaloriferhez". Azt hiszem, mindet kigyűjtöttem.
A könyv hibái? Sokáig gondolkodtam ezen. Talán annyit mondhatnék hosszas töprengés után: sem technikailag, sem stilárisan, sem üzeneteit tekintve nem találok itt elégtelenséget. Nem kétlem, hogy a fiatal író később talán az élet nagy, indokolhatatlan rendellenességeit, vetemedéseit, aránytalanságait, traumáit mélyebb markolással, a történetek mögött zajló történet sugalmazásával ábrázolja majd. De ebből a mostani, korai érettségből lehetetlen azt elővé-telezni és számon kérni.
Dragomán György második műve első rangon áll. Szerzőjének kijár a mesterlevél.
"A regény nyelvezete semmibe veszi a központozás szabályait, s ezzel egyfajta nyomasztó érzelmességgel itatódik át - részben elcsigázottság ez, részben téboly, ami gazdagon kifejezi a fiú hangulatát" - dicsérte pár hete a New York Times A fehér király című regényt. A könyv az elmúlt hónapokban szédítő külföldi sikereket aratott.
Magyar Narancs: Hogyan kerültél kapcsolatba Philip Roth kiadójával, a patinás Houghton Mifflinnel?
Dragomán György: Mint minden, ez is a véletlenen múlt. Korábban egy skót lap megkérte a barátomat, Olchváry Pált, hogy fordítson le egy fejezetet, az Afrikát. Végül a saját szakállára többet is átültetett angolra, majd amikor elkészültünk - merthogy a munkában kéretlenül, de türelmesen fogadott tanácsaimmal én is részt vettem -, kitalálta, hogy az időközben lefordított öt novellát küldjük el öt jelentősebb amerikai lapnak. Mivel Beckett közel áll hozzám (Dragomán György fordította Samuel Beckett Watt című regényét - a szerk.), így kabalából elküldtük a Paris Review-nak is, amely először közölt az USA-ban Beckett-prózát. Legnagyobb meglepetésünkre egyedül ez a lap válaszolt, majd lehozta az Ugrás című fejezetet. Tudtam, hogy egy befolyásos folyóiratról van szó, de azt remélni sem mertem, hogy ennyire, mint ahogy azt sem tudtam, hogy évente húszezer kéziratot kapnak, amiből csak nyolcat közölnek. Ez magára vonta az amerikai kiadók figyelmét, így végül Roth és Tolkien kiadójához, a Houghton Mifflinhez került a könyv. Ebben az is közrejátszhatott, hogy a Mifflinnek vannak fiatal pályakezdő írói, Jonathan Safran Foernek köszönhetően pedig a gyerekhang, a monológ típusú regény sem ismeretlen számukra.
MN: Miért pont a te regényedet választották?
DGY: Később a szerkesztőm azt mondta, hogy a hang ragadta meg, hogy egy gyerek hosszú mondatokban, hadarva mesél szörnyűségekről. Biztos volt benne, hogy ez angolul is működni fog. Közben egy frankfurti kiadó is érdeklődött a regény iránt, és ez megtette a hatását. Úgy tűnik, az, hogy van egy amerikai és egy német kiadóm, elég volt ahhoz, hogy A fehér király több országban is magára vonja a figyelmet. Franciaországból több kiadó is megkeresett, jelenleg úgy tűnik, a Gallimard fogja megjelentetni.
MN: Hány nyelvnél tartasz?
DGY: Huszonhét vagy huszonnyolc.
MN: Románul is megjelent, milyen érzés volt kézbe venni?
DGY: A kötet még nem járt a kezemben, a napokban érkezett meg a Magvetőhöz, de hozzám még nem jutott el. Viszont Gábos-Foart*a Ildikó, a fordító átküldte e-mailben. Nem tudok annyira románul, hogy meg tudjam ítélni a fordítás minőségét, de azt érzékeltem, hogy hogyan szól a szöveg. Katartikus volt olvasni, mintha tükörbe néztem volna. Az egyik fejezetnek az a címe, hogyBőség. Amikor ezt írtam, folyamatosan egy román szó, a hasonló jelentésű bels*ug járt a fejemben. Jó volt látni, hogy a fordító megtalálta ezt a szót.
MN: 2002-ben kezdted el írni a regényt, tizennégy évvel az átköltözésetek után. Ilyen sokáig hordoztad magadban ezeket a történeteket, egyáltalán, ki kellett írnod magadból?
