2013. december 28., szombat

Charles Dickens: Karácsonyi ének

Wikipedia

A Karácsonyi ének (eredetileg angolul A Christmas Carol) Charles Dickens angol író klasszikus regénye. Dickens 1843-ban írta a művet, ami megjelenése óta töretlen népszerűségnek örvend.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A történet főszereplője Ebenezer Scrooge, az uzsorás, fösvény, lelketlen milliomos, aki utál minden szépet és jót sőt a karácsonyi ünnepeket és annak készülődését egyenesen gyűlöli. Egy karácsony éjjelen három szellem látogatja meg egymás után. Az első, az elmúlt karácsony szelleme Scrooge gyermekkorát idézi fel, elmúlt karácsonyait, és egyben megmutatja azokat az eseményeket, amik Scrooge jellemének kialakulásához vezettek. A jelen karácsony szelleme megmutatja neki unokaöccse, Fred és alkalmazottja, Bob Cratchit otthonát. Cratchit szegény ember, kevés a fizetése, nincs pénze mozgássérült kisfia, Tim kezeltetésére sem. Scrooge sajnálni kezdi a kisfiút. A harmadik, a jövő karácsony szelleme megmutatja Scrooge-nak, milyen lesz a jövő, ha nem változtat viselkedésén. Ez a szellem a legfélelmetesebb, külseje a „nagy kaszást” idézi fel. A szellem megmutat Scrooge-nak egy letakart halottat, akiről senkinek nincs egy kedves szava és akinek a halálán mindenki örvendezik, és azt is megmutatja, hogy a kis Tim meghalt kezeletlen betegsége miatt, és családja gyászolja. Ezután Scrooge látja a saját sírját is, és ráébred, hogy a halott, akit senki nem szeretett, ő maga. Scrooge megváltozik az átélt élmény hatására, kedves, jólelkű emberré válik. Tim sem hal meg, mert Scrooge fizeti a gyógykezelését.

Feldolgozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Scrooge jellegzetes lenéző mondását, a "Bah, humbug"-ot számos filmbenkiparodizálják. Mint a Shrekből az angyalban mondja Szamár Shrekre, hogy Ebenezer Shrek, mert Shrek nem szereti a karácsonyt, Shrek pedig elkiáltja magát: „And a Bah, humbug to you!” (Neked pedig Bah humbugot!)
  • A Kacsamesék főszereplője, Dagobert bácsi eredeti nevét – Scrooge McDuck – ebből a regényből kapta. A regénynek létezik feldolgozása a kacsamesék szereplőivel is.
  • 2009-ben a regény kapott egy mozivásznon vetített animációs filmfeldolgozást, melyet Robert Zemeckis rendezett, a fösvény Scrooge-ot pedig Jim Carrey alakítja.
  • A regény ifjúsági változata 2009-ben Nógrádi Gergely Klasszikusok újramesélve sorozatában is megjelent a Twist Olivér című regénnyel egy kötetben.[4]

2013. november 16., szombat

Roger Kurland: Játszótér

http://archive-hu.com/page/23572/2012-05-25/http://www.norvegia.hu/News_and_events/culture/literature/hungriantranslations/jatszoter/

A modern skandináv irodalom izgalmas és sokszínû alkotásaiból válogató sorozatunk újabb kötettel bõvül, ezúttal a norvég színtér elmúlt néhány évének talán legígéretesebb írói bemutatkozása kerül az olvasók elé. A Játszótér nyomasztó társadalomkritikai diagnózisa ellenére is nagyon szórakoztató olvasmány, írója szeretetre méltó humorral és kitûnõ stílusérzékkel közvetíti a mai húszas-harmincas generáció életérzését.


A modern skandináv irodalom izgalmas és sokszínû alkotásaiból válogató sorozatunk újabb kötettel bõvül, ezúttal a norvég színtér elmúlt néhány évének talán legígéretesebb írói bemutatkozása kerül az olvasók elé.

A fiatal szerzõ elsõ és ez idáig egyetlen regényében a gyermeknevelés, illetve az ezzel járó egyéni, családi és intézményi felelõsség vállalásának kérdéseit vizsgálja, e fajsúlyos mondanivaló azonban rendkívül szórakoztató stílusban megírt, néha ugyan kissé szomorkás tónusú, de mindvégig magával ragadó humorral átszõtt narratív formában ölt testet. A gondolatébresztõ történet keretét egy pszichológusi ambíciókat dédelgetõ, ízig-vérig mai huszonéves sorsának alakulása, emberi-erkölcsi fejlõdése adja.

A fõszereplõ élete gyökeresen megváltozik elõször azon a napon, amikor, részben kényszerûségbõl, munkát vállal egy óvodában, másodszor pedig akkor, amikor rádöbben, hogy ebben a korábban ideálisnak hitt környezetben éppen a gyerekek kapják a legkevesebb törõdést, szeretetet. Mindennapi feladataiban hamarosan igen komoly akadályokkal találja magát szemben, nyilvánvalóvá válik, hogy nemcsak az óvodai munkatársak között folyó kicsinyes hatalmi harcok és alattomos munkahelyi intrikák útvesztõjében kell eligazodnia, hanem rendszeresen meg kell küzdenie a gyakran reménytelenül közönyös, felelõsségüket inkább másokra áthárítani akaró szülõkkel is. Hõsünk számára a felnõtté válás befejezõ szakasza veszi ezzel kezdetét, olyan keserves- mulatságos tanulási folyamat, amelyhez a gyerekek világának önfeledt derûje olykor erõt kölcsönöz, máskor vigaszt nyújt.

A Játszótér nyomasztó társadalomkritikai diagnózisa ellenére is nagyon szórakoztató olvasmány, írója szeretetre méltó humorral és kitûnõ stílusérzékkel közvetíti a mai húszas-harmincas generáció életérzését. Az 1997-ben megjelent regényt mindmáig hatalmas népszerûség övezi norvég nyelvterületen, történetébõl televíziós sorozat is készült.

