2011. augusztus 30., kedd

Alessandro Baricco:Selyem

Ez nem regény. Nem is elbeszélés. Ez egy történet. Olyan férfiról, aki beutazza a világot, s a végén egy szeles tó partján ül egész nap. A férfi neve Hervé Joncour. A tóét nem tudni. Mondhatnánk, hogy szerelmi történet. De ha csupán az volna, nem érné meg elmondani. Szerepel benne vágy és fájdalom, mindkettőről tudjuk, mi fán terem, még sincs rá igazi szavunk. Mert szerelemnek nem szerelem. (Régi fogás. Ha nem tudunk nevet adni valaminek, akkor történetnek mondjuk. Ez már csak így van. Évszázadok óta.) Minden történetnek zenéje van. Ennek fehér zenéje. Ez fontos, mert a fehér zene különös muzsika, időnkint zavarba ejtő: halkan szól, és lassan kell táncolni rá...

2011. július 1., péntek

Per Olov Enquist: Blanche és Marie könyve

Per Olov Enquist, a világhírű svéd dráma- és regényíró új, európai könyve a századforduló Párizsában játszódik. Főhőse Blanche Wittman a világhírű pszichiáter, a Sâlpetrière kórház főorvosa, Jean Martin Charcot kedvenc betege, a hisztéria tüneteinek és kezelésének szentelt nyilvános bemutatók főszereplője.
Charcot halála után Blanche meggyógyul, és a későbbi Nobel-díjas fizikus-kémikus, a lengyel származású Marie Curie asszisztense lesz. A laboratóriumi sugárfertőzés miatt életét tehetetlen nyomorékként fejezi be. Szinte haláláig naplót ír, s naplóinak három kötete, a sárga, a fekete és a vörös könyv, a kérdések könyvei, képezik Enquist regényének alapszövetét.
A csapongó, meditatív, személyes emlékekkel tagolt Enquist-szöveg markánsan jeleníti meg a kort, a jellemeket, a helyszíneket, az ismert és kevésbé ismert személyiségeket (Freud, Jane Avril, Pierre Curie, Paul Langevin, Einstein...) és lassan beletorkollik a fő téma, a mindent legyőző szerelem megszólaltatásába.
Blanche és Charcot, illetve Marie és Paul megindítóan szép és tragikus szerelmének történetét meséli el, melybe mesteri könnyedséggel szövi bele saját anyjának és saját (fél)árvaságának életrajzi motívumait, a század eszmetörténetének és tudománytörténetének kezdeti alakulását, a torz politikai gondolatok és az elvaduló, bigott tömegek indulatainak vészjósló jeleit.
A zenei alapegységekből építkező regény fejezetei dalok, Enquist egyik legszemélyesebb műve, Blanche és Marie pedig legemlékezetesebb, legnagyobb empátiával megírt két regényhőse.
http://www.europakiado.hu/index.php?l=h&s=1&n=1049

2011. május 20., péntek

Jung Chang: Vadhattyúk

A Vadhattyúk – a huszadik századi lidérces kínai történelem három asszony sorsában elmesélve. Memoár és családtörténet: háromnemzedéknyi nagycsalád históriája.
A szerző nagyanyja életének elbeszélésével kezdi, aki egy kínai hadúr ágyasa volt, majd egy bölcs és türelmes mandzsu orvoshoz ment feleségül, anyja történetével folytatja, aki a hívő kommunisták generációjához tartozott, s végigjárta a lelkesedés, a gyötrődés, majd a meggyötretés és a végső kiábrándulás stációit. Férjével, a hajlíthatatlan kommunistával ellentétben ő túléli azt a temérdek iszonyatot, amit a kínai szocializmus és a kulturális forradalom még a pártelit tagjai számára is tartogatott. Az író pedig fiatal leányként maga is megtapasztalja, mit jelent vörösgárdistaként felvonulni Pekingben, mint „bírálati gyűlés”-en társainak céltáblája lenni, vagy „mezítlábas doktor”-ként falura menni… Mao Ce-tungnak sikerült a valóságban túlszárnyalnia Orwell fantáziáját: az a tömény borzalom, amit a kommunizmust a keleti despotizmussal ötvöző Mao a föld lakosságának egynegyedére zúdított, páratlan a történelemben. A világ egyik legrégebbi kultúrájának emlékeit majdnem teljesen megsemmisítette, a hatalmas országot egyetlen összefüggő, sajátosan kínai lágerré alakította.
Arról a Kínáról, amely itt az olvasó elé tárul, még csak sejtelme sem lehetett senki külföldinek, sem szorgalmas újságolvasónak, sme másnak, de talán még a szakembernek is csak módjával. Chang könyve, mondhatni, hosszan elnyújtott kiáltása, immár nem a mélységből, hanem a mélységről – a vérrel festett írásjegyes, Maót dicsőítő vörösgárdista-zsebkendőről, a gondolatellenőrzés legrafináltabb formáiról, s nemkülönben arról, hogy embernek maradni és szeretni igenis lehetséges a pokol legmélyebb bugyrában is!
A Vadhattyúk – szenvedések láncolata és apró, ritka örömök, kiszolgáltatottság és lélegzetelállító bátorság, megaláztatások és lelkierő. Hihetetlen, de hiteles történetek, személyes élményből fakadók, vagy hallottak, hol érzelmesek, hol szikárak.
„Nyugodt és mértéktartó kínai történelem, de sikerkönyvként olvastatja magát. Egyszerűen letehetetlen.” – írja a könyvről egyik amerikai kritikusa. A Vadhattyúk valóban világsiker: eddig huszonöt nyelvre fordították le, Angliában elnyerte Az Év Könyve díjat, és csak a papírfedeles kiadásból egymillió példány fogyott.
http://moly.hu/konyvek/jung-chang-vadhattyuk

