2012. december 14., péntek

Maeve Binchy: Esti iskola

Innen: http://anheszenamon.blogspot.hu/2011/03/maeve-binchy-esti-iskola.html
M. B. ebben a regényben egy esi iskola nyelvtanfolyamának tanára és néhány diákja hol tragikus, hol titokzatos életét ismerteti meg az olvasóval. Találkozunk olyan szereplőkkel is, kiket már előző regényeiből ismerünk.

Az esti iskola létrehozása


Az Esti iskola létrehozás Aidan Dunne nevéhez fűződik.
A 49 éves latintanár feleségével és két felnőtt lányával él együtt.
Házassága elszürkült, se felesége, se gyerekei nem érdeklődnek dolgai felől, nem beszélgetnek vele.
Magányosnak érzi magát saját családjában.
Iskola igazgató szeretne lenni, abban reménykedik, hogy ha vezető állást kap, családja is felfigyel rá.
Viszont nem őt, hanem Tonyt nevezik ki, aki nem olyan fedhetetlen, de rátermettebb az állásra.
Tony Aidan nagyobbik lányának udvarol és hogy kedvére tegyen apját az esti iskola szervezésével bízza meg. Biztos benne, hogy belebukik


Signora

Őt már a Dublini vacsora című regényből megismerhettük.
Szerelmes lesz Marioba, aki már elígérkezett Olaszországban másnak. Ő elutazik vele a kis szicíliai faluba és ott él a háttérben, míg Mariot halálos baleset nem éri.
Akkor hazajön Dublinba.
Családja soha se tartotta vele a kapcsolatot és hazatérdekor is ellenségesen fogadja.
Elvállalja az esti iskolában az olasz tanfolyamot. Allain-nel már az első perctől kezdve egy hullámhosszon vannak, és kezd kialakulni köztük a szerelem.

Bill

Bankban dolgozik. Lizzibe szerelmes, de a lány követelőző, fényűző és titokzatos. Háttérben családi konfliktusok lapulnak meg.
Billnek a családjában is helyt kell állnia, mivel anyja felületes, apja élhetetlen és fogyatékos nővéréről is ő gondoskodik.
Ügyesen megoldja Lizzie és édesanyja közötti feszültséget. Érzi, hogy Lizzie-nek szüksége van rá és hogy a gondokat kézben fogja tudni tartani és ez boldoggá teszi.

Együtt iratkoznak be az olasz nyelvtanfolyamra.

Kathy

Szülei nem sokat törödnek a 16 éves lánnyal, inkább nővére neveli nagy odaadással.
Kathy szeretne megfelelni nővére elvárásainak, de nem túl okos kislány. Feszültségei oldására Fren beiratja húgát és magát is az olasz tanfolyamra.A kislány itt felszabadult lesz, de egy családi titokra fény derül, senki nem az, kinek hiszi.
Hogy birkózik meg ennek feldolgozásával?

Lou

Már gyerekkorában rossz társaságba keveredik, ahonnan kilépni képtelenség.
Megismerkedik Suzi-val, eljegyzi és szeretne tisztességes életet élni.
Egy bűntény álcázása miatt iratkozik be a nyelvtanfolyamra, ahol Signore a segítségére siet és lehetősége lesz egy becsületes új életet kezdeni.

Connie

Anyja egyetemet és jó házasságot remél lányának és ezért mindent meg is tesz.
De egy tragédia számításukat áthúzza. Hirtelen meghal a fogorvos apa, és maga után csak adósságot hogy, mivel titokban szerencsejátékos volt.

Nem mehet Connie egyetemre, hanem egy nagybátyja veszi magához. Szálloda recepciósaként helyezkedik el és itt ismeri meg Harry Kane-nal , a dúsgazdag, törekvő fiatalemberrel.

Connie-t annyira megrázta, hogy apjában csalódott, hogy nem tudja házassági kötelességeit maradéktalanul teljesíteni.
Ennek ellenére szül 4 gyereket és igyekszik saját vagyont szerezni.
Szüksége is lesz rá, mert férje illegális üzletekbe kezd és csőbe megy.
Connie a kisbefektetőkön segít, megvédi családját a szégyentől, majd segít lebuktatni férjét.
Magánya oldására iratkozik be az esti iskola olasz tanfolyamára.

Laddy

5 lány után születtet, mint egyetlen fiú, kire szülei a tanyát szeretnék hagyni, de a fiú kis mértékben fogyatékos.
8 évesen veszti el szüleit egy balesetben.
Rose, a a legidősebb testvér vezeti a háztartást, látja el testvéreit.
Egy jósnő azt jósolja neki, hogy egy éven belül férjhez megy és gyereke születik, kiben nagy öröme lesz, Laddy pedig sportoló lesz és utazni fog. Mi válik ebből valóra? .
Laddy valóban sportolni kezd és testvére szállodájában portás. Egyre több az olasz vendégünk, ezért ő is beiratkozik az olasz tanfolyamra, ahol nagyon szépen felzárkozik a többi tanulóhoz és kiderül, nem is olyan buta ő, mint hitték.

Fiona
Városi kórház kávézójában dolgozik. Tanácstalan , döntésképtelen gyerekből önállóan gondolkodó, érett felnőtt lesz, kire a szerelem is rátalál.

Az esti iskola egy közös római úttal végződik, ahol mindenkinek elrendeződik élete. Szerelmesek egymásra találnak, akik gondokkal küzdöttek, kiutat találnak helyzetükből.


Mindegyik történet külön-külön megállja a helyét egy önálló kisregényként, ahol a szereplőket a közös nyelvtanfolyam köti össze.

Jól kidolgozott, szép regény, mely méltóképpen illeszkedik Maeve Binchy életműsorozatába.


Sziasztok!

A pénteki sorsolás után a választás Rakovszky Zsuzsa A kígyó árnyéka című könyv került kiválasztásra.
A találkozó tervezett ideje február 8.
Érzésem szerint kicsit több szóban emlékezzünk meg majd a műről, mint a pénteki estén.

Akivel nem találkozom az ünnepekig, boldog karácsonyt és újévet kívánok, és jó olvasást.
A budaörsi könyvzárból már nálam van a könyv, utánam Tamásnál lesz.

Sütő Zoli

Sziasztok!

