2019. július 4., csütörtök

2018. október 18., csütörtök

Méhes György: Kolozsvári milliomosok

szerző
- legát -
publikálva
2005/47. (11. 24.)
Méhes György (eredeti nevén Nagy Elek) könyve először 1997-ben jelent meg, s hasonlóan korábbi regényeihez (Orsolya, Bizalmas jelentés egy fiatalemberről stb.), nagyjából visszhangtalan maradt. De ez korántsem jelenti, hogy Méhes György pályafutását agyonhallgatás és kudarc övezte volna. Az 1950-es években meseíróként (Gyöngyharmat Palkó, Szikra Ferkó, Világhíres Miklós), később pedig színpadi szerzőként aratott hatalmas sikereket az egykori színikritikus, aki azért kényszerült névváltoztatásra 1952-ben, mert Nagy István kommunista munkásíró nem bírta elviselni, hogy polgári származású névrokon akad a pályán.
Mindezt Orbán János Dénes 2001-es monográfiájából (Bizalmas jelentés egy életműről)tudhatjuk, amely Méhes öt regényével együtt jelent meg az Erdélyi Híradónál, kimondottan azzal a céllal, hogy a szerzőt irodalmi nagyságaink közé emelje. Orbán monográfiájáról ugyan teljes joggal jegyezték meg: "Az ember szinte megdörzsölné a szemét, hogy vajon tényleg jól lát-e. Középiskolai dolgozatba illő hasonlatok az egyik legjelentősebb erdélyi költő tollából" (Demény Péter: Ex libris, Élet és Irodalom, 2001. július 13.), de a fáradozás meghozta gyümölcsét. Méhes György munkásságát 2002-ben Kossuth-díjjal ismerték el. Noha ebből kisebb botrány kerekedett egy ÉS-ben megjelent olvasói levél után, amely azt feltételezte, hogy a dolog mögött Méhes fia, ifj. Nagy Elek, a Vegyépszer vezérigazgatója áll (Fidesz közeli Kossuth-díj, Élet és Irodalom, 2002. április 5.), de mivel az életművet olyan - igaz, korábban mélyen hallgató - irodalmi tekintélyek méltatták, mint Csoóri Sándor, Kányádi Sándor, Faludy György vagy Sütő András, mindez csak rosszindulatú pletykának tűnt.
Ennek ellenére az anyaországi kiadók nem mutattak érdeklődést a Méhes-regények iránt egészen tavalyig, amikor a Fidesz közelinek éppenséggel nem nevezhető Ulpius-ház karácsonyra megjelentette a Gyöngyharmat Palkót. A mesekönyv hasonlóan
nagy sikert aratott,
mint ötven évvel ezelőtt, így aztán nem csoda, hogy a kiadó szeptemberben újabb Méhes-művel, ráadásul egy "felnőttregénnyel", a Kolozsvári milliomosokkal jelentkezett. A hatalmas kampánnyal útjára bocsátott könyv két hónapja a bestsellerlisták élén áll, sőt német kiadásától is hasonló sikert remélnek. Úgy tűnik tehát, hogy a 89 éves Méhes György számára, aki Orbán János Dénesnek 2001-ben kifejtette: "zavarja, hogy csak meseíróként meg színpadi szerzőként tartják számon", már nem csupán a legnagyobb állami kitüntetés formájában, de a közönség előtt is eljött az igazság pillanata.
A monográfia szerzője az "életmű koronájának" tartja a Kolozsvári milliomosokat. E szerint egy nagy író nagy műve arat óriási sikert, ami igazán örvendetes dolog. Ám akik a könyvet mint "komoly alkotást", jelentős családregényt, a Forsyte Saga vagy A Thibault család erdélyi változatát veszik kézbe, azoknak csalódniuk kell. Ha ugyanis azokat elsöprő regényfolyamoknak tartjuk, Méhes műve csak csörgedező patakocska, csinos látványosság, semmi több.