2013. szeptember 27., péntek

Agota Kristof: Trilógia


Nagyon örült, hogy Szász János filmet forgat A nagy füzetből, a bemutatót azonban már nem érhette meg. A mozik a héten kezdték el vetíteni az Agota Kristof regénye alapján készített filmet, amelyre nem csak azért hárul különleges figyelem ezekben a napokban, mert egy egészen rendkívüli történetet elevenít meg, hanem azért is, mert ez volt az első film, mely a Magyar Nemzeti Filmalap támogatásával készült el, és talán azért is, mert ez az a produkció, amelyet Magyarország hivatalosan nevezett az Oscar-díjra.
„Vajon milyen lett volna az életem, ha nem hagyom el a hazámat? Azt gondolom, hogy nehezebb, szegényesebb, de talán kevésbé magányos, kevésbé megtört, és boldogabb” – írta kissé keserűen Agota Kristof Az analfabétában. 1956-ban azonban mindez még nagyon távoli, az oroszok azonban túlságosan is közel vannak. Kristóf Ágota mindössze 21 éves, amikor karján négyhónapos kislányával, oldalán férjével, egykori történelemtanárával amúgy, nekivág a határnak. Poggyászuk egy cumisüvegből, néhány ruhából és két szótárból áll. Eredetileg meg sem akartak állni az Egyesült Államokig, de miután a férje lehetőséget kapott arra, hogy ösztöndíjasként beiratkozzon a neuchâteli egyetemre, a család végül Svájcban telepedett le. Hogy a mindennapi betevőjük meglegyen, a fiatal nő óragyári munkásnak állt. Hogy hogyan élhette meg ezeket az éveket, arról talán a Tegnap című műve mesél a legbeszédesebben:
„Amikor este kijövünk a gyárból, épp csak annyi időnk van, hogy gyorsan bevásároljunk, együnk, hiszen nagyon korán le kell feküdnünk, hogy másnap reggel időben fel tudjunk kelni. Néha azon töprengek, vajon azért élek-e, hogy dolgozzak, vagy épp ellenkezőleg, a munka tart életben. És milyen életben? Monoton munka. Nyomorúságos fizetés. Magány.” A fiatal magyar nőnek minden idegen: az emberek, a munka, a nyelv. „Itt, ebben a pillanatban kezdődik a sivatag. A társadalmi és kulturális sivatag” – írja sok-sok évvel később Az analfabétában. Megállapításai szikárak, a diagnózis pontos és kegyetlen. A kívülálló magányossága szól belőle. Kristof szerint nem tudták mire várnak, „de biztosan nem erre: nem az egyhangú munka mindennapjaira, nem ezekre a hallgatag estékre, és nem is erre a változás, meglepetés és remény nélküli megdermedt életre”. Sok választása azonban nincs, végül öt évet tölt el az óragyárban.
Csikvándtól Neuchâtelig. Agota Kristof 1935-ben született Csikvándon, gyermekkorát ott, majd Kőszegen töltötte. Édesapját, politikai okokból, több éves börtönre ítélték. 1956-ban Svájcba emigrált, ahol évekig óragyári munkásként dolgozott. Itt tanult meg franciául. 1987-ben jelent meg első regénye, A nagy füzet, ezt 1988-ban A bizonyíték, 1991-ben A harmadik hazugság, 1995-ben pedig a Tegnap című regénye követte. A 2004-ben megjelent és magyarul is olvasható Az analfabéta címet viselő könyve önéletrajzi írások gyűjteménye. Agota Kristof francia nyelven alkotott, magyarul megjelent művei fordítások. Életéről bővebben itt.
Közben azonban szépen-lassan megtanul franciául is. Tizenkét évnek kell azonban ahhoz eltelnie, hogy franciául is elkezdjen írni. A Literának 2011 márciusában adott interjújában az írónő elmesélte, hogy először versekkel, majd színdarabokkal próbálkozott: „Azt már nem tudom megmondani, hogyan tértem át a regényírásra. Csak úgy jött a gondolat”. Első könyve, A nagy füzet 1987-ben jelent meg, és rögtön el is nyerte az Európai Könyv-díjat. A regény egy testvérpár szemén keresztül mutatja meg a háború embertelenségét és borzalmait. Lucast és Claust vidéki nagymamamájukra bízza az édesanyjuk (valahol, valamikor), a fiúk azonban hamar megtanulják a leckét: túl kell élni, bárhogy is alakul. Testileg megerősödnek, lélekben megedződnek, de közben valami végleg elveszik, és menthetetlenül torzul.
Utolsó interjú.
Hogy fogadta, amikor kiderült, hogy Kossuth-díjat kap?
„Azért okoz nagy örömet, mert ez egy magyar díj. Különben már nem nagyon érdekelnek a díjak, kaptam eleget. Az is hatalmas elismerés volt nekem, amikor lefordították a műveimet magyarra, de amúgy nem különösebben vártam, hogy direkt figyeljenek a munkásságomra. Évekkel ezelőtt már kétszer megígérték, hogy megkapom a Kossuth-díjat, elsőre nem lett belőle semmi, másodszor se lett belőle semmi, és mikor most felhívott az öcsém, hogy kapok, rögtön azt kérdeztem: „Megint?”.”
Agota Kristof 2011 márciusában járt utoljára Magyarországon, hogy átvegye a Kossuth-díjat. Ebből az alkalomból beszélgetett vele akkor a Litera. Az interjú teljes terjedelmében itt olvasható.
Agota Kristof eredetileg nem akarta folytatni a történetet, de ahogy a fenti interjúban mondta, nem tudta otthagyni az ikreket, így született meg A bizonyíték, majd („mert nem tudtam mást írni”) A harmadik hazugság. Összeállt a Trilógia, melyet azóta vagy negyven nyelvre lefordítottak. Több külföldi rendező és producer is szerette volna filmre vinni a teljes trilógiát, Szász Jánost azonban első körben A nagy füzet érdekelte igazán. Az írónő örült annak, hogy a regényből éppen Szász forgat filmet, 2011-ben a Literának azt mondta, ez a legnagyobb öröm, ami mostanában érte őt. Hogy mit szólt volna a kész filmhez, már soha nem tudjuk meg, 2011 júliusában 76 évesen elhunyt.
Magyar születésű, de franciául alkotó íróként ambivalens kapcsolat fűzte a nyelvhez. Az analfabétában így vallott erről: „Több mint harminc éve beszélek, húsz éve írok is franciául, de még mindig nem ismerem. Nem beszélem hiba nélkül, és csak szótár gyakori használatával tudok rajta helyesen írni. Ezért hívom a francia nyelvet is ellenséges nyelvnek. És van még egy oka, amiért így hívom, és ez az utóbbi a súlyosabb: ez a nyelv az, amelyik folyamatosan gyilkolja az anyanyelvemet.”