Valóban, maradt némi hiányérzetem a múltkori találkozásunk után. Nem is hagyott nyugodni a dolog, pár gondolat kikívánkozik belőlem Ági 'ponyvácskája', az Esti iskola kapcsán. Sőt nekem remekül összevágott a másik ajánlattal, a Jolsvaival.
Míg az előző, a hat éve gyerekvilággal elterelt figyelmemet könnyedén és észrevétlenül, szórakoztatva, mennyiségi alapon visszaterelte az olvasáshoz, az utóbbi, időben, egyszerre mindössze egy-két percre lefoglalva, egy-egy novella élményét utána napokig magamban hurcolva, szintén visszairányított a könyvekhez.
Nem tudom érthető-e barokk-körmondatos okfejtésem. Lényeg, hogy a célt két teljesen különböző úton, de elértem.
Ezt tovább gondolván felteszek pár kérdést, és küldök nektek egy cikket, mely egyfajta választ is ad gondolataim egy részére.

Valójában akkor mi is a különbség a 'szórakoztató irodalom' (ponyva) és a 'magasirodalom' között (nevezzük mondjuk most így)?
A jól megírt ponyva akár magasirodalom is lehet?
Mi szórakoztat egyszer az Esti iskolá-ban és miért nem tetszene, miért lenne hiányérzetem, ha csak ilyesmit olvasnék?
Minősíti az embert, ha magasirodalomra vágyik? (És ellenkezőleg: ha szívesebben olvas szórakoztató műveket?)
(Tovább megyek: az olvasás igényét kapjuk, tanuljuk, szerezzük? Ha valaki egyáltalán nem olvas?)

És a link:
http://www.holmi.org/2011/02/barany-tibor-szepirodalom-vs-lektur

Ragozhatnám még, de nem akarlak feltartani benneteket. Bármilyen észrevételt, hozzászólást szívesen veszek. De ha valakit mindez egyáltalán nem érdekel, azt is elfogadom. Végtére is mindjárt itt a karácsony... Szép ünnepet Nektek!

Bognár Anna

Sziasztok!

Köszi, Anna a linket! Nem volt könnyű olvasmány, de Bari iránti tiszteletből átrágtam magam rajta ;)
Ha jól értem az üzenetet: az irodalom hagyományra, konvenciókra építő műfaj. A szépirodalom megsérti, felforgatja a konvenciókat. A lektűr (ponyva) nem. De néha a szépirodalom sem (tehát a kettő között folyamatos az átmenet) - viszont akkor ennek önmagán túlmutató jelentősége van, és így további értelmezésre ad lehetőséget.

A gond persze ott kezdődik, hogy a magasirodalom felismeréséhez el kellene igazodni az irodalmi konvenciók között ;) De azért mégiscsak úgy érzem, hogy az Esti iskola nem sértett meg semmi konvenciót. Okos, átgondolt történetszövés és jó nyelvi megformáltság jellemzi, de nem kellett "megfejteni". Akárhogyan is, én szívesen olvastam, köszi, Ági :))

(Btw. a kritikus is ajánlotta Kondor Vilmos regényeit, úgyhogy majd tegyünk egy próbát! :)

Minden jót,
Kellemes Ünnepeket,
Enikő 

2012. november 9., péntek

József Jolán: József Attila élete



Valachi Anna

Világhiány, sorscsere, játék, alkotás

A József-testvérek szenvedély motiválta életstratégiái

Különálló életünk volt, mint három bolygónak, amelyek összefüggenek, de más pályán keringenek.”

    Modellértékű lehet számunkra József Jolán (1899–1950), Etelka (1903) és Attila (1905–1937) egymástól merőben különböző, de egy tőről fakadó életstratégiája. A három testvér egyéni életútja azt példázza, milyen magatartásformákkal kompenzálható egy közösen megélt gyermekkori trauma – esetükben az isteni gondviselőt szimbolizáló apa hirtelen és végleges eltűnése, melyet – a költő szóhasználatával – a testvérek „világhiányként” érzékeltek, majd a közös árvaság, a Mama halálával rájuk szakadt, kozmikus szeretethiány, az egzisztenciális kiszolgáltatottság tartós lelki szorongást kiváltó alapélménye.
    A közös sorsban osztozó Jolán, Etus és Attila – noha családi státusuk, lelki alkatuk és személyiségük különbözősége szerint másféleképpen kúrálták érzelmi hiánybetegségüket – nem adták meg magukat a passzivitásra kárhoztató szenvedésnek, hanem föllázadtak sorsuk ellen. Követhető magatartásminta híján azonban felnőttként is gyermek módjára, vágyaiktól és fantáziájuktól sarkallva keresték az életüket jobbra fordító cselekvéslehetőségeket és a kedélyt javító örömforrásokat. A szerelem és a játék rabjaiként, szenvedélyes aktivitással igyekeztek megváltoztatni sorsukat és kiteljesíteni önmagukat.