2011. március 25., péntek

Krzysztof Varga: Turulpörkölt

Szerintem mindig érdekes, hogy mit gondolnak a magyarokról mások népek képviselői.

A lengyelekkel ugye két jó barát vagyunk, ami ugyan igaz (egyszerűen tényleg kedveli az átlagos lengyel a magyarokat), ennek oka viszont elég rejtélyes. A pár közös király meg a számos történelmi párhuzam (?) azért mégsem lehet kielégítő magyarázat; talán inkább arról van szó, hogy amiért nem vagyunk szomszédok, viszonylag kevés lehetőségünk van összeveszni, politikailag vagy futbalmeccseügyileg, mondjuk.

Az is elég érdekes, hogy Magyarországról valami teljesen irreális kép él sokak lengyelben: vidám, és laza ország vagyunk, mediterránba hajlóan remek időjárással, irigylésre méltó gazdasági helyzettel. Pesten viszont alig járt valaki, vagy ha igen, akkor utoljára a kilencvenes évek közepén, azóta meg leginkább Hajdúszoboszlón, vagy átutazóban Horvátország felé. A világhírű borainknak és konyhánknak sincs túl nagy híre, a pálinkáról is csak homályos elképzeléssel rendelkezik a többség.

Összességében tehát azért pozitív a kép; ezért különösen izgalmas Krzysztof Vargát olvasni, akitől aztán megkapja szerencsétlen országunk a magáét. A félig magyar lengyel író Varsóban él, de jól ismeri hazánkat, Turulpörkölt című könyvében végig is kalauzolja rajta az olvasókat, keresztül-kasul-történelmileg-kulturálisan. A rendkívül szórakoztató félig önéletrajzi, félig tény-irodalom könyv azzal sokkol igazán, hogy úgy írja le az egyébként unalomig ismert részleteket, hogy azt kívülről szemléli. A magyar nem nála mi hanem ők, de ettől még Varga bizony nagyon is magyar.

Mint ahogy az Autoportret című folyóiratban megjelent interjúban meséli a szerző, benne is megtalálható a magyarokra jellemző melankolikus vonás. Varsóban, annak ellenére hogy „csúnya”, jól érzi magát, míg Pesten (minden szépsége ellenére) rátör a megmagyarázhatatlan depresszió. A lengyelek által annyit emlegetett déli időjárás szerinte nem az Adria napfényes derűje, hanem inkább fülledt, száraz, pusztai hőség. Ezért Varga amint teheti, autóba ül és lemegy a Hortobágyra, hogy elgondolkozzon a magyarság létezésének értelmén.

Véleménye szerint ugyanis eltűnőben vagyunk, és érezzük is, hogy a szláv tengerben hosszú távon fel fogunk oldódni. Emiatt a városaink megálltak a fejlődésben a XIX. század végén; sőt: Pest ma is fogy; mi pedig bezárkózunk saját nyelvünkbe és kultúránkba, valamint a mérhetetlen zabálásba és ivásba. De legalább, Magyarországon az ember jobban el tud gondolkodni azon, hogy mi keresnivalója van a világban vagy közép-európában… Bár, ennek az erős gondolkodásnak általában rossz vége van, például a magyarok különösen nagy öngyilkosságra való hajlama (Vargának erre van egy meglehetősen merész „genetikai” teóriája, miszerint kétezer éve Ázsiában „valami hiba történt”)