2013. augusztus 3., szombat

Dragomán György: A fehér király

"A regény nyelvezete semmibe veszi a központozás szabályait, s ezzel egyfajta nyomasztó érzelmességgel itatódik át - részben elcsigázottság ez, részben téboly, ami gazdagon kifejezi a fiú hangulatát" - dicsérte pár hete a New York Times A fehér király című regényt. A könyv az elmúlt hónapokban szédítő külföldi sikereket aratott.
Magyar Narancs: Hogyan kerültél kapcsolatba Philip Roth kiadójával, a patinás Houghton Mifflinnel?
Dragomán György: Mint minden, ez is a véletlenen múlt. Korábban egy skót lap megkérte a barátomat, Olchváry Pált, hogy fordítson le egy fejezetet, az Afrikát. Végül a saját szakállára többet is átültetett angolra, majd amikor elkészültünk - merthogy a munkában kéretlenül, de türelmesen fogadott tanácsaimmal én is részt vettem -, kitalálta, hogy az időközben lefordított öt novellát küldjük el öt jelentősebb amerikai lapnak. Mivel Beckett közel áll hozzám (Dragomán György fordította Samuel Beckett Watt című regényét - a szerk.), így kabalából elküldtük a Paris Review-nak is, amely először közölt az USA-ban Beckett-prózát. Legnagyobb meglepetésünkre egyedül ez a lap válaszolt, majd lehozta az Ugrás című fejezetet. Tudtam, hogy egy befolyásos folyóiratról van szó, de azt remélni sem mertem, hogy ennyire, mint ahogy azt sem tudtam, hogy évente húszezer kéziratot kapnak, amiből csak nyolcat közölnek. Ez magára vonta az amerikai kiadók figyelmét, így végül Roth és Tolkien kiadójához, a Houghton Mifflinhez került a könyv. Ebben az is közrejátszhatott, hogy a Mifflinnek vannak fiatal pályakezdő írói, Jonathan Safran Foernek köszönhetően pedig a gyerekhang, a monológ típusú regény sem ismeretlen számukra.
MN: Miért pont a te regényedet választották?
DGY: Később a szerkesztőm azt mondta, hogy a hang ragadta meg, hogy egy gyerek hosszú mondatokban, hadarva mesél szörnyűségekről. Biztos volt benne, hogy ez angolul is működni fog. Közben egy frankfurti kiadó is érdeklődött a regény iránt, és ez megtette a hatását. Úgy tűnik, az, hogy van egy amerikai és egy német kiadóm, elég volt ahhoz, hogy A fehér király több országban is magára vonja a figyelmet. Franciaországból több kiadó is megkeresett, jelenleg úgy tűnik, a Gallimard fogja megjelentetni.
MN: Hány nyelvnél tartasz?
DGY: Huszonhét vagy huszonnyolc.
MN: Románul is megjelent, milyen érzés volt kézbe venni?
DGY: A kötet még nem járt a kezemben, a napokban érkezett meg a Magvetőhöz, de hozzám még nem jutott el. Viszont Gábos-Foart*a Ildikó, a fordító átküldte e-mailben. Nem tudok annyira románul, hogy meg tudjam ítélni a fordítás minőségét, de azt érzékeltem, hogy hogyan szól a szöveg. Katartikus volt olvasni, mintha tükörbe néztem volna. Az egyik fejezetnek az a címe, hogyBőség. Amikor ezt írtam, folyamatosan egy román szó, a hasonló jelentésű bels*ug járt a fejemben. Jó volt látni, hogy a fordító megtalálta ezt a szót.
MN: 2002-ben kezdted el írni a regényt, tizennégy évvel az átköltözésetek után. Ilyen sokáig hordoztad magadban ezeket a történeteket, egyáltalán, ki kellett írnod magadból?
DGY: Nem éreztem kiírásnak, egyszerűen történeteket akartam elmesélni. Az, hogy a gyerekkorom nyomait későn kezdtem feldolgozni, talán annak is köszönhető, hogy sokáig tartott megírni az első regényem. Igaz, hogy A pusztítás könyve is diktatúrában játszódik, de kevésbé köthető konkrét helyhez, időhöz. Az hiperrealista, empirista regény - ha beszélhetek így a saját művemről -, sajátos hangon íródott, egy külső nézőpontú narrátor beszél. Amikor kész lettem vele, egy teljesen más módszert kezdtem el keresgélni, és így jött a gyerekhang. Akkortájt láttam egy interjút a bukaresti Steaua híres kapusával, Helmuth Duckadammal, aki elmesélte, hogy a csernobili katasztrófa után azt tanácsolták neki, kerülje a kapcsolatot a labdával, ne vetődjön, mert így belélegezheti a radioaktív port. Ezt az abszurd történetet gyerekhangon hallottam, majd amikor elkezdtem írni, azt vettem észre, hogy egyre több történet kapcsolódik azokhoz a tárgyakhoz és helyszínekhez, amelyek gyerekkoromhoz kötődnek. De semmiképpen nem akartam a saját marosvásárhelyi élményeimet irodalmi alapanyagként kezelni, mert nem magamról akartam írni. Idő kellett ahhoz, hogy belássam: attól, mert használok nyomokban elemeket a saját életemből, még ugyanúgy értékes fikciót teremthetek, mintha ezt szántszándékkal kerülném.
MN: Mennyire volt a trauma feldolgozása az írás?
DGY: Tény, hogy a kivándorlás az egész családnak traumatikus folyamat volt. Ettől nem tudtak és nem is próbáltak megkímélni a szüleim. Ráadásul sokáig, három évig tartott. De azt nem tudom, hogy azok a történetek, amiket leírtam, mennyire bizonyos traumák feldolgozásai. Láttam bizonyos képeket, helyzeteket, és megpróbáltam megkeresni a mögöttük lévő történeteket. Hálás vagyok a sorsnak azokért az élményekért, amelyeket átéltem. Biztos, hogy könynyebb lett volna nélkülük, de nem érzem magam traumatizált embernek. Persze diktatúrában élni önmagában trauma. Arra kényszerítenek, hogy alkalmazd a rendszer abszurd szabályait. Folyamatosan azt vizsgálod, melyek ezek a szabályok, mit mondhatsz ki, miről és kivel beszélhetsz, állandóan működteted az öncenzúrát. Ha így nézzük, olyan volt ez nekem, mint egy háború, hiszen egész életemben arról fogok írni, hogyan működik a hatalom, a diktatúra, hogyan lehet szembeszállni vele.
MN: Miért nem a felejtést választottad? Románia nagy része így tett. Az értelmiség sokat beszél ugyan a Ceaus*escu-korról, de mint tőle idegen, át nem élt időszakról. Még azok is így tesznek, akikről közben kiderült, hogy besúgók voltak.
DGY: Nemrég egy román újságíró megkérdezte tőlem, miért állítom, hogy a románokban nincs nosztalgia a régi rendszer iránt, hiszen a cannes-i díjazott Cristian Mungiu filmje is az adott korral foglalkozik. Szerintem ez inkább feldolgozás, hiszen az a rendszer sokkal brutálisabb volt annál, hogy nosztalgiázni lehessen vele kapcsolatban. Tény viszont, hogy sokan és sokáig az amnéziát választották. Érdekes, az átköltözöttek között vannak, akik eltitkolják, hogy erdélyiek. Én ezt nem tehettem meg, mert nem tudtam kitörölni tizenöt évet az életemből - a gyerekkor történetei mindig meghatározóak. Talán túlzottan sokat is meséltem a barátaimnak a nyolcvanas évekről, hogyan vették el a villanyt, hogyan álltunk sorban a kenyérért stb. Sőt, sokáig azért nem jártam vissza Marosvásárhelyre, mert attól tartottam, hogy a frissen szerzett élmények felülírhatják az emlékeimet, és elveszítem őket. Nem akartam látni, hogyan reped tovább a beton az iskolám udvarán, hogyan alakul át a város valami mássá.
MN: Meglepett a regény metafizikai alapvetése. A főhős, Dzsátá beleszületett a rendszerbe, számára ez az egyetlen ismert valóság. Ehhez képest felismeri a rezsim abnormális mivoltát, abszurditását, sőt, szembe is száll vele. Az ember eleve szabadnak és jónak születik?