Keller Frigyes bajor tímárlegény a legkorszerűbb cserzési eljárás ismeretének birtokosaként vándorútra kel, s kisebb kitérők után megérkezik az erdélyi Szászrégenbe, ahol még középkori módszerekkel dolgoznak. A helyi bőrösök befogadják a messziről jött, szorgalmas fiatalembert, de ő hamarosan önálló műhelyt nyit, zsebre vágja a szászrégeni céhet, majd zsidó kereskedőkkel, a Mandelekkel összeállva Kolozsvárott nyit gyárat, amely világhíres lesz. Kellernek hat fia születik, egy kivételével derék, szorgalmas gyerekek, akik felnőnek, megházasodnak, s nemcsak továbbviszik a fáklyát, de begyújtják vele a népek olvasztókemencéjét is: magyar, francia, román szereplők érkeznek. Eltelik majd' száz év a történelem leggyászosabb epizódjaival, ám hiába az első világ-háború, Trianon, a második meg a kommunizmus, a Kellerek tartása, szorgalma és hivatástudata nem vész el, csak átalakul.
Tény, hogy a Kolozsvári milliomosok meseszövése mindvégig izgalmas, fordulatokban bővelkedő, ám nem hat az újdonság erejével, nem okoz magasztos vagy éppen kínos perceket, és nincs mire rácsodálkoznunk, nincs mit felfedeznünk. Olyan munka, amelyet ötven évvel ezelőtt is megírhattak volna, ráadásul van benne valami édeskés, ami folyamatosan távol tart attól, hogy valóságosként éljük meg a történetet, azonosuljunk a szereplőkkel. Igaz, hogy a regény hiteles alapokra - a kolozsvári Renner család történetére - épül, a figurák mégis sokkal inkább mesealakok, mint hús-vér emberek, olyan hősök, akik "egy elvet beszélnek", s nincs az a fordulat, ami elbizonytalanítaná, kizökkentené őket meggyőződésükből. A szereplők enyhén szólva is leegyszerűsített személyiségvonásai következtében természetesen hiányoznak az árnyalatok, a jellemábrázolás felszínes. Ahogy például Keller Frigyes szorgalmának, munkakedvének köszönhetően szinte megdicsőül munkásai körében,
enyhén szólva is közhelyes,
s már-már a szocreál derék munkásigazgatóját juttatja eszünkbe, aki éppen annak köszönhette nagyszerű vezetői képességeit, hogy ha a szükség úgy kívánta, ő is beállt zsákot hordani. Természetesen Keller Frigyesné alakja sincs túlbonyolítva, ő a tökéletes anya - hiszen hat egészséges fiút szül - és a nagyszerű háziasszony, aki persze vakon megbízik urában, mert "tudja", hogy benne sohasem fog csalódni. Ugyanez áll a kevésbé rokonszenves szereplőkre: az üzlettárs Mandel (később Mendelényi) Vilmost csak a hatalom, a beteges birtoklási vágy élteti, s mindent annak rendel alá, hogy kizárólag övé legyen a bőrgyár; Kapronczay Giza, ifj. Keller Frigyes felesége tipikus kalandor, a romlott asszony ezerszer eljátszott figurája, de a többiekre is ugyanilyen egyszerűen ráhúzhatjuk a fekete vagy fehér dresszt. Így persze az olvasót sem éri különösebb meglepetés. Sőt, hogy még világosabb legyen, Méhesnél az alakok jelleme legfőképpen nemzetiségükből fakad. A németek szorgalmasak, és csak a tisztes munkában hisznek, a zsidók - persze akad "jó zsidó" is - meg az üzletelésben. A magyarok bohémek, mégis csavaros gondolkodásúak, a románok pedig korruptak, de azért ők sem hülyék. A szerző javára írható, hogy mégsem érzünk negatív nemzetiségi megkülönböztetést, sőt a "romlott figurák" ellenére sincs igazán negatív alakja a könyvnek, hacsak magát a "történelmet" nem tekintjük negatívumnak.
A Kolozsvári milliomosokat viszont nem tekinthetjük nagy műnek, kalandokkal, izgalmakkal, anekdotákkal és romantikus elemekkel átszőtt lektűrnek annál inkább, amelyből minden bizonnyal sikeres tévésorozatot lehetne készíteni, s ami a maga nemében első osztályú. És ez nem csekélység, hiszen végre egy írástudó, profi szerzőt köszönthetünk a mostanában többnyire analfabéták és marketingesek uralta műfajban. De ahogy például Fehér Klára portréját sem akasztanánk Ottlik Géza és Füst Milán képe mellé, úgy a Kolozsvári milliomosoknak sem a halhatatlan művek között van a helye.