Szerepjáték egy életen át

    Jolán kilenc-, Etus öt-, Attila hároméves volt, amikor a színes egyéniségű, ezermester József Áron, akiért nagylánya különösen rajongott, elhagyta a családját. Eddig tartott Jocó gyermekkora. A férfiideáljában csalódott lánykának ezentúl – a tanulás mellett – a kenyérkeresővé lett, beteges Mama helyetteseként, a két kicsi pesztrájaként is helyt kellett állnia. A kötelességtudó, igyekvő, ám frusztrált teremtés a túl korán ránehezült családi felelősség miatt nem élhette ki természetes játékigényét, ezért kerülő úton, pótcselekvések formájában igyekezett kárpótolni magát az elmulasztott örömökért. Apja kalandorvére és emléke is dolgozott benne, amikor maszkok mögé bújva, szerepjátszó hajlamát követve, hatásosan és közmegelégedésre törekedve igyekezett elkerülni a valóság kellemetlenségeit.
    Már apró gyermekként művészi álmokat dédelgethetett magában, hiszen József Áron annak idején a kocsmai közönség mulattatására táncolni tanította, s balerinát vagy cirkuszi műlovarnőt akart belőle nevelni. Nem csoda, ha a Világ mozi cukroslányaként újra hatalmába kerítette a sorscsere illúziójával kecsegtető színlelés varázsa.
    Önérvényesítő életstratégiáját az örökös szerepjátszás modus vivendijére alapozta: élete ötvenegy esztendeje során négyszer volt férjnél, s a társadalmi ranglétrán fölfelé vezető házasságaiban mindig készségesen föláldozta – pontosabban átmenetileg háttérbe szorította – saját identitását, férjei igényeihez idomulva.
    A legszemléletesebb példa erre a dr. Makai Ödönnel álnéven kötött második házassága, hiszen a Lovag utcai ügyvédfeleségnek, „Lucie-nek” – férje kívánságára – nemcsak a múltját, hanem a családját is meg kellett tagadnia a világ előtt. Pedig titkos gyermekkori vágyai teljesültek, amikor szépségét és kacérságát rafináltan latba vetve kiharcolta magának a rangos életszerepet: született terézvárosi úriasszonynak maszkírozhatta magát, s nap mint nap az előkelő világban forgolódhatott. De nem élvezhette felhőtlenül társadalmi „fölemelkedését”, hiszen hazug élethelyzetbe kényszerített testvérei sorsáért is felelősséget érzett.
    Hovatovább úgy tűnt: a valóságban nem is olyan fenékig tejfel a vágyott polgári életmód – hiszen férje anyagi helyzetéről is kiderült, hogy ingatag –, ugyanakkor nem volt más választása, mint továbbra is vállalni a nagy nehezen kiharcolt, ám mind egyhangúbb és kilátástalanabb, álságos életformát. Megpróbált ugyan a „saját lábára állni” – Győrben színésznőként próbált boldogulni, de nem volt sikere –, de hiába lázadozott, képtelen volt kilépni hazugságra épülő házasságából, s a maga erejéből új életet kezdeni. A testvéreiért érzett felelősség mindig visszatartotta a végső szakítástól.
    Egyszerre próbált a „macska” kint és bent egeret fogni. A paradox viselkedésre késztető, egyszerre önérvényesítő és önmegtagadó feleség- és mostohaanya-szerep súlyos belső konfliktusokat idézett elő benne. Nem csoda, ha lelki teherbírása és idegrendszere rövid időn belül labilissá zilálódott – lelki feszültségei levezetésére pedig „mímelt mámorokba” menekült. Gátlástalanul kárpótolta magát a korábbi családi nélkülözésekért. Kártyázott, flörtölt, az önfeladás édes felelőtlenségét kínáló szerelmi kalandokba vetette magát. Kiélvezte a jólétet, mohón hajszolta a pénzzel megvásárolható élvezeteket. Érzelmi függőséggel párosult játékszenvedélye hovatovább beteges méreteket – pontosabban mértéktelenséget – öltött. Az eredendően kötelességtudó, céltudatos, erős akaratú, kislány kora óta kettős belső életet élő fiatal nő a húszas évek közepére szeszélyes, hisztériára hajlamos, kiegyensúlyozatlan dámává – reménytelenül beteg emberré vált.
    Az ösztönszublimáló kreativitás gyógyító hatását ekkoriban még csak alkalmi levélíróként tapasztalta meg. A fogékony, tehetséges, de inkább csak a praktikusan hasznosítható ismeretek iránt érdeklődő fiatalasszony lehetőleg igyekezett megkímélni magát a komoly tanulás és az önmegismerés erőfeszítéseitől.
    Amikor Franciaországban tanuló öccse arra kérte, idézze föl aprólékosan egy 13-14 éves korában átélt hét történéseit, a külföldi fürdőhelyeket és idegklinikákat megjárt nővér válaszlevelében elhárította a feladatot: „Most pillanatnyilag nagyon butának tűnik fel előttem az a kívánságod, arról a megírandó iskolás hetemről ezer évvel ezelőtt. Nincsenek emlékeim visszafelé, ami mögöttem van, az olyan mint a lelegelt fű, de én nem tartozom a kérődzők fajtájához. (…) Én most vagyok gyerek, játékos kedvű és gondtalan, akkor egy stréber öregasszony voltam, abban a világháborúban, amit azok a békeévek a mi számunkra jelentettek. Csúnya dolgokat éltem át, minek sápadt és vértelen kísérteteket idézni a múltból, mint egy elátkozott varázslónő. Most meg nem csinálok semmit, csak várok, mit, azt nem tudom, tele vagyok vágyakozással valami nagyszerű szenzációk után, mit tudom én, mi legyen az, de ezt az egyhangú, buta, jó létezést nem tudom hinni mindvégig ilyen butának és egyhangúnak. Valakinek kézen kellene fognia és elvezetni egy új országútra ebből a zsákutcából, ahol az ebédgondtól a bridgepartiig és vissza semmi fantázia és semmi lehetőség. (…) Hagyjuk ezeket a tegnapi és mai dolgokat, én a holnaptól sejtek, várok valamit, ó, nagyon jó volna valahol ellesni a boldogulás, a boldogság titkát, de olyan buta az emberi fantázia, nem tud semmit kitalálni, csak verejtékezik.” (73)
    Pszichológiai látlelettel fölérő vallomása azt is megmagyarázza, miért vált harmadik házasságában – dr. Bányai Lászlóné, alias Lala „szerepében” – végképp ösztönei rabjává. 1930-ra ugyanis már elszakadt testvéreitől: Attila, Szántó Judit élettársaként, mindinkább elfordult tőle; Etelka pedig Makai Ödön felesége és 1935-re háromgyermekes anya lett. Jolánnak nem maradt senkije, aki rászorult volna, hiszen legelső házasságában született gyermeke halála után meddővé vált, s érzelemtöbblete, követelődző írói tehetsége sem talált alkalmas megnyilatkozási formát – egészen 1937-ig, az ihlető erejű traumáig: öccse haláláig… Tele volt fölösleges, ki nem élt energiával, melyet nem tudott hasznos irányba terelni. Jobb híján nála hét évvel fiatalabb férjét babusgatta a konfliktusmentes időszakokban, amikor pedig elhidegültek – ami gyakran megtörtént –, féktelen, önemésztő szenvedéllyel hajszolta a legalább rövid távú kielégülést ígérő élvezeteket.
    Dr. Gartner Pál, a szenvedélybetegségek mélylélektani okait kutató idegorvos szerint „egyes neurotikus egyének, meg nem fontolt és automatikus öngyógyító kísérlet vonalán, szorongásaik, hipochondriáik, depresszióik és sok más neurotikus panaszuk, egy közérzeti mínusz, a boldogtalanság passzív életmérlege elől, a szenvedésektől menekülnek a nekik örömöket biztosító életlehetőségekhez. Akinek a lelki szerkezete egészséges, harmonikus, aki a kínkerülés-örömkeresés törvényének egészséges ritmusában megtalálja az ösztönök szakaszos kiélését, nem is adhatja át magát igazi szenvedélyességgel a játéknak. Nincs kétségünk az iránt, hogy ha valaki teljes értékű orgazmusfok elérésére képes, szívesebben találkozik partnerével, mintsem hajnalig izguljon a Jokerért.” (19)
    Jolán szerelemközpontú életvitelébe azonban a „Joker” is belefért, miután – értelmes elfoglaltság híján, kiszolgáltatva libidójának – nem szakaszosan, hanem állandó jelleggel, telhetetlenül vágyott az érzelmi-érzéki örömökre. Férjétől az örökös összeveszések és kibékülések forgatókönyvét követve tizenkét éven át, még hivatalos válásuk után sem tudott szexuálisan elszakadni. Bányai azonban képtelen volt elviselni – no meg finanszírozni – unatkozó, felelőtlen felesége „öngyógyító” akcióit: szerencsekísértő kártyaszenvedélyét, adóssághalmozó kicsapongásait.