DGY: Valamikor filozófus akartam lenni, izgatott a metafizika. Van-e szabadság, mi az ember? Arra készültem, hogy ezekről a kérdésekről fogok értekezéseket írni, de rájöttem, hogy engem inkább a történetek foglalkoztatnak. Ám ezekben is azt keresem, hogy egy totális diktatúrában működhet-e a szabadság, hogyan változtatja meg az elnyomás a tudatot, a nyelvet. Azért kerülöm ennyire a reflexiót: egyszer eldöntöttem, hogy nem leszek filozófus, és onnantól kezdve nem akartam a regényeimet arra használni, hogy filozófiát műveljek bennük. A pusztítás könyvéhez képest A fehér királyban továbbléptem, hiszen az első könyvben még a nyelvi gondolkodás létében is kételkedtem. Az utóbbi már monológ: valaki beszél, tehát viszonyul a világhoz. Igaz, Dzsátá sem reflexíven gondolkodik, ragaszkodik a tényekhez, rövid, pár órás történeteket mesél el. Ennek ellenére elkerülhetetlen bizonyos kérdések, így a szabadság kérdésének felmerülése.
MN: Platonista vagy?
DGY: Idealista vagyok, hiszek abban, hogy a szabadság igenis létezik. Úgy gondolom, hogy abban a világban, ahol a regény játszódik, az orwelli kísérletet még nem sikerült teljesen keresztülvinni. Létrejött a "duplagondol", az ember megkettőződése megtörtént, a nyelv lebontása elindult, ám még megvannak azok a fogalmak, melyek egy szabad létállapotban léteznek és hatnak.
MN: Nem arról van szó, hogy ez a rendszer - talán a játék felszámolhatatlansága miatt - csak a gyerekeknek biztosította ideig-óráig a szabadságot?
DGY: Ellenkezőleg, ez a rendszer mindenkit gyerekként kezelt, meg akarta tanítani az embereket a rendszer működésére. Egy felnőtt nem volt kevésbé kiszolgáltatva, mint egy gyerek. Persze azáltal, hogy Dzsátá még nem ért a szellemi, lelki fejlődése végére, evidensebben lehet látni a szabadságot.
MN: Az a benyomásom, hogy a kelet-európai sztálinista diktatúráktól a Ceaus*escu-rendszer sokban különbözik, abszurditása sok tekintetben egyedülálló. Talán ennek is köszönhető, hogy az irodalmi adaptációi - gondoljunk Bodor Részlegére, vagy a Sinistra körzetre - olyannyira különleges, egyedülálló világot teremtenek.
DGY: Az biztos, hogy egy sokkal jobban felépített diktatúra volt, mint amilyeneket a mi generációnk a környéken láthatott. Végletesebb, abszurdabb volt. De az is igaz, hogy végletessége ellenére volt benne valamilyen balkáni játékosság. Betarthatatlan elvárásokat támasztott, amiket az emberek próbáltak ugyan teljesíteni, de bármennyire igyekeztek, képtelenek voltak rá: ez adta a rendszer igazi abszurditását. Az emberek néha kínjukban nevettek. Hogyan lehet áthágni úgy a szabályokat, hogy közben úgy teszel, mintha betartanád őket - nyögvenyelős, furcsa játék, amit egy egész ország játszott. Amikor egy kapust felszólítanak, hogy kerülje a kapcsolatot a labdával, közben viszont győzelmet várnak a csapattólÉ Ráadásul a magyarországi rendszerrel szemben alkulehetőségeket sem kínált, csak korrupt kijátszást. Amit ugyanakkor, ha túl akartad élni, el is várt, rád is kényszerített.
MN: Érdekes, hogy a regényben nincsenek jelen a diktatúra képviselői, ennek ellenére mindent a hatalmi viszonyok határoznak meg.
DGY: Egy ilyen világban minden viszony hatalmi jellegű, mellérendelő viszonyok nem is léteznek. Ez minden kapcsolatot áthat, minden kommunikáció erőszakhelyzet, ezért agresszív. Az embereknek folyton tudniuk kell, hol a helyük a rendszerben, ám a szabályok nincsenek egyértelműen lefektetve. Senki sem tudja, mi tilos, maguknak kell kitalálniuk, ezért mindenki folyamatosan feszült, frusztrált. Dzsátá ennek a tanulási folyamatnak az elején van. Jó példa erre aSzelep című fejezet: a főhősnek részt kell vennie egy célbalövős versenyen, ahova csak azért küldik el, mert hasonlít az egyik lebetegedett csapattagra, tehát a tanárok be akarják csapni a zsűrit. Ám nem nyerhet, mert hagyni kell győzni a kádergyerekek iskoláját. Hogyan lehet győzni? Megjelenjen-e a versenyen, lőjön pontosan, vagy inkább mellé? Végül célba talál, de meghamisítják az eredményt.
MN: Lehetett győzni a rendszerrel szemben, vagy csak kijátszani lehet?
DGY: Ha csak csalással tudsz győzni, akkor nem biztos, hogy valóban győztél. Mivel a csalásra is épül, ha elveszíted a becsületed, akkor a rendszer máris integrált. Persze, ami A fehér királyt és Dzsátá győzelmét illeti, én nem tudom megmondani, hogy melyik a helyes olvasat. Lehet, hogy Dzsátá lázadása, a sakkautomata becsapása, a királyfigura ellopása valóban győzelemnek tekinthető.
MN: A nemzetiségi ellentétek miért nem jelennek meg a regényben?
DGY: Mert az erőszakról akartam írni, nem a gyűlöletről. A gyűlölet arról szól, miként követünk majd el erőszakot, az erőszak viszont lehet érzelemmentes is. Az a fajta agresszió, amiről én írok, jóval sterilebb, mint az olyan erőszak, amely a gyűlöletből születhet. Nem akartam egy etnikai helyzetből indulni, mert úgy láttam, az mindenképpen vindikáció lenne. Semmiképpen nem akartam vélt vagy valós sérelmekért elégtételt venni sem rendszeren, sem embereken. Másrészt úgy gondolom, hogy a nemzetiségi ellentéteket mesterségesen gerjesztették a Ceaus*escu-korban. Abban a paneltömbben, ahol én laktam, nem volt ilyen: fontosabb volt, hogy a szomszéd tömb - magyar és román - srácaival verekedtünk, de az iskolában ez már másképp működött: az épületben direkt elkülönítették a magyar és román osztályokat. A regény írása közben sokáig nem tudtam eldönteni, hogy a főszereplő milyen nemzetiségű, ezért kapta a beazonosíthatatlan Dzsátá nevet, ráadásul sokáig nem is tudjuk, hogy hívják. Egyébként ez az én becenevem volt. Mivel volt íjam, a román barátaim elneveztek Sageatának (nyíl - a szerk.), amit a magyarok túl hosszúnak találtak, ezért rövidítették Dzsátára, amit végül a románok is átvettek.
MN: Nem zavar, hogy a kritikusok rendszeresen megjegyzik, hogy sok erdélyi kortársadhoz hasonlóan te is Bodor Ádám köpenyegéből bújtál ki?
DGY: Megtisztelőnek érzem. Persze ebben az is benne van, hogy a magyarországi kritikusok nem nagyon ismerik az erdélyi írókat. Bodor mellett mesteremnek vallom Székely Jánost vagy Szilágyi Istvánt is. Kétségtelen, nem lehet eléggé dicsérni, amit Bodor a kis térben tud csinálni. Tőle tanultam, hogy a diktatúra olyan, mint a gravitáció, szinte alig kell róla beszélni, nem kell bizonygatni, hogy van: csak a történeteket kell megírni, amiből kibomlik egy világ, amely bőralámenően plasztikus és nyomasztó. Nem kell erdélyinek lenni ahhoz, hogy hasson Bodor: szerintem a kárpátaljai Berniczky Éva kapcsán is lehetne azt a bizonyos köpenyeget emlegetni.
MN: Erdélyi író vagy?
DGY: Azt hiszem, nem vagyok az, legfeljebb erdélyi származású. Ahhoz ott kéne írni. Igaz, ez legfeljebb egy földrajzi fogalom: van magyar irodalom, és vannak magyar írók, akik Erdélyben írnak. Él egy mítosz, hogy a hazai irodalom onnan fog megújulni, de ez egy elég nagy ostobaság, merthogy nincs válságban a magyar irodalom, ugyanakkor a Felvidéken, Kárpátalján vagy mondjuk Pécsett is születnek jelentős alkotások.