Ulpius-ház, 2005, 335 oldal, 2480 Ft

2018. augusztus 18., szombat

Kazuo Ishiguro. A dombok halvány képe


Kazuo Ishiguro Japánban született, de nem volt még hat éves, amikor Angliába költözött a családjával. Angol írónak vallja magát, első két regénye (A dombok halvány képe 1982, A lebegő világ művésze 1986) mégis Japánban játszódik, a II. világháborút követő időszakban (leginkább). De én úgy érzem, a nagy áttörést és Booker-díjat hozó 1989-es Napok romjai is ugyanarról szól – sőt, a 2005-ös Ne engedj el is nagyon sok hasonlóságot mutat ezekkel.

Csak míg A lebegő világ művésze főszereplője bizonyos értelemben aktív résztvevője, fontos szereplője volt a világháborús eseményeknek, a Napok romjai főkomornyikja pedig ha részt nem is vett ezekben, de jelen volt fontos pillanatokban, és ez meghatározta a sorsát, A dombok halvány képe elbeszélő-főhőse Ecuko, egy Japánból Angliába költözött asszony, aki a világháborút követően első gyermekét várja. Ishiguro már ebben az írásában csaknem teljességében hozza azt a stílust, amivel annyira le tudja nyűgözni az olvasóit a későbbi regényeiben. Van ebben valami nagyon japán, és valami nagyon brit is, távolságtartás, kifinomultság, a legfontosabbnak tűnő momentumok ki nem mondása, nevén nem nevezése. Ishiguro mesterien játszik az olvasó idegeivel, szavakkal, apró utalásokkal vetít előre történéseket, és fokozza a feszültséget. Már ebben az első regényében is van csavar, bár ezt a későbbiekben valahogy jobban, hatásosabban tudja alkalmazni. De az is lehet, hogy így van jól, ahogy itt van, mert zavart kelt, és azt is kell átadnia.

A két említett későbbi regényhez mérten itt valahogy kevésbé élesen válnak el a különféle idősíkok és helyszínek. Nem mintha ne tudná az olvasó, miről beszél épp Ecuko, egyszerűen csak a másik kettőhöz mérten kevésbé markáns a történet. De miközben egy alapvetően egyszerű, bár nyilvánvalóan igen értelmes japán nő elmeséli élete iszonyú tragédiáit, bepillantást nyerünk elsősorban a háborút követő japán életbe is. Hogy a hagyománytisztelő, régi világ mint ütközik össze a modern, törtető, nyugatmajmolóval. Hogy miként törik össze megannyi ártatlan ember élete és minden álma. Hogy mit jelent a vesztes oldalon állni. Hogy mit jelent életre szóló hibákat véteni, és azok árnyékában tovább élni.

Ishiguro írásainak van valami végtelenül szép, kifinomult, egyszerre idegen és vonzó a jellege, hangulata. Ő sosem vetemedne olyasmire, ami megannyi holokauszt regény sajátja, a borzalmak direkt, sokkoló, még az egyszeri olvasóban is szégyent ébresztő, kendőzetlen leírására. De épp a visszafogottságával, a fojtogató atmoszférával válik még hatásosabbá és mélyebben szántóvá. Egy Ishiguro-regényt hiába rak le az ember, ha kiolvasta, hiába rázkódik össze, és szalad ki a napra, hogy felmelegedjen, az élmény mindörökre vele marad. És ez így van jól, mert az nem elég, hogy bizonyos dolgokról írni, szólni kell, nem szabad őket elhallgatni, mindig emlékezni és emlékeztetni kell rájuk. Kell az is, hogy az ember érezze, hogy ez vele is megtörténhetne, enélkül az üzenet csak üzenet marad, ezzel viszont már tudás. Ami, talán, segít, hogy ne történjen meg újra. Bárcsak segítene…

Uzseka Norbert - 2016. január 21.