Nos mit mondjunk? Krzysztof Vargában éppen az a kellemetlen, hogy kínosan jól ismeri Magyarországot, és megfigyelései pontosak. A levont következtetésekkel azonban már nem muszáj egyet értenünk, szerintem például Pest nem is annyira döglött, mint amilyennek szeretné az látni/láttatni. Az mindenesetre fontos, hogy a „lengyelmagyar-kétjóbarát”-on kívül ilyen, a dolgokban mélyebbre ásó megszólalásokat is lehet olvasni a két nép viszonyáról; bár Varga éppen arról beszél, hogy „testvérnépekről beszélni nem igazán helytálló”. Mindenestre érdemes figyelni arra, amiket mond, talán nemsokára a könyvére is sort kerítünk.
http://lengyelvalosag.blogspot.com/2009/01/krzysztof-varga-az-ngyilkos-magyarokrl.html

2011. február 19., szombat

Faludy György: Pokolbéli víg napjaim



Faludy György életének, műveinek említése egészen a rendszerváltozást megelőző évekig tabu volt, pedig költészetét egykor széles körben ismerték, kedvelték. Mindmáig közszájon forognak Villon fordításának némely sorai.
Életszeretetéről, antifasizmusáról és következetes humanizmusáról nemcsak versei, hanem fordulatokban bővelkedő életútja is tanúskodik. Sodró erejű önéletírása, a Pokolbeli víg napjaim párizsi emigrációjával kezdődik 1939-ben, ahová és amikor a háború és a nácizmus elől vándorolt ki. Franciaország német megszállásakor feleségével és barátaival - Lorsy Ernő történésszel és Havas Endrével, Károlyi Mihály későbbi munkatársával - továbbállt Dél-Franciaországba, ahonnan hajón Afrikába utazott. Marokkóban pikareszk kalandok sorozata után beutazási engedélyt kapott az Egyesült Államokba. New Yorkban barátok, tisztelők népes tábora várta, segítségükkel tisztes kenyérkeresethez jutott (lapszerkesztés, előadói körutak). A japán támadás után önként beállt az amerikai hadseregbe, ahol a sors szeszélye folytán először az ún. Habsburg-légióba osztották be (olyan alakulatba, amelyet Habsburg Ottó majdani díszőrségének szántak). Ennek feloszlatása után (amiben Faludynak oroszlánrésze volt) egészen a háború végéig különböző frontokon harcolt. A fegyverszünet után - barátai legnagyobb megrökönyödésére - feleségével együtt hazatért a romokban heverő Magyarországra. Belépett a Szociáldemokrata Pártba, a Népszava munkatársa lett. A pártegyesülés után azonban sorra kezdték letartóztatni barátait, kollégáit. Végül Faludy sem kerülte el sorsát: az Andrássy út 60-ba vitték. A könyv igazán megrendítő és dokumentumértékű részletei itt kezdődnek, majd a kistarcsai internálótáborban töltött hónapokkal folytatódnak. Az utolsó fejezetet a náci haláltáborok kegyetlenségével vetekedő recski megsemmisítő táborban szerzett élményeiből állította össze a szerző, méltó irodalmi emléket állítva ezzel a tábor sokat szenvedett foglyainak. A szellemes, néha kissé frivol (a gáláns kalandok elmesélésekor túlzásoktól sem tartózkodó) könyvnek ez a része katartikus élmény.
Az átélt időszak természete és az emlékező alkata folytán nem csak személyes életútjának fontos szakaszai tárulnak föl, de a magyar és az európai történelem és kultúra megannyi fordulópontja, drámai rengése, biztató reménye és újbóli leveretése. Komor kép bontakozik ki a megjelenített másfél évtizedről, mégis Faludy szellemes, ironizáló stílusa, asszociációkat, gondolati párhuzamokat bőven hordozó ábrázolásmódja, elnézése és indulata pontosan kirajzolják azt a humanista, demokratikus meggyőződést, amelyet minden megalázó szenvedése, meghurcoltatása ellenére őriz máig.

http://legeza.oszk.hu/sendpage.php?rec=li0529

2010. december 28., kedd

William Wharton: Hírhozók

Will, a filozófus és családja hagyományosan egy régi malomban töltik a karácsonyt. Hosszú idő után végre mindannyian együtt lesznek, Amerikában tanuló, felnőtt gyerekeik meglátogatják őket, ráadásul feleségével karácsony másnapján ünneplik a harmincadik házassági évfordulójukat. Az idei karácsony azonban több szempontból is...