***

A gyermekkor ára - Dragomán György: A fehér király (könyv)

Báthori Csaba

Prózai életünk örvendetes eseménye volt a közelmúltban, hogy Bodor Ádám köpenyéből legalább három prózaíró bújt elő: Dragomán György, Papp Sándor Zsigmond és Vida Gábor. Mindhármat közös jegyek fűzik a mesterhez: az erdélyi háttér, az elbeszélés visszavívott öröme, a kegyetlenség és elnyomás visszafogott ábrázolása, a roppant kidolgozott, nyomatékos stílus, s végül általában bizonyos lidérces, dermesztően tárgyilagos, mégis látomásos ábrázolás.
Dragomán György (1973) Marosvásárhelyen született, a nyolcvanas években települt át Magyarországra, azóta itt él. A fehér király a második könyve, regénye.
Regény?
Alcíme szerint mindenképpen. Valójában elbeszélések laza füzé-re ez, egy vásott, tizenéves kamasz szemével láttatott eseménysorozat, gyermekkori csínyek tablója. A főhős fejlődésregénye azzal indul, hogy édesapját - homályos okból bizonytalan időre - kényszermunkára hurcolják a Duna-csatornához. Ketten maradnak otthon az édesanyával. A gyerek évente kétszer, születés- és neve napján látogatást tesz a rendszerhűnek rémlő, "titkár elvtársnak" szólítandó nagyapánál, aki az egyik ilyen alkalommal rosszcsont unokáját azzal ajándékozza meg, hogy agyonlőheti a kertben a szükségét végző macskát.
A mű tizennyolc elbeszélést fog át. Ezekben a főhős elmeséli egy-egy élményét: az iskolában az egyik lányon hirtelen megérezte a "nagylányszagot"; édesanyjával meglátogatnak egy "nagykövetet" annak reményében, hogy az elősegíthetné az apa szabadulását, illetve mondhatna valamit a sorsáról; a gyereket egy sárga, fortyogó viaszra emlékeztető, a fekete himlőtől eltorzult arcú ember megajándékozza arcképével abból az életkorából, amelyben még felismerhető volt. Találomra említek itt témákat, így is sejthető: az elbeszélt történetek önmagukban félelmetesek, megrázzák és tarkón ütik az olvasót. Dragomán György nagyszerű írói minőségét több erény együttesen jelzi: kiválóan exponál, leleményesen bonyolít, szemfülesen adagolja a jellegzetes részleteket az egyszeri dolgokra éhes emlékezetnek, és legtöbbször még csattanóval is szolgál az egyes történetek és a mű végén. Egy fél oldal elég, és tudjuk, miről van szó, mi az elbeszélői érdek. Tehetsége főleg a gyermeki kíméletlenség, a felnőtti brutalitás, a nélkülözés, a különböző gyökerű félelmek és a nagy általános, minden önkényuralomra jellemző rettegések ábrázolásában remekel, de felejthetetlen a megvesztegetés, az apára vágyakozó kamaszmegindulások és a látomássá fokozódó történetláncok leírásában is. Mondandója ugyanakkor nagy darabokban, testes bekezdésekben, hadarva tolul, ömlik elénk, sodor, sodor, örvénylő erővel magába ránt, és egyszer csak vége szakad. És mégis: egy pillanat-ra sem veszítjük el a fonalat, sőt a bonyolítás minden egyes pontján úgy érezzük, hogy a történet magjában vagyunk, és most valami szörnyű következik, valami kínos vagy jóvátehetetlen fordulat. A mondatok végig múlt időben jelennek meg, s ez úgy tünteti fel a könyvet, mintha a kamasz visszaemlékezne. Ugyanakkor világos, pontos leírásról van szó, egy súlyos gyermekkori megpróbáltatás írói elemzéséről és elmélyítéséről.
Dragomán prózája a vesszőkkel összefűzött, pontokkal el nem választott, a bekezdés technikáit elhanyagoló lendület sikere. Művészi erejének egyéb elemeit csak érinthetem itt: folytonosan adagolt kis történetek a nagyobb történeten belül, a lélektani motiválás rendkívül árnyalt, idejében ecsetelt, nem túlrészletezett kezelése, az igék döntő szerepe, az elvont állítások mérsékelt jelenléte. Az író csak elvétve fogalmaz meg tanulságot, azt is inkább szándéktalanul, mellesleg csaknem észrevétlenül. De az az egy-kettő odavetett könnyed-ségével is érvényes, emlékezetes. A két kamasztábor mezei csetepatéjában, amely egy futball-labda birtoklásáért folyik, egy Molnár Ferenchez méltó jelenetsorban váratlanul felbukkan ez a betét: "és akkor még azt is mondtam, hogy ez csalás, mert arról volt szó, hogy a labda itt lesz, és ez így nem becsületes dolog, de Frunza Romulusz erre azt mondta, hogy vegyem tudomásul, hogy a háború, az soha nem becsületes dolog, mert a győzelemről szól, és nem a becsületrőlÉ". Igen, ezt a kis "elszólást" soha többé nem felejtjük el. És még mit nem?
Dragomán, marosvásárhelyi illetőségű lévén, román neveket is használ, román figurákat is jócskán mozgat könyvében. Hatáselemeinek egyik kiadós forrásvidékén járunk. Az apróban bemutatott természeti és társadalmi környezet egy idegenszerű, de mégis megbízhatóan ismert nagykörnyezet jelenlétét, terhét, nyomasztó elvárásait, értékrendjét és fojtogató aktivitá-sát sugallja. A regény klasszikus értelemben nem fejlődésregény, a hangsúly itt nem a kamaszváltozásán, hanem állapotának bemuta-tásán van. A történetek egyenként nem léptetik előre a cselekményt, nem az idő munkáját iparkodnak megragadni, hanem abban találják, alapozzák meg az elbeszélés selymességét, hogy érdekes, meghökkentő eseményeket mutatnak be a gyerek életéből. Minden egyes történet egyenrangú, technikai és hatásalkati szempontból is. Az idegen nagykörnyezet lidérceit nemcsak a romániai hátteret megidéző utalásrendszer közvetíti, hanem - számomra legalábbis - némely nyelvhasználati jegy is. Dragomán finoman röppent fel szövegében
sajátos erdélyi
nyelvi fordulatokat, talán ezzel is utalva arra, hogy műve egy másik világ nyersanyagából táplálkozik, noha egyetemes érvényű. Találomra említek néhányat: "nem értem, hogy mért meséltem el egy ezeridegennek", "menjen a brantba", "a csorgónál alig volt valaki, csak négyen álltak vízért", "a szobrot egyszerre csak egy murvaszemcsével volt szabad megdobni", "odadugom a lázmérő végét a kaloriferhez". Azt hiszem, mindet kigyűjtöttem.
A könyv hibái? Sokáig gondolkodtam ezen. Talán annyit mondhatnék hosszas töprengés után: sem technikailag, sem stilárisan, sem üzeneteit tekintve nem találok itt elégtelenséget. Nem kétlem, hogy a fiatal író később talán az élet nagy, indokolhatatlan rendellenességeit, vetemedéseit, aránytalanságait, traumáit mélyebb markolással, a történetek mögött zajló történet sugalmazásával ábrázolja majd. De ebből a mostani, korai érettségből lehetetlen azt elővé-telezni és számon kérni.
Dragomán György második műve első rangon áll. Szerzőjének kijár a mesterlevél.