DGY: Nem éreztem kiírásnak, egyszerűen történeteket akartam elmesélni. Az, hogy a gyerekkorom nyomait későn kezdtem feldolgozni, talán annak is köszönhető, hogy sokáig tartott megírni az első regényem. Igaz, hogy A pusztítás könyve is diktatúrában játszódik, de kevésbé köthető konkrét helyhez, időhöz. Az hiperrealista, empirista regény - ha beszélhetek így a saját művemről -, sajátos hangon íródott, egy külső nézőpontú narrátor beszél. Amikor kész lettem vele, egy teljesen más módszert kezdtem el keresgélni, és így jött a gyerekhang. Akkortájt láttam egy interjút a bukaresti Steaua híres kapusával, Helmuth Duckadammal, aki elmesélte, hogy a csernobili katasztrófa után azt tanácsolták neki, kerülje a kapcsolatot a labdával, ne vetődjön, mert így belélegezheti a radioaktív port. Ezt az abszurd történetet gyerekhangon hallottam, majd amikor elkezdtem írni, azt vettem észre, hogy egyre több történet kapcsolódik azokhoz a tárgyakhoz és helyszínekhez, amelyek gyerekkoromhoz kötődnek. De semmiképpen nem akartam a saját marosvásárhelyi élményeimet irodalmi alapanyagként kezelni, mert nem magamról akartam írni. Idő kellett ahhoz, hogy belássam: attól, mert használok nyomokban elemeket a saját életemből, még ugyanúgy értékes fikciót teremthetek, mintha ezt szántszándékkal kerülném.
MN: Mennyire volt a trauma feldolgozása az írás?
DGY: Tény, hogy a kivándorlás az egész családnak traumatikus folyamat volt. Ettől nem tudtak és nem is próbáltak megkímélni a szüleim. Ráadásul sokáig, három évig tartott. De azt nem tudom, hogy azok a történetek, amiket leírtam, mennyire bizonyos traumák feldolgozásai. Láttam bizonyos képeket, helyzeteket, és megpróbáltam megkeresni a mögöttük lévő történeteket. Hálás vagyok a sorsnak azokért az élményekért, amelyeket átéltem. Biztos, hogy könynyebb lett volna nélkülük, de nem érzem magam traumatizált embernek. Persze diktatúrában élni önmagában trauma. Arra kényszerítenek, hogy alkalmazd a rendszer abszurd szabályait. Folyamatosan azt vizsgálod, melyek ezek a szabályok, mit mondhatsz ki, miről és kivel beszélhetsz, állandóan működteted az öncenzúrát. Ha így nézzük, olyan volt ez nekem, mint egy háború, hiszen egész életemben arról fogok írni, hogyan működik a hatalom, a diktatúra, hogyan lehet szembeszállni vele.
MN: Miért nem a felejtést választottad? Románia nagy része így tett. Az értelmiség sokat beszél ugyan a Ceaus*escu-korról, de mint tőle idegen, át nem élt időszakról. Még azok is így tesznek, akikről közben kiderült, hogy besúgók voltak.
DGY: Nemrég egy román újságíró megkérdezte tőlem, miért állítom, hogy a románokban nincs nosztalgia a régi rendszer iránt, hiszen a cannes-i díjazott Cristian Mungiu filmje is az adott korral foglalkozik. Szerintem ez inkább feldolgozás, hiszen az a rendszer sokkal brutálisabb volt annál, hogy nosztalgiázni lehessen vele kapcsolatban. Tény viszont, hogy sokan és sokáig az amnéziát választották. Érdekes, az átköltözöttek között vannak, akik eltitkolják, hogy erdélyiek. Én ezt nem tehettem meg, mert nem tudtam kitörölni tizenöt évet az életemből - a gyerekkor történetei mindig meghatározóak. Talán túlzottan sokat is meséltem a barátaimnak a nyolcvanas évekről, hogyan vették el a villanyt, hogyan álltunk sorban a kenyérért stb. Sőt, sokáig azért nem jártam vissza Marosvásárhelyre, mert attól tartottam, hogy a frissen szerzett élmények felülírhatják az emlékeimet, és elveszítem őket. Nem akartam látni, hogyan reped tovább a beton az iskolám udvarán, hogyan alakul át a város valami mássá.