2018. március 22., csütörtök

Khaled Hosseini: Papírsárkányok


A közelmúltban kijött film alapjául szolgáló regény a több évtizede eszkalálódó afganisztáni konfliktust hozza testközelbe.
Teszi ezt oly módon, hogy nem mélyed el a történelmi részletek ismertetésében, hanem az átlag emberek mindennapjain, életsorsán keresztül mutatja be a hatalmas területen fekvő ország szétesésének történetét, egyetemes szinten közelítve meg az emberi bűn, bűntudat és elkorcsosulás témáit.

A regény bestseller a legjavából, gördülékeny, olvasmányos, izgalmas, és helyenként rendkívül kegyetlen is, ahogy Hasszán a hazara szolgafiú és Amir, a legendás hírű gazdag kereskedő fia a társadalmi hierarchia szempontjából eleve kiegyensúlyozatlan barátságának történetét meséli el.

A kor sajátosságai, a rettenetes családi titkok, és személyiségük különbözőségei is kiélezik a közöttük meglévő hierarchikus ellentéteket, amelyek előkészítik, hogy egy iszonyatos esemény hatására megmásíthatatlan és végzetes törés következik be kapcsolatukban.

Amir élete szerencsés fordulatot vesz. A szovjet csapatok bevonulását követően új életet kezd az Egyesült Államokban. Felnőttként tér vissza Afganisztánba, hogy szembesüljön Kabul megváltozott világával, és gyermekkori barátja, Hasszán sorsának alakulásával.

Amint azt az előbbiekben említettem, a könyv igazi bestseller, amelynek következtében hatásvadásznak is mondható, és bizonyos fordulatai előre kiszámíthatóak, miközben bővelkedik az emberi pusztítás, mészárlás, elnyomás naturalisztikus és megdöbbentő képekben való ábrázolásában, és a váratlan események oly módon történő kombinálásában, hogy időnként talán túlzásnak is érezhetjük a Hosseini által leírtakat.

Mindazonáltal a híradók, újságok vérbő képei, és a hadsereg különböző válságok során elkövetett visszaéléseiről szóló botrányok kapcsán sajnos „megnyugtathatjuk” magunkat: Hosseini regénye semmiképpen sem mondható a történtek felnagyításának.
Továbbá számos, pl. Holocaust túlélő beszámolója erősíti meg azt a tényt, hogy milyen nagy jelentőséggel bír az egyén sorsának alakulásában, a túlélésben a véletlen, a vakszerencse.

E sok egyéb mellett Hosseini könyve arról is szól, hogy milyen módon befolyásolják, sok esetben deformálják a történelmi momentumok a gyermekek fejlődését.
Látunk példát sziklaszilárd jellemre, mint Hasszáné; érzékeny, törékeny igazán gyermeki lélekre, amely lassan az események hatása alatt alakul, érik, mint Amiré; és velejéig romlott, gonosz gyerekre is, mint Aszef.

A regényből készült film korrektül meséli el a regény minden egyes történését. Szép képekben jeleníti meg az egykor színekben gazdag Kabult, a csodálatos szabadidős tevékenységet, a papírsárkány röptetést, és a színészválasztás is kiváló. Az arcok, karakterek megegyeznek a könyvbeliekkel.

Mégis javaslom mindenkinek, hogy feltétlenül olvassa el a könyvet a film megnézése előtt, mivel a regény pontos, érzékletes lélekábrázolása, az indulatok mélységeinek feltárása, az egyes indítékok, miértek magyarázata teljesen kimaradtak a felületesre sikerült mozi változatból.
Ami pedig a legfontosabb: a regény vége összehasonlíthatatlanul realisztikusabb.