2010. november 18., csütörtök

Sue Townsend: Adrian Mole és a tömegpusztító fegyverek

A szerdai könyvklubon úgy döntöttünk, hogy a borús napokat derűs  könyvvel ellensúlyozzuk:
Igen, igen, nem tévedés! A híres naplóíró – balfék – (utóbbi időben már) családapa (is) visszatért! Jelen kötet a sorozat legújabb része, és sajnos egyelőre csak angolul jelent meg. Mivel úgy gondolom, rajtam kívül még sokan szeretik őt és szerencsétlenkedéseit, talán a magyar kiadás előtt nem árt a többi rajongó kíváncsiságát felcsigázni az angol kiadás ismertetésével.
Jómagam kitörő örömmel vettem észre a könyvet egy reptéri könyvesboltban, január 1.-én, útban hazafelé. Azon nyomban meg is kellett vásárolnom. Jó kis évkezdet volt…

A történet 2002-ben indul, és mint mindig, most is jelentős változások álltak be az immár 34 éves Adrian életében a legutóbbi kötethez képest. A volt híresség - konyhafőnök - könyvíró fiaitól külön él: a kis William visszaköltözött JoJo-hoz Afrikába, a nagyobbik fiú, Glenn pedig belépett a hadseregbe.
Élete nagy szerelmével, Pandorával való viszonya baráti és elég ritkán találkoznak már (habár egyszer azért majdnem…). Maga Adrian egy antikváriumban talált munkát, és azon van, hogy életét ismét egyenesbe hozza. Természetesen minden azonnal katasztrófa közeli állapotba kerül…

Nézzük, mik azok a tényezők, melyek izgalmas és szorongással teli hétköznapokkal aranyozzák be (anti-)hősünk életét. Először is, vásárol egy modern stúdió-lakást Leicesternek egy felújított ipartelepén. Patkány-móló a hely neve, és hát nevéhez méltóan, hm… egy idő után rágcsálók kezdik el látogatni a lakást.
Ha már állatoknál tartunk, a közeli csatorna egyik agresszív lakója, egy Gielgud nevű hattyú szintén sok szomorú percet okoz Adriannek és látogatóinak („Mert, tudod, egy hattyú képes eltörni az ember kezét.”).

Persze nagyobb gond számára az egyre növekvő adóssága (lakáshitel, bevásárló kártyák, hitelkártyák) és új, szerencsétlen kapcsolata Marigolddal, egy szürreális család szürreális tagjával.
A harminc éves hölgy érdekesen öltözködik (csak a példa kedvéért: khaki kezeslábas, piros barett sapkával), hobbija a babaházépítés. A kedves papa pedig egy madrigálkórusba járó ex-hippi, egy rosszul menő bio-bolttal és szélsőjobboldali elhajlással.

A balfék naplóíró a könyvesbolt, Marigold és az adóssághalmozás mellett írói kör vezetésével foglalkozik – melynek létszáma szépen fogyatkozik ötről két főre -, valamint új interjúkötetén is dolgozik, melynek címe: Hírnév és Őrültség. A probléma csupán az, hogy eddig egyetlen híresség sem vállalta el a szereplést…

A megszokottan abszurd szituációk mellett persze forr a világ is: az USA és Nagy-Britannia háborúra készül Irak ellen annak tömegpusztító fegyverkészlete miatt. Adrian természetesen feltétlen híve Mr. Blairnek… amíg fia, Glenn Irakba nem kerül, és egy személyes tragédia rá nem ébreszti a valóságra.
Ez a szál egyébként az eddigi részek közül a legpolitikusabbá teszi a könyvet, a vége felé elég komoly ítéletet mond néhány szereplő a brit és amerikai politikusokról (megjegyzem, teljesen jogosan).

Sue Townsend nem tud hibázni, az Adrian Mole-saga legújabb részét is átitatja jellegzetes, néhol fanyar, néhol viszont durva kacagásra, fejfogásra késztető humora. Az angolok, az angol társadalom szépen megkapja közben a magáét - na meg ez az egész őrült világ is. 

http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2006-02-18/sue-townsend-adrian-mole-and-the-weapons-of-mass-destruction

S egyébként is olyan rövid az a három óra, ha minden egyes macskás,kutyás verset, s hasonló remekművet meg akarunk hallgatni, ahogyan azt a mostani regényünk hősei is tették J

Íme egy zsenge : Kedves, jó kutyám Döme,
                           Nem tudom, megkérdjem-e,
                           Miért ugatsz oly hangosan mindig
                           Te jó kutya, drága Döme.