"A regény nyelvezete semmibe veszi a központozás szabályait, s ezzel egyfajta nyomasztó érzelmességgel itatódik át - részben elcsigázottság ez, részben téboly, ami gazdagon kifejezi a fiú hangulatát" - dicsérte pár hete a New York Times A fehér király című regényt. A könyv az elmúlt hónapokban szédítő külföldi sikereket aratott.
Magyar Narancs: Hogyan kerültél kapcsolatba Philip Roth kiadójával, a patinás Houghton Mifflinnel?
Dragomán György: Mint minden, ez is a véletlenen múlt. Korábban egy skót lap megkérte a barátomat, Olchváry Pált, hogy fordítson le egy fejezetet, az Afrikát. Végül a saját szakállára többet is átültetett angolra, majd amikor elkészültünk - merthogy a munkában kéretlenül, de türelmesen fogadott tanácsaimmal én is részt vettem -, kitalálta, hogy az időközben lefordított öt novellát küldjük el öt jelentősebb amerikai lapnak. Mivel Beckett közel áll hozzám (Dragomán György fordította Samuel Beckett Watt című regényét - a szerk.), így kabalából elküldtük a Paris Review-nak is, amely először közölt az USA-ban Beckett-prózát. Legnagyobb meglepetésünkre egyedül ez a lap válaszolt, majd lehozta az Ugrás című fejezetet. Tudtam, hogy egy befolyásos folyóiratról van szó, de azt remélni sem mertem, hogy ennyire, mint ahogy azt sem tudtam, hogy évente húszezer kéziratot kapnak, amiből csak nyolcat közölnek. Ez magára vonta az amerikai kiadók figyelmét, így végül Roth és Tolkien kiadójához, a Houghton Mifflinhez került a könyv. Ebben az is közrejátszhatott, hogy a Mifflinnek vannak fiatal pályakezdő írói, Jonathan Safran Foernek köszönhetően pedig a gyerekhang, a monológ típusú regény sem ismeretlen számukra.
MN: Miért pont a te regényedet választották?
DGY: Később a szerkesztőm azt mondta, hogy a hang ragadta meg, hogy egy gyerek hosszú mondatokban, hadarva mesél szörnyűségekről. Biztos volt benne, hogy ez angolul is működni fog. Közben egy frankfurti kiadó is érdeklődött a regény iránt, és ez megtette a hatását. Úgy tűnik, az, hogy van egy amerikai és egy német kiadóm, elég volt ahhoz, hogy A fehér király több országban is magára vonja a figyelmet. Franciaországból több kiadó is megkeresett, jelenleg úgy tűnik, a Gallimard fogja megjelentetni.
MN: Hány nyelvnél tartasz?
DGY: Huszonhét vagy huszonnyolc.
MN: Románul is megjelent, milyen érzés volt kézbe venni?
DGY: A kötet még nem járt a kezemben, a napokban érkezett meg a Magvetőhöz, de hozzám még nem jutott el. Viszont Gábos-Foart*a Ildikó, a fordító átküldte e-mailben. Nem tudok annyira románul, hogy meg tudjam ítélni a fordítás minőségét, de azt érzékeltem, hogy hogyan szól a szöveg. Katartikus volt olvasni, mintha tükörbe néztem volna. Az egyik fejezetnek az a címe, hogyBőség. Amikor ezt írtam, folyamatosan egy román szó, a hasonló jelentésű bels*ug járt a fejemben. Jó volt látni, hogy a fordító megtalálta ezt a szót.
MN: 2002-ben kezdted el írni a regényt, tizennégy évvel az átköltözésetek után. Ilyen sokáig hordoztad magadban ezeket a történeteket, egyáltalán, ki kellett írnod magadból?
DGY: Nem éreztem kiírásnak, egyszerűen történeteket akartam elmesélni. Az, hogy a gyerekkorom nyomait későn kezdtem feldolgozni, talán annak is köszönhető, hogy sokáig tartott megírni az első regényem. Igaz, hogy A pusztítás könyve is diktatúrában játszódik, de kevésbé köthető konkrét helyhez, időhöz. Az hiperrealista, empirista regény - ha beszélhetek így a saját művemről -, sajátos hangon íródott, egy külső nézőpontú narrátor beszél. Amikor kész lettem vele, egy teljesen más módszert kezdtem el keresgélni, és így jött a gyerekhang. Akkortájt láttam egy interjút a bukaresti Steaua híres kapusával, Helmuth Duckadammal, aki elmesélte, hogy a csernobili katasztrófa után azt tanácsolták neki, kerülje a kapcsolatot a labdával, ne vetődjön, mert így belélegezheti a radioaktív port. Ezt az abszurd történetet gyerekhangon hallottam, majd amikor elkezdtem írni, azt vettem észre, hogy egyre több történet kapcsolódik azokhoz a tárgyakhoz és helyszínekhez, amelyek gyerekkoromhoz kötődnek. De semmiképpen nem akartam a saját marosvásárhelyi élményeimet irodalmi alapanyagként kezelni, mert nem magamról akartam írni. Idő kellett ahhoz, hogy belássam: attól, mert használok nyomokban elemeket a saját életemből, még ugyanúgy értékes fikciót teremthetek, mintha ezt szántszándékkal kerülném.
MN: Mennyire volt a trauma feldolgozása az írás?
DGY: Tény, hogy a kivándorlás az egész családnak traumatikus folyamat volt. Ettől nem tudtak és nem is próbáltak megkímélni a szüleim. Ráadásul sokáig, három évig tartott. De azt nem tudom, hogy azok a történetek, amiket leírtam, mennyire bizonyos traumák feldolgozásai. Láttam bizonyos képeket, helyzeteket, és megpróbáltam megkeresni a mögöttük lévő történeteket. Hálás vagyok a sorsnak azokért az élményekért, amelyeket átéltem. Biztos, hogy könynyebb lett volna nélkülük, de nem érzem magam traumatizált embernek. Persze diktatúrában élni önmagában trauma. Arra kényszerítenek, hogy alkalmazd a rendszer abszurd szabályait. Folyamatosan azt vizsgálod, melyek ezek a szabályok, mit mondhatsz ki, miről és kivel beszélhetsz, állandóan működteted az öncenzúrát. Ha így nézzük, olyan volt ez nekem, mint egy háború, hiszen egész életemben arról fogok írni, hogyan működik a hatalom, a diktatúra, hogyan lehet szembeszállni vele.
MN: Miért nem a felejtést választottad? Románia nagy része így tett. Az értelmiség sokat beszél ugyan a Ceaus*escu-korról, de mint tőle idegen, át nem élt időszakról. Még azok is így tesznek, akikről közben kiderült, hogy besúgók voltak.
DGY: Nemrég egy román újságíró megkérdezte tőlem, miért állítom, hogy a románokban nincs nosztalgia a régi rendszer iránt, hiszen a cannes-i díjazott Cristian Mungiu filmje is az adott korral foglalkozik. Szerintem ez inkább feldolgozás, hiszen az a rendszer sokkal brutálisabb volt annál, hogy nosztalgiázni lehessen vele kapcsolatban. Tény viszont, hogy sokan és sokáig az amnéziát választották. Érdekes, az átköltözöttek között vannak, akik eltitkolják, hogy erdélyiek. Én ezt nem tehettem meg, mert nem tudtam kitörölni tizenöt évet az életemből - a gyerekkor történetei mindig meghatározóak. Talán túlzottan sokat is meséltem a barátaimnak a nyolcvanas évekről, hogyan vették el a villanyt, hogyan álltunk sorban a kenyérért stb. Sőt, sokáig azért nem jártam vissza Marosvásárhelyre, mert attól tartottam, hogy a frissen szerzett élmények felülírhatják az emlékeimet, és elveszítem őket. Nem akartam látni, hogyan reped tovább a beton az iskolám udvarán, hogyan alakul át a város valami mássá.
MN: Meglepett a regény metafizikai alapvetése. A főhős, Dzsátá beleszületett a rendszerbe, számára ez az egyetlen ismert valóság. Ehhez képest felismeri a rezsim abnormális mivoltát, abszurditását, sőt, szembe is száll vele. Az ember eleve szabadnak és jónak születik?
DGY: Valamikor filozófus akartam lenni, izgatott a metafizika. Van-e szabadság, mi az ember? Arra készültem, hogy ezekről a kérdésekről fogok értekezéseket írni, de rájöttem, hogy engem inkább a történetek foglalkoztatnak. Ám ezekben is azt keresem, hogy egy totális diktatúrában működhet-e a szabadság, hogyan változtatja meg az elnyomás a tudatot, a nyelvet. Azért kerülöm ennyire a reflexiót: egyszer eldöntöttem, hogy nem leszek filozófus, és onnantól kezdve nem akartam a regényeimet arra használni, hogy filozófiát műveljek bennük. A pusztítás könyvéhez képest A fehér királyban továbbléptem, hiszen az első könyvben még a nyelvi gondolkodás létében is kételkedtem. Az utóbbi már monológ: valaki beszél, tehát viszonyul a világhoz. Igaz, Dzsátá sem reflexíven gondolkodik, ragaszkodik a tényekhez, rövid, pár órás történeteket mesél el. Ennek ellenére elkerülhetetlen bizonyos kérdések, így a szabadság kérdésének felmerülése.
MN: Platonista vagy?
DGY: Idealista vagyok, hiszek abban, hogy a szabadság igenis létezik. Úgy gondolom, hogy abban a világban, ahol a regény játszódik, az orwelli kísérletet még nem sikerült teljesen keresztülvinni. Létrejött a "duplagondol", az ember megkettőződése megtörtént, a nyelv lebontása elindult, ám még megvannak azok a fogalmak, melyek egy szabad létállapotban léteznek és hatnak.
MN: Nem arról van szó, hogy ez a rendszer - talán a játék felszámolhatatlansága miatt - csak a gyerekeknek biztosította ideig-óráig a szabadságot?
DGY: Ellenkezőleg, ez a rendszer mindenkit gyerekként kezelt, meg akarta tanítani az embereket a rendszer működésére. Egy felnőtt nem volt kevésbé kiszolgáltatva, mint egy gyerek. Persze azáltal, hogy Dzsátá még nem ért a szellemi, lelki fejlődése végére, evidensebben lehet látni a szabadságot.
MN: Az a benyomásom, hogy a kelet-európai sztálinista diktatúráktól a Ceaus*escu-rendszer sokban különbözik, abszurditása sok tekintetben egyedülálló. Talán ennek is köszönhető, hogy az irodalmi adaptációi - gondoljunk Bodor Részlegére, vagy a Sinistra körzetre - olyannyira különleges, egyedülálló világot teremtenek.
DGY: Az biztos, hogy egy sokkal jobban felépített diktatúra volt, mint amilyeneket a mi generációnk a környéken láthatott. Végletesebb, abszurdabb volt. De az is igaz, hogy végletessége ellenére volt benne valamilyen balkáni játékosság. Betarthatatlan elvárásokat támasztott, amiket az emberek próbáltak ugyan teljesíteni, de bármennyire igyekeztek, képtelenek voltak rá: ez adta a rendszer igazi abszurditását. Az emberek néha kínjukban nevettek. Hogyan lehet áthágni úgy a szabályokat, hogy közben úgy teszel, mintha betartanád őket - nyögvenyelős, furcsa játék, amit egy egész ország játszott. Amikor egy kapust felszólítanak, hogy kerülje a kapcsolatot a labdával, közben viszont győzelmet várnak a csapattólÉ Ráadásul a magyarországi rendszerrel szemben alkulehetőségeket sem kínált, csak korrupt kijátszást. Amit ugyanakkor, ha túl akartad élni, el is várt, rád is kényszerített.
MN: Érdekes, hogy a regényben nincsenek jelen a diktatúra képviselői, ennek ellenére mindent a hatalmi viszonyok határoznak meg.
DGY: Egy ilyen világban minden viszony hatalmi jellegű, mellérendelő viszonyok nem is léteznek. Ez minden kapcsolatot áthat, minden kommunikáció erőszakhelyzet, ezért agresszív. Az embereknek folyton tudniuk kell, hol a helyük a rendszerben, ám a szabályok nincsenek egyértelműen lefektetve. Senki sem tudja, mi tilos, maguknak kell kitalálniuk, ezért mindenki folyamatosan feszült, frusztrált. Dzsátá ennek a tanulási folyamatnak az elején van. Jó példa erre aSzelep című fejezet: a főhősnek részt kell vennie egy célbalövős versenyen, ahova csak azért küldik el, mert hasonlít az egyik lebetegedett csapattagra, tehát a tanárok be akarják csapni a zsűrit. Ám nem nyerhet, mert hagyni kell győzni a kádergyerekek iskoláját. Hogyan lehet győzni? Megjelenjen-e a versenyen, lőjön pontosan, vagy inkább mellé? Végül célba talál, de meghamisítják az eredményt.
MN: Lehetett győzni a rendszerrel szemben, vagy csak kijátszani lehet?
DGY: Ha csak csalással tudsz győzni, akkor nem biztos, hogy valóban győztél. Mivel a csalásra is épül, ha elveszíted a becsületed, akkor a rendszer máris integrált. Persze, ami A fehér királyt és Dzsátá győzelmét illeti, én nem tudom megmondani, hogy melyik a helyes olvasat. Lehet, hogy Dzsátá lázadása, a sakkautomata becsapása, a királyfigura ellopása valóban győzelemnek tekinthető.
MN: A nemzetiségi ellentétek miért nem jelennek meg a regényben?
DGY: Mert az erőszakról akartam írni, nem a gyűlöletről. A gyűlölet arról szól, miként követünk majd el erőszakot, az erőszak viszont lehet érzelemmentes is. Az a fajta agresszió, amiről én írok, jóval sterilebb, mint az olyan erőszak, amely a gyűlöletből születhet. Nem akartam egy etnikai helyzetből indulni, mert úgy láttam, az mindenképpen vindikáció lenne. Semmiképpen nem akartam vélt vagy valós sérelmekért elégtételt venni sem rendszeren, sem embereken. Másrészt úgy gondolom, hogy a nemzetiségi ellentéteket mesterségesen gerjesztették a Ceaus*escu-korban. Abban a paneltömbben, ahol én laktam, nem volt ilyen: fontosabb volt, hogy a szomszéd tömb - magyar és román - srácaival verekedtünk, de az iskolában ez már másképp működött: az épületben direkt elkülönítették a magyar és román osztályokat. A regény írása közben sokáig nem tudtam eldönteni, hogy a főszereplő milyen nemzetiségű, ezért kapta a beazonosíthatatlan Dzsátá nevet, ráadásul sokáig nem is tudjuk, hogy hívják. Egyébként ez az én becenevem volt. Mivel volt íjam, a román barátaim elneveztek Sageatának (nyíl - a szerk.), amit a magyarok túl hosszúnak találtak, ezért rövidítették Dzsátára, amit végül a románok is átvettek.
MN: Nem zavar, hogy a kritikusok rendszeresen megjegyzik, hogy sok erdélyi kortársadhoz hasonlóan te is Bodor Ádám köpenyegéből bújtál ki?
DGY: Megtisztelőnek érzem. Persze ebben az is benne van, hogy a magyarországi kritikusok nem nagyon ismerik az erdélyi írókat. Bodor mellett mesteremnek vallom Székely Jánost vagy Szilágyi Istvánt is. Kétségtelen, nem lehet eléggé dicsérni, amit Bodor a kis térben tud csinálni. Tőle tanultam, hogy a diktatúra olyan, mint a gravitáció, szinte alig kell róla beszélni, nem kell bizonygatni, hogy van: csak a történeteket kell megírni, amiből kibomlik egy világ, amely bőralámenően plasztikus és nyomasztó. Nem kell erdélyinek lenni ahhoz, hogy hasson Bodor: szerintem a kárpátaljai Berniczky Éva kapcsán is lehetne azt a bizonyos köpenyeget emlegetni.
MN: Erdélyi író vagy?
DGY: Azt hiszem, nem vagyok az, legfeljebb erdélyi származású. Ahhoz ott kéne írni. Igaz, ez legfeljebb egy földrajzi fogalom: van magyar irodalom, és vannak magyar írók, akik Erdélyben írnak. Él egy mítosz, hogy a hazai irodalom onnan fog megújulni, de ez egy elég nagy ostobaság, merthogy nincs válságban a magyar irodalom, ugyanakkor a Felvidéken, Kárpátalján vagy mondjuk Pécsett is születnek jelentős alkotások.