„Világokat igazgatok: üveggolyókkal játszom”

    Érdekes elmélete volt József Attilának az önvesztő szenvedélyek rabjairól, akik közé – mint mániákus kávéházi sakkozó és megrögzött kártyás, sőt mint lehetséges „bolond” és visszaeső öngyilkos – talán önmagát is odasorolta.
    „Az ember örök menekülőben van. Az élet, a valóság elől. Sokszor önmaga elől is. Aki a kártyába menekül, annak kártyázni kell. Ha nem kártyázik, akkor mást csinál: lóversenyezik, iszik vagy kokainista lesz. Szóval narkotizálja magát valamivel. Pontosan ebbe a fajtába, csak annak egy más kategóriájába tartoznak azok, akik a spiritizmusba, a vallásba s más efféle magasztos, elvont dolgokba ássák el magukat. Valamennyien egyneműek ezek azokkal, akik az őrületbe vagy a halálba menekülnek. Tehát a bolondokkal és az öngyilkosokkal. A bolond, az még vár valamit a maga által megalkotott képzelet, vagyis képzelt-világtól. Az öngyilkos viszont már semmit sem remél.” (123) – idézte memoárjában a költő vélekedését sógora, Bányai László. József Attila a harmincas évek elején állítólag így magyarázta meg a neje kártyaadósságai miatt kétségbeesett férjnek Jolán devianciájának mélyebb okait.
    A mások által eltartott, kevéske jövedelmét rendszeresen kockára tevő költő könnyelműségét is rossz szemmel nézte sógora. Négyszemközt József Attilával című könyvében a fivér kedvteléseiről és játékszokásairól is beszámolt.
    „Persze megint a Japán kávéházban találtam rá Attilára, úgy ebédidő táján. Ugyanabban a páholyban ült, mint előzőleg. Valami kétes külsejű, ellenszenves alakkal kaszinózott.
    –    Beszélni akarok veled, – mondottam neki kissé komoran a megfelelő köszöntések után s miután láttam, hogy ez a játék már nem fillérekben megy, mint a Nagy Lajossal vívott sakkháború.
    –    Rögtön, – felelte ő nem kevésbé komoran. És ügyet sem vetve rám, tovább játszott. Még vagy két órán át. (…) Két órán át minden erőmet megfeszítve figyeltem az előttem lefolyt játékot. Láttam, mily megfontoltan teszi-veszi a lapokat Attila. Milyen elmélyüléssel mered az utolsónak kiterített lapok fölé. ’Várjál’, – mondotta többször is a társa sürgetésére. Éreztem, mint küzd, viaskodik érte, hogy a szerencsét maga felé fordítsa. De azt is éreztem, mily reménytelen ez a harc: hiszen itt nem az ész, a gondosság a döntő, hanem a befolyásolhatatlan, ostoba lapjárás, a szerencse. Hiába meggondolt valaki a játékban, ha meggondolatlan a játék elkezdésében.”
 (77-78)
    Ha magánemberként gyakran mindenét a véletlen szerencsére bízta is József Attila, költőként mindenek fölé helyezte a tudatosságot. Észre kellett vennie, hogy nemcsak úgynevezett káros szenvedélyeit, hanem hasznos, értelmes célt követő költői törekvéseit is egyazon ösztön irányítja. Mint Freudon iskolázott, a pszichoanalízis elméletét jól ismerő és a terápiás gyakorlatot is megtapasztalt beavatott tudhatta, hogy a költői ihletet eredendően ugyanaz a valóság kínjai elől menekülő, örömkereső-vágybeteljesítő törekvés táplálja, mint a hétköznapi élet sivárabb és mulandóbb élményeit hajszoló boldogtalanok pótcselekvéseit.
    „Nem kellene a költői tevékenység első nyomait már a gyermekben keresni? – teszi föl a kérdést Sigmund Freud A költő és a fantáziaműködés című tanulmányában. – A gyermek legkedvesebb és legelmélyültebb foglalatossága a játék. Talán azt mondhatjuk: minden játszó gyermek úgy viselkedik, mint egy költő, amikor saját világot teremt magának, helyesebben, világának dolgait új, neki tetsző rendbe sorolja. Helytelen volna azt hinni, hogy ezt a világot nem veszi komolyan; ellenkezőleg, játékát nagyon is komolyan veszi, nagy mennyiségű érzelmet fordít rá. A játék ellentéte nem a komolyság, hanem – a valóság. A gyermek, minden érzelmi töltés ellenére, játékvilágát nagyon jól megkülönbözteti a valóságtól, és képzelt tárgyaival és viszonyaival szívesen támaszkodik a valóságos világ fogható és látható dolgaira. Egyedül ez különbözteti meg a gyermek „játékát” a fantáziálástól. A költő ugyanazt teszi, mint a játszó gyermek; fantáziavilágot teremt, amit nagyon komolyan vesz, azaz igen nagy affektusmennyiséggel ruház fel, miközben élesen elkülöníti a valóságtól.” (193-194)
    A költő egész életművében plasztikusan megmutatkozik az ihlet és a játék szoros kapcsolata. A Kozmosz éneke című szonettkoszorúban például a magát omnipotensnek képzelő, magában isteni teremtőerőt érző, játszó gyermek tevékenységével jellemzi költői működését: „Külön világot alkotok magam, / mert mint baktériumnak csepp is tenger, / idegen, messzi bolygó minden ember, / kinek csak vágya, álma, gondja van”.
    Egy kései töredékében is visszatér a fiatalkori gesztus és életérzés: „Világokat igazgatok: / üveggolyókkal játszom. / Nem szeretnek a gazdagok: / árva gyermeknek látszom”.
    A költői játék legfontosabb funkciója a valóságban lehetetlen totális sorscsere képzeletbeli végrehajtása. A legelső ismert József Attila-vers, a kilencéves korából fennmaradt Kedves Jocó! „című”, De szeretnék gazdag lenni kezdetű, kétstrófás verses levél éppúgy erről tanúskodik, mint a később szép szóval bűvölő-bájoló-igéző költemények sokasága, szinte az egész lírai életmű. A Fiatal életek indulójának hitvallása a valóságos társadalmi helyzet elleni lázadás – vagy ha úgy tetszik: menekülés – himnusza. „De felnőttünk már valahára, / kik nem tudjuk, mi az, vígan élni, / és mostan vashittel, jó bátorsággal / sorsunk akarjuk fölcserélni.”
    Talán fölösleges végigpásztázni a két évtized során keletkezett lírai életművet, hogy a költő minden korszakában tetten érjük a játék- és világalakítási vágy motiválta alkotásokat. A Szép Szót szerkesztő József Attila 1936-ban fogalmazott híres Szerkesztői üzenete a bizonyíték rá, hogy élete végéig tisztában volt a „testet öltött érv” ősi, mágikus, játékvágy ihlette eredetével. „Nem értem, hogy miért volna alacsonyrendű a játék, a gyermekek öröme – írja egy értetlen olvasónak címezve szavait. – Én boldog pillanataimban gyermeknek érzem magamat és akkor derűs a szívem, ha munkámban játékot fedezek föl. Félek a játszani nem tudó emberektől és mindig azon leszek, hogy az emberek játékos kedve el ne lankadjon, hogy azok a szűkös életfeltételek, melyek a játék kedvét és lehetőségét szegik, megszűnjenek.”