MN: Meglepett a regény metafizikai alapvetése. A főhős, Dzsátá beleszületett a rendszerbe, számára ez az egyetlen ismert valóság. Ehhez képest felismeri a rezsim abnormális mivoltát, abszurditását, sőt, szembe is száll vele. Az ember eleve szabadnak és jónak születik?
DGY: Valamikor filozófus akartam lenni, izgatott a metafizika. Van-e szabadság, mi az ember? Arra készültem, hogy ezekről a kérdésekről fogok értekezéseket írni, de rájöttem, hogy engem inkább a történetek foglalkoztatnak. Ám ezekben is azt keresem, hogy egy totális diktatúrában működhet-e a szabadság, hogyan változtatja meg az elnyomás a tudatot, a nyelvet. Azért kerülöm ennyire a reflexiót: egyszer eldöntöttem, hogy nem leszek filozófus, és onnantól kezdve nem akartam a regényeimet arra használni, hogy filozófiát műveljek bennük. A pusztítás könyvéhez képest A fehér királyban továbbléptem, hiszen az első könyvben még a nyelvi gondolkodás létében is kételkedtem. Az utóbbi már monológ: valaki beszél, tehát viszonyul a világhoz. Igaz, Dzsátá sem reflexíven gondolkodik, ragaszkodik a tényekhez, rövid, pár órás történeteket mesél el. Ennek ellenére elkerülhetetlen bizonyos kérdések, így a szabadság kérdésének felmerülése.
MN: Platonista vagy?
DGY: Idealista vagyok, hiszek abban, hogy a szabadság igenis létezik. Úgy gondolom, hogy abban a világban, ahol a regény játszódik, az orwelli kísérletet még nem sikerült teljesen keresztülvinni. Létrejött a "duplagondol", az ember megkettőződése megtörtént, a nyelv lebontása elindult, ám még megvannak azok a fogalmak, melyek egy szabad létállapotban léteznek és hatnak.
MN: Nem arról van szó, hogy ez a rendszer - talán a játék felszámolhatatlansága miatt - csak a gyerekeknek biztosította ideig-óráig a szabadságot?
DGY: Ellenkezőleg, ez a rendszer mindenkit gyerekként kezelt, meg akarta tanítani az embereket a rendszer működésére. Egy felnőtt nem volt kevésbé kiszolgáltatva, mint egy gyerek. Persze azáltal, hogy Dzsátá még nem ért a szellemi, lelki fejlődése végére, evidensebben lehet látni a szabadságot.
MN: Az a benyomásom, hogy a kelet-európai sztálinista diktatúráktól a Ceaus*escu-rendszer sokban különbözik, abszurditása sok tekintetben egyedülálló. Talán ennek is köszönhető, hogy az irodalmi adaptációi - gondoljunk Bodor Részlegére, vagy a Sinistra körzetre - olyannyira különleges, egyedülálló világot teremtenek.
DGY: Az biztos, hogy egy sokkal jobban felépített diktatúra volt, mint amilyeneket a mi generációnk a környéken láthatott. Végletesebb, abszurdabb volt. De az is igaz, hogy végletessége ellenére volt benne valamilyen balkáni játékosság. Betarthatatlan elvárásokat támasztott, amiket az emberek próbáltak ugyan teljesíteni, de bármennyire igyekeztek, képtelenek voltak rá: ez adta a rendszer igazi abszurditását. Az emberek néha kínjukban nevettek. Hogyan lehet áthágni úgy a szabályokat, hogy közben úgy teszel, mintha betartanád őket - nyögvenyelős, furcsa játék, amit egy egész ország játszott. Amikor egy kapust felszólítanak, hogy kerülje a kapcsolatot a labdával, közben viszont győzelmet várnak a csapattólÉ Ráadásul a magyarországi rendszerrel szemben alkulehetőségeket sem kínált, csak korrupt kijátszást. Amit ugyanakkor, ha túl akartad élni, el is várt, rád is kényszerített.
MN: Érdekes, hogy a regényben nincsenek jelen a diktatúra képviselői, ennek ellenére mindent a hatalmi viszonyok határoznak meg.