2013. április 12., péntek

Michel Houellebecq: Elemi részecskék

Forrás: http://magyarnarancs.hu/zene2/konyv_elet_az_ember_utan_michel_houllebecq_elemi_reszecskek-58164

Michel Houellebecq könyve klasszikusnak mondható, naturális elbeszélői stílussal szembesít bennünket az üresség, a rosszindulat, a sikertelenség és a felbomló kapcsolatok életérzésével, melynek fő motívuma az egyedüllét, a kommunikációképtelenség, a maszturbáció, illetve az aszexualitás. A könyv
fokozatosan és céltudatosan
jut el egészen addig a pontig, amikor már nehéz nevetni, amikor már nincs humora a földön inneni létezésnek, már nem kacagtató a tehetetlenség, a kiábrándultság és a betegség, illetve a halál megváltoztathatatlansága.
A történet szabdalt, sok szálon fut, sokoldalú, a mai Franciaország negyven év körüli értelmiségi világa van a középpontjában, s a regény egyik fő attraktivitása, hogy képes bemutatni, pontosan megvilágítani és kipellengérezni a franciaországi vagy inkább európai értelmiség válságát, vergődését, kielégületlenségét,a posztmodern világ értéktelenségét, céltalanságát és halálvágyát.
Az első részben (Az elveszített birodalom), megismerjük Michelt, a sikeres kutatót, aki egy év szabadságot vesz ki negyvenévesen, élete fordulópontján, hogy ez alatt az év alatt semmivel se foglalkozzon, valamint testvérét, Brunót, a frusztrált irodalomtanárt, aki befogadhatatlan versek és elfogadhatatlan nézetek megírásán kívül szinte folyamatosan a tizenkét centiméteres falloszának elsütésével van elfoglalva, és a könyv végén végérvényesen egy pszichiátriai klinikán köt ki.
Bruno és Michel féltestvérek, modern házasságból származnak, fogantatásuk figyelmetlenségnek köszönhető, a szülők nem vállalkoztak a nevelésre, így mindketten a nagyszülőkhöz kerülnek. Bruno apja, Serge plasztikai sebész, több klinikája van, jómódú ember, de nem akar gyermekével foglalkozni, Michel apja, Marc filmes, aki sokat utazik, így ő sem vállalja fiát, anyjuk, Janine pedig csak az élvezeteket és a fiatalságot hajszolja, először Saint Tropez-ban rendez kábítószeres orgiapartikat, majd egy Los Angeles-i kommunába költözik.
A szerelemre, párkapcsolatra és kommunikációra nagyjából képtelen Michel talán az egyetlen, hagyományos értelemben vett pozitív figura a regényben, ő az, aki a társadalom hasznára van biológiai kutatásaival, többek között egy Európában elterjedt találmányával. Olyan, genetikailag manipulált tehenet fejlesztett ki, amely több és jobb minőségű tejet ad, mint elődei. Másik nagy találmánya, melyet élete végén, öngyilkossága előtt fejleszt ki, a nem szexuális úton szaporodó ember, egy új és a miénknél tökéletesebb, céltudatosabb és kevésbé szenvedő, szorongó faj megalkotása. Ez az utópisztikus elképzelés a szerző és a szereplő részéről egyaránt az emberiségből való kiábrándultság, a mai ember hasznavehetetlenségének szimbóluma,
kemény és elkeseredett
társadalomkritika
Az új, klónozott ember 2030 körül, a regény végén kezd el terjedni, mert addig a humanista erkölcs és gondolkodásmód ellenzi. Ezután viszont hamar bekövetkezik a mai értelemben vett emberiség kipusztulása, és egy kedvezőbb, életképesebb, elégedettebb, hatékonyabb és boldogabb civilizáció váltja le a miénket. 2013-ban elhíresül a jelmondat: Nem lelki, hanem genetikai mutációra van szükség, 2021-ben az UNESCO hiteleket ad a további kutatásra, és nemsokára létrejön az új ember, akinek sikerül túljutnia az egoizmus, a kegyetlenség és a harag akadályain, ráadásul mai szemmel istennek is számít, hiszen a genetika segítségével halhatatlanná vált egyedről van szó.
A könyv kerettörténete e metafizikai mutáció létrehozásáról szól, talán azért, hogy legyen valami közvetlenül elgondolkodtató témája, és lehessen megoldása, de a regény ereje és kiválósága számomra nem ebben rejlik.
A második rész, a Furcsa pillanatok szól legintenzívebben a perverziókról és ezekkel együtt, vagy inkább ezeken keresztül, az önazonosság keresésének problematikájáról. Talán ez az a rész, amely miatt Houellebecq művére mint az "Európai psychó"-ra utalnak, itt ismerkedhetünk meg Daviddal, a sikertelen popzenészből lett szadista sorozatgyilkossal, aki elmebeteg szenvedélye kielégítése végett Amerikába költözik. A könyv több okból sem hasonlítható Bret Easton EllisAmerikai psycho című művéhez, és bizonyára nem annak európai változata. Bár vannak benne brutális, naturális jelenetek, nem egyetlen erős, sokkoló metaforával dolgozik, mint az eleve rossz, szadista, születetten beteg, őrült Bateman, aki Ellisnél Amerika és a mentális pusztulás szimbóluma lett.
Az Elemi részecskékben több szereplő van reflektorfényben, ártatlanok és szerencsétlenek, legtöbbjük csak élvezni akar, ráadásul a kerettörténet a biogenetika fejlődéséről egy egészen más gondolati síkra viszi a cselekményt. Európa ezek szerint nem vad és pusztító szadista őrült, inkább magába fordult, keserű, önkifejezésre képtelen, segítségre szoruló lelki beteg, az emberek elfordultak a vallástól, a hittől, bizonyos erkölcsi szabályoktól, és még mielőtt a tudomány halhatatlan istenekké változtatná őket, egyetlen céljuk a nyaralás, a nyaralással egybekötött szex, a mindegy, hogy kitől, hogyan megszerzett orgazmus. Aki pedig már nem képes a kielégülésre, az legjobb, ha az öngyilkosságot választja, mint azt Michel és Christine is teszi.
A regényt áthatja a hatvanas-hetvenes évek szexuális forradalmának, a hippimozgalomnak és az önmegvalósításnak a filozófiája, mely a kilencvenes években kompromittálódik és karikírozódik. Egyik
kedvenc részem
a könyvben,
mikor Bruno a Változás Helyét látogatja meg; ezt néhány hajdani hatvannyolcas alapította Cholet-től délre, egy nagy kiterjedésű fenyvesben, hogy a felszabadító eszmékre épülő tervük szerint az önigazgatás, a személyes szabadság tisztelete és a közvetlen demokrácia eszméi szerint éljenek.
A Változás Helye nem kommuna, hanem nyaralóhely, ahol jó pénzért festő-, író-, színjátszó, meditációs és masszázskurzusokon vehet részt az ember. Érdekes és szexuálisan igencsak felszabadult csapat gyűlik itt össze, köztük sok egyedülálló tanárnő, kisiklott életű művész, ábrándozó alkoholista, akik olykor dülöngélve vagy horkolva vesznek részt a személyiségfejlesztő kurzusokon és terápiákon.
Bruno mellett a meditációval egybekötött írói műhelyen egy részeg nő a gyakorlat közben összeesik, akár egy zsák krumpli, és háton fekve kapálózni kezd a tatamin. A jógini ekkor azt tanácsolja: "Igen, Jacqueline, feküdj csak le, ha úgy érzed, hogy arra van szükséged." Bruno közben ezen a versén dolgozik: Barnítom a pöcsöm / Hajrá pöcsöm / Napoztatom / Haj, bránerom!
Ebben a világban így vagy úgy mindenki bosszantóan szerencsétlen, kifejezetten művelt, ám lehetetlenül kishitű, a regény fő értéke, hogy
belülről látjuk,
hisszük és megtapasztaljuk
ezt a hihetetlen igazságot, sőt mintha ezek az életek olyan nagy számban lennének jelen a mai korban, hogy más módon szinte lehetetlenné, elérhetetlenné vált volna a létezés.
A szex az egyetlen jó, de csak pillanatokra létezhet, a boldogság és a gyönyör csak átutazóként van jelen a teljesen sivár és értelmetlen értelmiségi életben, ebből is többnyire csak baj származik, például betegség, félelem a feljelentéstől, lelepleződéstől vagy szívritmuszavar, esetleg teljes bénulás az ötödik férfi után egy orgián.
A Franciaországban az év legjobb regényének választott könyv fő értéke talán a pontosság, a hitelesség és az a száraz humor, mellyel a rövidebb időre felbukkanó számtalan mellékszereplőt mutatja be.
Hazai Attila