A boldogságos dédmama

    Etus, a családi hányattatások során viszonylag védett pozícióban, középső gyerekként nevelkedett nővér sem volt mentes a művészi hajlamoktól és a játékszenvedélytől. Ő azonban féken tudta tartani, s a józan ész diktálta mederbe terelte ösztöneit. Talán hevesebb vérmérsékletű testvéreinek lelki sérülékenysége és kezdeményező, ám kudarchalmozó életvitele is óvatosságra intette. Ösztönösen inkább „elvegyülni” akart, mint „kiválni”, mert idegen volt tőle a narcizmus és az önérvényesítés vágya.
    Kislánykora óta csöndben, szinte észrevétlenül létezett a családban – a Mama mellett éppúgy, mint később, a Lovag utcai polgári otthonban –, hiszen kedvére kiélhette játékigényét. Tőle nem vették el a gyermekkorát, mint Jolántól. Sőt, nővére és gyámapja háztartási mindeneseként, mint egy láthatatlan Hamupipőke, sokkal tovább megőrizhette gyermeki énjét és szokásait, mint a vele egykorú lányok. Még tizenhat éves korában is szenvedélyesen babázott. Ösztönösen a gyermekségbe menekült, hiszen nővére és gyámapja házassági konfliktusainak szemtanújaként csöppet sem vonzotta a felnőtt életforma. Mamahiányát – nővére mostohaanyai szigorától szenvedve – úgy kompenzálta, hogy öntudatlan következetességgel készült a testére szabott, őt is boldogító anyaszerepre. Gyermeki naivitással élte az életét.
    Bakfiskoráig nem lázadozott a sorsa ellen, hiszen ha végzett a házimunkával, barátkozhatott a környékbeli gyerekekkel, és művészi ambícióit is kiélhette. Táncolni tanult, színházasdit játszott a többiekkel, operába járt, Wagner muzsikájáért rajongott, akárcsak Jolán. De a korkülönbség miatt – s nyilván eltérő alkatuk következtében is – sohasem érezte egyenrangúnak magát nővérével. Felnézett rá, de képtelen volt – nem is akart – hasonulni hozzá. Az ő titkos példaképe a családjáért dolgozó, szeretetet adó, áldozatkész Mama volt.
    „Különálló életünk volt, mint három bolygónak, amelyek összefüggenek, de más pályán keringenek – jellemezte testvéreihez fűződő kapcsolatát e sorok írójának. – Jolán sokszor meghúzta a hajam: butának és élhetetlennek tartott. Miért nem mondom meg az iskolában, mire van szükségem? Miért nem jelentkezem, amikor megkérdezik, kinek nincs cipője, télikabátja? Muszáj kérni: a szegénység megneveli az embert. Ő olyan volt, mint a légtornász. Igazodott, hogy mentse a puszta életet. Imádtam őt, mert nemcsak szép volt, hanem okos is. Mindent megtett értünk, nem engedett bántani bennünket. Kiállt értünk és harcolt. De nem nyilatkozott meg magáról előttünk.” (23)
    Etus eredendően érzelemgazdag, empatikus, toleráns teremtés volt, aki öntudatlanul talált rá a hozzá legillőbb – és a Mama hiányát kompenzáló – felnőttkori anyaszerepre, mely később valóban betöltötte és kiteljesítette az életét. Sajátos módon azonban házasságát saját titkos riválisának köszönhette. Kamaszlányként ugyanis átmenetileg konfliktusba keveredett nővérével.
    Alfred Adler individuálpszichológus, a hatalmi ösztön kialakulásának mélylélektani specialistája sajátos versengés eredményének tekintette az egyazon családban nevelkedő testvérek lelki alkatának kialakulását. Megfigyelései szerint „a másodszülött számára ingerként hat, hogy van előtte valaki, aki érvényesül. Ha abban a helyzetben van, hogy erejét kifejtheti és az elsővel felveheti a versenyt, akkor többnyire nagy lendülettel nyomul előre, ám az első, aki hatalma birtokában aránylag biztosan érzi magát, egyszerre csak azt veszi észre, hogy mindjárt a fejére nő.” (Ez volt a helyzet 1927–28-ban Jolán és Etus között, míg Attila a párizsi Sorbonne-on tanult.) „A másodszülött hangulata a nincstelen osztályok irigységével hasonlítható össze. Ebben is a háttérbe szorítottság hangulata az uralkodó” – vélekedik Adler. (106)
    A két nővér rivalizálásának mégsem az „elnyomott” Etus lázadása, hanem a színpadi szerzőként gondolkodó idősebb nővér kompromisszumos problémamegoldó akciója vetett véget. Ahogy Etusnak ajándékozta levetett ruháit, most neki adta gyerekek után vágyódó, tőle válni készülő férjét. Így egy csapásra megoldotta az elhúzódó családi válságot: végre úgy választhatott új férjet magának, hogy övéiért nem kellett aggódnia, hiszen minden maradt a régiben, csak a családi relációk rendeződtek át.
    A sajátos szerelmi happy end egy békés, kiegyensúlyozott házasság kezdetének bizonyult. Etus, akit Attila a „boldogságos kismama” képében halhatatlanított a Betlehemi királyok című versében, hat év alatt három gyermeknek adott életet. S valóban boldog volt a testére szabott, apró lányka korától hőn vágyott anyaszerepben. Gyermekkora meghosszabbításaként élhette meg a gyámapjával kötött házasság örömeit, hiszen igazi babái közt naiv, játékos kedvű kislány maradt, s megelégedett a Mamától örökölt, családösszetartó funkciójával. Hódmezővásárhelyi otthonukban testvéreit – akiket leveleiben „Drága Gyermek!”-nek szólított – bármikor szívesen látta, s bánkódott, amiért az egymáshoz vérmérsékletben és idegrendszeri labilitásban oly közel álló Jolán és Attila nem tudott saját meghitt otthont teremteni a párjával. A boldogtalanokban ugyanis saját életük kudarca tudatosult a Makai család házibékéje láttán.
    Összehasonlítva a testvérek közös apa- és anyahiány motiválta szenvedélyeit, megállapítható: nem véletlen, hogy éppen Etusnak sikerült a valóságban is megteremteni a teljes életet jelképező „tűzhelyet, családot”, amelyre Jolán csupán átmenetileg volt képes, első házassága idején, s amelyet a gyermektelen Attila utolsó versében „már végképp másoknak remél”. Ez a mindig háttérbe szorított, szerény, visszahúzódó, nem magáért, hanem másokért élő, érzelemgazdag, nyitott, toleráns lény ugyanis jobban szeretett adni, mint kapni. Az ő játékszenvedélye nem volt öncélú – és ezért lehetett a valóságban legalább olyan kreatív, mint tehetséges testvéreié. Hiszen létezik-e nagyobb művészet, mint a valóság nehéz és bonyolult helyzeteiben derűs lélekkel megőrizni és továbbadni az életet?
    József Etelka, az egykori naiv lelkű „boldogságos kismama” ma már a Makai-dinasztia szeretve tisztelt dédmamája. Ma is ugyanolyan vidám, nyílt szívű és gyermeklelkű, mint annak idején. Március 22-én tölti be kilencvenhatodik életévét. A fiatalon meghalt Mama, Attila, Jolán helyett is él. Vele billen a helyére a kizökkent családi idő.