DGY: Egy ilyen világban minden viszony hatalmi jellegű, mellérendelő viszonyok nem is léteznek. Ez minden kapcsolatot áthat, minden kommunikáció erőszakhelyzet, ezért agresszív. Az embereknek folyton tudniuk kell, hol a helyük a rendszerben, ám a szabályok nincsenek egyértelműen lefektetve. Senki sem tudja, mi tilos, maguknak kell kitalálniuk, ezért mindenki folyamatosan feszült, frusztrált. Dzsátá ennek a tanulási folyamatnak az elején van. Jó példa erre aSzelep című fejezet: a főhősnek részt kell vennie egy célbalövős versenyen, ahova csak azért küldik el, mert hasonlít az egyik lebetegedett csapattagra, tehát a tanárok be akarják csapni a zsűrit. Ám nem nyerhet, mert hagyni kell győzni a kádergyerekek iskoláját. Hogyan lehet győzni? Megjelenjen-e a versenyen, lőjön pontosan, vagy inkább mellé? Végül célba talál, de meghamisítják az eredményt.
MN: Lehetett győzni a rendszerrel szemben, vagy csak kijátszani lehet?
DGY: Ha csak csalással tudsz győzni, akkor nem biztos, hogy valóban győztél. Mivel a csalásra is épül, ha elveszíted a becsületed, akkor a rendszer máris integrált. Persze, ami A fehér királyt és Dzsátá győzelmét illeti, én nem tudom megmondani, hogy melyik a helyes olvasat. Lehet, hogy Dzsátá lázadása, a sakkautomata becsapása, a királyfigura ellopása valóban győzelemnek tekinthető.
MN: A nemzetiségi ellentétek miért nem jelennek meg a regényben?
DGY: Mert az erőszakról akartam írni, nem a gyűlöletről. A gyűlölet arról szól, miként követünk majd el erőszakot, az erőszak viszont lehet érzelemmentes is. Az a fajta agresszió, amiről én írok, jóval sterilebb, mint az olyan erőszak, amely a gyűlöletből születhet. Nem akartam egy etnikai helyzetből indulni, mert úgy láttam, az mindenképpen vindikáció lenne. Semmiképpen nem akartam vélt vagy valós sérelmekért elégtételt venni sem rendszeren, sem embereken. Másrészt úgy gondolom, hogy a nemzetiségi ellentéteket mesterségesen gerjesztették a Ceaus*escu-korban. Abban a paneltömbben, ahol én laktam, nem volt ilyen: fontosabb volt, hogy a szomszéd tömb - magyar és román - srácaival verekedtünk, de az iskolában ez már másképp működött: az épületben direkt elkülönítették a magyar és román osztályokat. A regény írása közben sokáig nem tudtam eldönteni, hogy a főszereplő milyen nemzetiségű, ezért kapta a beazonosíthatatlan Dzsátá nevet, ráadásul sokáig nem is tudjuk, hogy hívják. Egyébként ez az én becenevem volt. Mivel volt íjam, a román barátaim elneveztek Sageatának (nyíl - a szerk.), amit a magyarok túl hosszúnak találtak, ezért rövidítették Dzsátára, amit végül a románok is átvettek.
MN: Nem zavar, hogy a kritikusok rendszeresen megjegyzik, hogy sok erdélyi kortársadhoz hasonlóan te is Bodor Ádám köpenyegéből bújtál ki?
DGY: Megtisztelőnek érzem. Persze ebben az is benne van, hogy a magyarországi kritikusok nem nagyon ismerik az erdélyi írókat. Bodor mellett mesteremnek vallom Székely Jánost vagy Szilágyi Istvánt is. Kétségtelen, nem lehet eléggé dicsérni, amit Bodor a kis térben tud csinálni. Tőle tanultam, hogy a diktatúra olyan, mint a gravitáció, szinte alig kell róla beszélni, nem kell bizonygatni, hogy van: csak a történeteket kell megírni, amiből kibomlik egy világ, amely bőralámenően plasztikus és nyomasztó. Nem kell erdélyinek lenni ahhoz, hogy hasson Bodor: szerintem a kárpátaljai Berniczky Éva kapcsán is lehetne azt a bizonyos köpenyeget emlegetni.
MN: Erdélyi író vagy?
DGY: Azt hiszem, nem vagyok az, legfeljebb erdélyi származású. Ahhoz ott kéne írni. Igaz, ez legfeljebb egy földrajzi fogalom: van magyar irodalom, és vannak magyar írók, akik Erdélyben írnak. Él egy mítosz, hogy a hazai irodalom onnan fog megújulni, de ez egy elég nagy ostobaság, merthogy nincs válságban a magyar irodalom, ugyanakkor a Felvidéken, Kárpátalján vagy mondjuk Pécsett is születnek jelentős alkotások.