Krausz Vera - 2008. április 29.



2018. február 22., csütörtök

Yuval Harari: Homo Deus

https://www.libri.hu/konyv/yuval_noah_harari.homo-deus.html
Legyőztük a pusztító éhínséget.
Megfékeztük a gyilkos járványokat.
Véget vetettünk az öldöklő háborúknak.
De mihez kezdjünk ezek után?
Kíséreljük meg legyőzni az öregedést?
Próbáljuk meg kicselezni a halált?
Tegyük az embert istenné?

A világhírű jeruzsálemi egyetemi tanár, Yuval Noah Harari elgondolkodtatóan és világosan vázolja fel az emberiség lehetséges jövőit, és hogy miként válhat a Homo sapiens Homo deusszá.

2017. december 27., szerda

Bödőcs Tibor: Addig se iszik

http://smokingbarrels.blog.hu/2017/09/15/konyvkritika_bodocs_tibor_addig_se_iszik
A humort szépirodalmi szinten művelni nem kis feladat, Bödőcs Tibor most megpróbálta, és egészen jól sikerült neki. Nőiesen bevallom, én egy stand-up-osból nem néztem volna ki, hogy ilyen jól tud írni. Merthogy nincs túl jó véleményem a műfaj művelőitől, nekem nagyon felszínesek és szellemtelenek azok a poénok, amelyekkel a nagyérdemű elé állnak, inkább meghallgatok ezredszer egy Hofi-klasszikust, mint egy übercool "humoristát". Éppen ezért halvány lila gőzöm sem volt arról, hogy ki az a Bödőcs Tibor, amíg meg nem jelent ez a könyv (amelyről szintén nem tudtam, hogy megszületett), és a molyon meg nem jelentek az első idézetek, amelyeken nemes egyszerűséggel betegre nevettem magam, azonnali hatállyal erőt vett rajtam a kíváncsiság, és tudni vágytam, hogy vajon tényleg a XXI. század Karinthy-jához van-e szerencsém a szerző személyében. Nos, szerintem egy rendkívül tehetséges íróról van szó, akinek nincs szüksége arra, hogy máshoz hasonlítsák, megvan neki a saját humora. Nyilván el kellett adni a könyvet a piacon, ezért Karinthy legendás "Így írtok ti"- jének mintájára emberünk összekapta minden kreativitását és bátran belevágott - Cserna-Szabó András szerkesztői támogatásával - abba a nem éppen pihekönnyű projektbe, hogy néhány kiválasztott szerző stílusában nyilvánuljon meg. Ehhez háttérbe kellett szorítania az előadóművészetben szokásos harsányságot, hiszen a könyv egy teljesen más műfaj, úgy kellett saját szómágiát alkotnia, hogy az olvasó azonosítani tudja az eredeti szerzőt. Nem lett egységes színvonalú a könyv, akad benne néhány gyengébb írás, de többségében nagyon szívonalas alkotások születtek, amelyek úgy szórakoztatóak, hogy nincs bennük semmi sekélyesség. Nagyon szimpatikus, hogy Bödőcs nem az egyszerűbb utat választotta, nem lehengerlő akart lenni, érződik a sorokon, hogy valóban elolvasta azokat a szerzőket, akiket kiparodizált, ha nem is mindig zseniálisan, de nagyon szellemesen. Nem született új klasszikus, de egy minőségi humorral szórakoztató könyv igen, és ez sem kevés.
Vajon milyen lehet Márai, Krúdy vagy Hemingway Bödőcsre hangolva? Vajon kitart-e a kreativitás akkor is, ha klasszikusokat, vagy ismert szerzőket kell vicces formában megidézni, hiszen ehhez kevés lesz a stand-up színpadon megszokott stílus, a jól bejáratott poénok, itt bizony kőkeményen bele kell bújni az ismert írók bőrébe, és úgy kell megőriznie saját hangját a bátor próbálkozónak, hogy méltó módon idézze meg őket. Össszességében összejött a nem könnyű mutatvány.