Idézett művek:

Dr. Alfred Adler: Emberismeret. Gyakorlati individuálpszichológia. Fordította: dr. Kulcsár István. (Győző Andor kiadása, Bp. 1933)
Bányai László: Négyszemközt József Attilával (Körmendy Könyvkiadó, Bp. 1943)
Dr. Gartner Pál: Szenvedélyek és kedélybetegségek mélylélektana és gyógyítása (Novák Rudolf és társa, Bp. 1939)
Sigmund Freud: A költő és a fantáziaműködés. Fordította: Szilágyi Lilla. In Művészetpszichológia. Válogatta Halász László. (Gondolat, Bp. 1983)
Valachi Anna: József Jolán, az édes mostoha. Egy önérvényesítő nő a huszadik század első felében (Papirusz Book, Bp. 1998)

2012. szeptember 29., szombat

Jonas Jonasson: A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt

Rejtő vagy Svejk? Svejk vagy Rejtő? Allan Karlsson!

Mi történik, ha egy száz éves ember nem adja meg magát a rémesen unalmas sorsnak? Mi történik, ha nem hagyja magát etetgetni, felköszöntgetni, fotózkodni, körbe hordozni, mit a véres kardot? Mi történik, ha kilép  a klisék közül és egyszerűen csak lelép?  Kérem szépen, a válasz egyszerű: elszabadul a pokol :-)

Jonas Jonassonról pedig nem hiszem el, hogy elsőkönyves szerző. Van benne valami tökély, valami az őszseniből, a klasszikus humorból, abból az igaziból, amit csak a nagyok képesek hozni. Tiszta, csengő hangú kacagás és ész.

Egy szó, mint száz, Allan Karlsson unja a banánt, az idősek házát, ahol és és általában mindent. Ezért aztán sétálni indul, a századik születésnapján, mert nem akar tárgy lenni, tárgy az ünnepségnek, a polgármesterrel meg a szülinapi tortával, nővérekkel körítve. Így aztán, ahogyan éppen van, enyhén vizeletcseppes szobapapucsban, egy kilencvenkilenc éves embert megszégyenítő tempóban indul a nagy kaland, illetve a buszállomás felé. Ahol ellop egy bőröndöt, aztán új barátokat szerez és természetesen új ellenségeket is. Miközben egyre sodródik a lehetetlen történések felé, megismerjük Allan múltját is, az elmúlt száz év világtörténelmét. Talán éppen ezért száz éves ő: megmutatni nekünk  a bonyolult történések egyszerűségét, a XX. század abszurdját. Vagy talán a százéves ember maga a XX. század? Talán igen...

Közben meg röhögni kell. Teli szájjal, hasat fogva, könnyeket törölgetve,  úgy, ahogy a Rejtőkön tettük annak idején. Tiszta szívből, felszabadultan, boldogan. 

http://vikiolvas.blogspot.hu/2011/12/jonas-jonasson-szazeves-ember-aki.html

2012. július 20., péntek

Hunyady Sándor: Családi album

Balatonvilágos, Parnaki-ház

AZ 1934 óta teljes terjedelemében, csonkítatlanul most először közreadott Családi album című önéletrajzi regényében Hunyadi Sándor apja, Bródy Sándor mellett eltöltött éveiről vall. A különösen könnyed handvételű regény hősei többek között Jászai Mari, Molnár Ferenc, Füst Milán, Krúdy Gyula, Szép Ernő és mások. Helyszínei a századelő kávéházai, szerkesztőségi szobái, szállodái.Miközben a ritka erejű elbeszélő anekdótikus történeteivel elbűvöli, elszórakoztatja a gynútlan olvasót, az anya hírtelen jött halálának megrendítően őszinte ábrázolásával meghökkent, majd pedig egy apa-fiú viszony egyszer befogadó, máskor kirekesztő fordulatain keresztül egyszerre szembesíti a legmegfelelőbb apai és fiúi érzelmeinkkel.
http://www.libri.hu/konyv/csaladi-album-3.html