2013. március 28., csütörtök

William P. Young: A viskó


Forrás: http://www.barkaonline.hu/szepirodalom/39-olvasonaplok/2744-a-visko

Limpár Ildikó
Isten, emberszemmel

Megvan az a jó / rossz tulajdonságom, hogy mielőtt belefogok egy regénybe, beleolvasok azokba a szövegekbe, amelyek a történet csatolmányai: fülszöveg, köszönetnyilvánítás, egyebek. William P. YoungA viskó című regényének esetében az egyebek volt az a kategória, ami eleve szkeptikussá tett, és valószínűleg sokat rontott a befogadás-élményen: a Missy Projekt"-et ismertető (nagy mennyiségű könyv felvásárlására buzdító) szövegtől, mint minden profittermelésre buzdító hittérítéstől, felállt a szőr a hátamon. Ennek ellenére becsülettel végigolvastam a regényt, bízva abban, hogy a fülszöveg ígéretének legalább egy kis része igaz. Kikészítettem a zsebkendőt (nem volt rá szükség), és reméltem, hogy a regény megváltoztatja az életemet (nem tette). Nyilván nem én voltam a célközönség. Ennek ellenére nem bántam meg, hogy elolvastam azt a könyvet, mely rövid időn belül több mint egymillió példányban kelt el, és mintegy fél éven keresztül vezette a New York Times eladási listáját.
Missy egyike a főszereplő Mack gyermekeinek, akiket egyszer kempingezni visz a családfő. Hazaindulás előtt azonban majdnem tragédia történik a családban: Mack két idősebb gyermeke belefordul kenuzás közben a vízbe, egyiküket Macknek kell kihúznia és újraélesztenie. A mentőakció sikerrel zárul, mindenki határtalan megkönnyebbülésére. Ekkor azonban kiderül, hogy a tragédia elhárítása közben valóban történt egy tragédia: Missyt elrabolta a „katicás gyilkos". Mack nem képes túllépni a történteken, addigi lazára fűzött kapcsolata Istennel végképp megrendül. És négy év szenvedés után Isten úgy dönt, hogy meghívja elkóborolt bárányát egy hétvégi beszélgetésre. A helyszín pedig nem más, mint a viskó, ahol annak idején Missy véres ruháját megtalálták.
A fent leírtak a regény első pár oldalán olvashatók. Eztán következik a spirituális rész, egy nem túl sikeresen álcázott elnyújtott hittanóra keretében, ahol a Tudás, vagyis a Hit megszerzésének útja a kérdezés és a válaszadás. Aki kérdez: Mack, a hitehagyott. Aki válaszol: Isten (valamelyik alakja a három közül). Játék és muzsika helyett munka és elmélkedő csend, beszélgetés három napban. Persze, hogy ne legyen nagyon unalmas, van, hogy Isten kérdez, és Mack válaszol. A cél pedig, hogy Mack felfogja Isten jóságát az őt körülvevő kegyetlen világban is. Vagy talán, hogy Young racionalizálja az alapvetően racionalizálhatatlan spirituálist.
A történet egyébként tökéletesen szolgálja azt a didakszist, ami számomra elrontja a regényt. Én szeretem a megható történeteket, és szeretem a spirituális mélységet is a szépirodalomban, de kevéssé szeretem, ha mindez didaktikussággal párosul. A regényben burjánzanak az elcsépelt metaforák, a sablonos megoldások. Az, ami toposznak tekinthető, például a regény végén „lebegtetett" időanomália problematikája, remekül működhet ezerféle szépirodalmi kísérletben, a gótikus thrillertől a posztmodernig - de csak akkor, ha a lebegtetés valódi, és nem egy olyan didaktikus kérdés, amire előzőleg a szerző már betanította olvasóját. (Merthogy addigra tudjuk: igen, Isten képes manipulálni az időt, nem kell az ilyesmin fennakadni.)
A regény tanítása: Isten jó, a világban jelenlévő rossz nem tőle való, viszont ha már van olyan rossz, amit nem akadályoz meg felénk való tisztelete jeléül (merthogy ezért van nekünk szabad akaratunk), bízhatunk abban, hogy Isten még azt is valami hasznos, jó célra fordítja, hogy ne legyen hiábavaló a rossz által okozott fájdalom, veszteség. Én szeretnék ebben hinni. Épp ezért azt mondom: a regény, mint műalkotás, nem annyira jó (Youngnak viszont szabad akarata van, így szabad volt neki egy nem túl jó regényt írnia Isten témában) - de Isten kitett magáért, és sok emberhez eljuttatta, mert azért jó célt szolgál. És ha nem is változtatta meg az én életemet, rávett, hogy átgondoljam Istennel való kapcsolatomat, még ha ezt úgy is tettem, hogy végigvitatkoztam gondolatban Isten leckéit. Ha az a sok ember, aki ezt a könyvet olvasta, megtett ennyit, a világ máris jobb lett.

Szabados Ádám: 
A viskó: szabad-e az irodalmat teológiai szempontból bírálni?