Kár, hogy egy picit lágyszívűre sikeredett a szerkesztés (óriási Cserna-Szabó fan vagyok, de ez a te hibád, András!), értem én, hogy az olvasók mindenképpen elvárták, hogy legyen egy Rejtő - átírat (mert ugye őt mindenki ismeri és szereti), de sajnos pont ez lett a leggyengébb, és ezért talán jobb lett volna kihagyni, ahogyan az Örkény-szerű egypercesekre is ráfért volna egy kis ritikítás, de ahhoz képest, hogy első próbálkozásról van szó a műfajban, szavam sincs, emberünk tehetséges, mint a Nap, a Bödőcs-brand tovább épül és szépül a könyv segítségével. Csak két esetben lógott ki a stand-up-os lóláb, nekem ezek túl harsányak lettek, ezzel szemben örömmel merültem bele Hrabal Bödőcs-féle világába, ahogyan Máraiéba és Krúdyéba is. Hemingway nagyon macsós lett, Krasznahorkai nagyon lelombozó, Orwell rendkívül nyomasztó, Móricz ízes, Márquez mágikus, Proust elfolyó, és akkor még csak a klasszikusokról beszéltem. Három fejezetben ömlenek ránk az irodalmi poénok, olyan címekkel, mint a "bajszosok", a "budapestiek" és a "nem balett-táncosok". Azt megnéztem volna, ahogyan Cserna-Szabó szerkeszti saját magát, mert bizony ő sem maradt ki a szórásból, és a lösz Jókaija is megkapja a magáét, annak rendje és módja szerint.
bodocs_tibor2.jpgAz én kedvenceim az írókat bemutató rövid kis szösszenetek voltak a könyvben, sírva nevettem az olyan jelzőkön, hogy Krúdy a tirpák Casanova, Hemingway a Hím, a Férfi (nőként teljesen egyetértek a besorolással, és hálát adok az Égnek, hogy nem keresztezték útjaink egymást azzal a veszélyesen szenvedélyes emberrel), közkinccsé vált a gyulai mondás, mely szerint rosszul nézel ki, Krasznahorkaiba már ne kezdjél bele!. Márquez sexy and fancy, Proust az emlékezés Messije, Hamvas Béla az értelmiségi Nők Lapja és ez még csak egy kis ízelítő abból a poéncunamiból, ami az olvasóra zúdul. Őszitén mondom, nem vártam semmit ettől a könyvtől, csak egy jó kis nevetést, hát azt megkaptam, ritka kincs az ilyen intelligens humor mostanában, ezért minden kisebb hibája ellenére mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy ne hagyja ki az életéből, mert minőségi kikapcsolódást nyújt.
Nem értek egyet azzal az amúgy nagyon jó marketingjelzővel, hogy a szerző lenne a XXI. századi Karinthy, szerintem ő egy echte Bödőcs, aki ha kellőképpen rugdossa a szerkesztő és a határidő, tud szépirodalmi szinten humorizálni, majd az idő eldönti, hogy ez a könyv egyszeri kirándulás volt-e a műfajba, vagy megmarad a komfortzónáján belül (nem hiszem, túlságosan kiemelkedik ahhoz a középszerből). Olvasóként csak annyit tudok mondani, hogy nagyon jól szórakoztam a könyvön, nem lettem Bödőcs-fan, de kíváncsi lettem rá, előbb-utóbb rászánom magam, és megnézem majd az egyik műsorát. Mindenki jól járt ezzel a kötettel, a kiadó valószínűleg anyagilag jól fog járni a népszerű szerzővel, aki biztosan tovább fogja növelni a rajongói számát, mi pedig kaptunk egy kis jókedv-fröccsöt, amelyet bármikor felhörpinthetünk utazás közben, és mindjárt kicsit színesebb lesz tőle a hétköznapok szürkesége.
8/10
A könyvet a Helikon Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.