2012. június 8., péntek

Polcz Alaine: Asszony a Fronton

Tűzoltó szertár

Polcz Alaine: Asszony a fronton
1944, Kolozsvár: egy 19 éves ifjú asszony férjével és anyósával együtt menekül a közelgő front elől - egyenesen a tűzvonalba, majd (a németek elől) egy erdészházba, ahol bújtatott zsidókkal, francia hadifoglyokkal együtt rejtőzködnek. Hányódás pincékben, bombázás, golyózáporok, éhezés, fagy és a nőket megerőszakoló orosz katonák - a fájdalom, a nélkülözés és a félelem tébolyító világa.
"Minden háborúnak ezer arca van. Ez az enyém, ahogy én éltem meg. Egy fiatal nő, én magam, tizenkilenc-húsz évesen pár hónapos asszonyként hogyan kerültem az erdélyi kisebbségi sorból, az anyaországhoz visszakapcsolt Erdélyből a csákvári Esterházy-kastélyba. Egy asszony élete a fronton. Éhezés, tetvek, lövészárokásás, krumplihámozás, hideg, mocsok. Ez az élet nemcsak az enyém volt. Férjem fehér hajú édesanyját ugyanúgy elhurcolták és megerőszakolták, mint a serdülő lányokat. Az orosz katonák megtámadtak, elvertek, megvédtek, csizmával a kezemre léptek, megetettek. Milyenek voltak ők és milyenek voltunk mi? Miért erőszakolták meg a nőket, hogy esetleg életükkel fizessenek érte? Nemcsak a bombák és a lövedékek pusztítottak, nemcsak magyarokat és németeket végeztek ki. Miért harcoltak ők? És mi?" (Polcz Alain)
Polcz Alaine nem mai szemmel kommentálja az eseményeket, csak pontosan felidézi, hogyan szakadt rá az iszonyat, és miféle vitalitásnak, szívmelegségnek vagy véletleneknek köszönhetően maradt talpon. A dokumentum érvényű szépirodalom a női szenvedések könyve: kivételes mértéktartással, arányérzékkel, vádaskodás és önsajnálat nélkül.
Azzal, hogy elbeszéli saját meggyalázásának megrendítő történetét, hiteles, elfogulatlan, ezért perdöntő és örökérvényű tanúvallomást tesz az emberi sorsról. Polcz Alaine-nek "a világtörténelem falára festett magánfreskójából" a háború személyes, kegyetlen, emberi és esendő arca is feltárul az olvasó előtt.

http://www.krudylib.hu/pages/aktual/palyazat/fatyol/asszony.htm

2012. április 21., szombat

Szabó Magda: Az ajtó

Az ajtó lényegében az első nagy civilizációkkal egyidős, ősrégi szimbólum: egyszerre a ki- és a bezártság, az izgalmat csiholó titok és a biztonságot adó magány, a kifürkészhetetlenség és a megismerés lehetőségének jelképe; éppúgy a világba lépésé, mint a halálé. Nem lehet véletlen, hogy Szabó Magda egyik legnagyobb hatású regénye épp ezt a címet kapta, ahogy az sem, hogy a mű az archetípusokra utaló, visszatérő álommal kezdődik és végződik.

Az ajtó
Szeredás Emerenc története, egy asszonyé, aki kenyerét takarítással, főzéssel, gondnokoskodással kereső mindenesként lép be Szabó Magda életébe. Már az első pillanattól egyértelművé válik, hogy a feltételeket nem a gazda, hanem az alkalmazott szabja meg; a munka, mi több, kifejezetten a kétkezi munka Emerenc számára nem annyira pénzkereseti forrás, mint természetes létállapot, ami nélkül az idős, de meglett kora ellenére jó karban lévő nő elképzelhetetlennek tartaná mindennapjait.

Emerenc meggyőződésében megingathatatlan, akaratát mindenkor könyörtelenül keresztülvivő, jószerével zsarnoki jellem, aki éppúgy képes idomítani munkaadóját, mint a hóhaláltól megmentett kan kutyát, Violát. Nem ad a látszatokra, minden cselekedetét a gyakorlatiasság határozza meg és saját, eltökélt céljaihoz igazítja. A környezete mégis szereti és tiszteli, egyrészt fáradhatatlansága, másrészt – és mindenképp ez a fontosabb – hajlíthatatlan jelleme, valódi gerincessége miatt.

Az agg asszony ugyanakkor végtelenül visszahúzódó: magánéletéből semmit nem hajlandó feltárni a külvilág számára; lakásának ajtaja senki előtt nem nyílik meg. Ahogy lelkének ajtaja sem. Emerenc még a háborúban meghasonlott az egyházzal, és látszatra magát a vallást, a hitet is elvetette a templomba járásról való lemondással, ami a mélyen vallásos író-elbeszélő számára nehezen megemészthető magatartás.

Emerencet manapság minden valószínűség szerint antiszociálisnak, vagy akár embergyűlölőnek mondanánk, pedig minden döntése, tette mögött komoly indok rejlik, ami, ha mélyebbre hatolunk életének történetében, fokozatosan felfedezhető. Ámde hogyan hatolhatna mélyebbre bárki is, amikor senkit nem enged közel magához – Szabó Magda kivételével, akit valamiért elfogadott, megszeretett, akire egy idő után már szinte családtagként tekint.

Az elbeszélő az áhítattal teljes szeretet és a forrongó düh, időnként egyenesen az eltaszító gyűlölet között ingadozva mutatja be Emerenc rendkívül lassan kibontakozó élettörténetét, a hátteret, amely meghatározta a gondnok-házvezetőnő érzelmi és erkölcsi viszonyulását az emberekhez és a világhoz. Emerenc az a tükör, melynek révén végül valójában önmagunkat ismerhetjük meg; katalizátor, aki változhatatlanságában a vele való érintkezés révén segít létrehozni magunkban és emberi kapcsolatainkban a magasabb moralitás nehezen megalkotható vegyületét.
Ha Szabó Magda nem hangsúlyozná több helyen is (regényben és szövegen kívül egyaránt), hogy Emerenc története önéletrajzi ihletésű, ténylegesen a valóságon alapul, azt hihetnénk, tanmesét olvasunk. Ám a regény még ekként, pusztán a stílusával is ellenállhatatlanul magával ragadó lenne, a vallomásos jelleg, a megéltség azonban még ennél is magasabb dimenzióba helyezi a művet. Nem csoda, hogy oly sok nyelvre lefordították, és hogy sok helyütt kötelező tananyag, hiszen Emerenc történetét ismerni kell. Aki csak teheti tehát, ismerje meg.

És ismerje meg a regény alapján készült filmet is, melyen Szabó István hat esztendőn át dolgozott, és a főszerepeket olyan kiváló művészeknek osztotta ki, mint az Oscar-díjas, királynőhöz illő erejű és tartású Helen Mirren, a németek egyik legismertebb és legelismertebb színésznője, Martina Gedeck, valamint a mindig nagyszerű Eperjes Károly. A képre álmodott verzió talán poétikusabb Szabó Magda néhol egészen kemény, karcos szövegénél, mégis hűen adja vissza a regény esszenciáját, az egyszerre elválasztó és titkokra nyíló ajtó jeletőségét két rendkívüli asszony életében.
http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2012-03-13+09%3A00%3A00/szabo-magda-az-ajto


Nyáry Krisztián most Szabó Magdáról írt a facebookon: https://www.facebook.com/nyary.krisztian

A 30 éves Szabó Magda 1947. július 20-án az Írószövetség balatonlellei fogadásán látta meg először a 34 éves Szobotka Tibort. A férfi éppen csak ránézett a karcsú barna nőre, és már ment is tovább. Magda viszont azonnal beleszeretett az ismeretlen, világosszőke férfiba. "Sosem hittem, hogy van ilyen. Kinevettem, aki azt írta, jöhet az életben olyan pillanat, amikor egy másodperc töredékére megáll forgásában a világ, s hirtelen megváltozik minden, - velem ez történt. Csak álltam, néztem rá; minden sejtem azt mondta, én erre az emberre vártam egész életemen át, ... miatta hárítottam el a házassági ajánlatokat, én ennek az ismeretlennek a kedvéért születtem." Végül Devecseri Gábor mutatta be a férfinak. Magda akkoriban költőnő volt, nem is gondolt a prózaírásra. Devecseri szerette a verseit, és javasolta, hogy próbálja meg elhelyezni a rádiónál, ahol Szobotka volt az irodalmi osztály vezetője. Magda meg is ígérte, hogy beviszi majd a verseit. Másnap megpróbált utánajárni, ki ez az ember. Az ismerősök óvták tőle: "Idejét, tehetségét prédáló nőcsábász, aki hajnalonta jár haza". Tibor naplója alapján igazuk volt: "Hétfőn az Írószövetség fogadásán vettem részt Devecseri és Szabó Magda (csinos!) társaságában. Onnan K.-hoz mentem. Színház, majd P. nálam maradt. Unom és szeretnék valamilyen udvarias módon megszabadulni tőle." Tibor a nap egyik felében cikkeket írt, regényén dolgozott, végezte a rádiós munkáját, és szervezte a kisgazdapártot. Legtöbb energiáját azonban az kötötte le, hogy a párhuzamosan futó barátnők ne találkozzanak. Özvegy volt, a háború alatt vajúdó feleségét magára hagyták a bombázás elől az óvóhelyre menekülő orvosok, aki így végül gyermekével együtt belehalt a vérveszteségbe. Hosszú depresszió után ugrott bele az élet sűrűjébe. Magda ezt hallva elhatározta, hogy nem megy be a rádióba Tiborhoz. Aztán mégsem bírta ki. A férfi kedves volt vele, de a beszélgetésükhöz csatlakozó szerkesztőnő éreztette vele, hogy Tibor foglalt. Magda dühös lett, elköszönt és kiment. Másnap Tibor már a munkahelyén kereste, úgymond a versek miatt, amelyekről egy vacsoránál szeretne beszélni. Innentől kezdődött a kapcsolatuk. Magda sejtette, hogy csak egy az aktuális féltucatból, de nem bírt ellenállni a férfinak. Az első rámenős közeledési kísérletnél felpofozta a férfit. Hiszen ő nyakas debreceni kálvinista lány, nem olyan, mint a fővárosi nők, majd ő elmondja, mit mikor lehet. Tibornak ez tetszett, és várt. Fél év alatt naplójából eltűntek a színésznők, a rádiós gyakornok lányok. Végzetesen beleszeretett Magdába, aki karácsonyra egy Niké istennőt ábrázoló antik jegygyűrűt küldött neki. Tibor akkor már azt írta, más nő többet nem érdekli. Az eljegyzést júniusban követte esküvő. Azonban a teljes boldogság csak rövid ideig tartott. Szobotka mint polgári elem elveszítette rádiós állását, a feljelentésben az is szerepelt, hogy "címeres" gyűrűt hord. Hamarosan az írószövetségből is kizárták, évekig könyvtári segédmunkásként dolgozott, közben fordított. Magda 1949-ben megkapta a Baumgarten-díjat, de még azon a napon visszavonták tőle és állásából is elbocsátották; egészen 1958-ig nem publikálhatott. A kétségbeesett Magdában férje tartotta a lelket. "Nekem írd meg!" - kérte Magdát, aki eltiltásuk alatt kalapáccsal akarta szétverni az írógépet, mondván úgysincs kinek írnia. "Ha szeretsz, elég kell hogy legyen neked az, hogy én vagyok az olvasód." Szerette, úgyhogy írt, mégpedig sokat. A hosszú hallgatás alatt költőből regényíró lett. A 60-as évektől megjött a siker is. Aki ekkor ismerte meg őket, úgy találhatta, Szabó Magda férje egy folyton otthon ülő, felesége árnyékában élő figura. Pedig csak megtalálta a boldogságát. Elkezdte írni életrajzi regényét, de már nem volt ideje befejezni. 1982-ben agyvérzést kapott, és hamarosan meghalt. Halála után Magda fogta a kéziratot, a naplókat, a jegyzeteket és megírta Tibor könyvét. A "Megmaradt Szobotkának" című regény egyes oldalairól nehéz megállapítani, hogy melyiket ki írta. Egy egymás mélyen ismerő szerelmespár közös könyve, akik a síron túl is felelgetnek egymásnak.


és a kommentekben ott a link a Szobotkáról írt könyvhöz: http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?offset=1&origOffset=-1&docId=622&secId=57955&qdcId=3&libraryId=-1&filter=Szab%C3%B3+Magda&limit=1000&pageSet=1

2012. április 1., vasárnap

Josef Škvorecký: Borúvka felügyelő szomorúsága

Borúvka felügyelő arcán tizenkétszert jelenik meg a „végtelen nagy szomorúság” – a jel, mely annyit jelent: olvasó, most már minden adat, nyom a rendelkezésedre áll ahhoz, hogy megfejtsd a rejtély titkát. Ám Skovercky, „detektívmeséje” nem azért készült a műfaj legszigorúbb szabályai szerint, hogy az olvasó valóban meg is fejthesse a talányokat, nem , erre csak az öregedő „bűnügyér”, Borúvka felügyelő képes. Skoversky Egy detektívregény-olvasó ötletei című tanulmányban bebizonyítsa, hogy a műfaj elméletének professzora, most viszont a műfaj gyakorlatából vizsgázott jelesre. Tizenkét történetéből egy detektívgyáros regényt írt volna, ő beérte tizenkét mintafeladvány tizenkét hibátlan megoldásával. Izgalom, humor, játék, szigorú logika és hibátlan szerkezet jellemzi mindegyiket, s mire a „mese” végére érünk, gyanakodva sandítunk az öreg felügyelőre: nem az irodalom hősei közé lopakodik a szemünk láttára ez az öreg „bűnügyér”? Valójában már ott áll közöttük, mert Skvoreckynek sikerült személyében megteremteni a szocialista környezetben élő és dolgozó Nagy Detektívet.
http://moly.hu/konyvek/josef-skvorecky-boruvka-felugyelo-szomorusaga

Elhunyt Josef Škvorecký http://www.hir24.hu/konyv/2012/01/04/elhunyt-josef-kvorecky/