2013. április 12., péntek

Michel Houellebecq: Elemi részecskék

Forrás: http://magyarnarancs.hu/zene2/konyv_elet_az_ember_utan_michel_houllebecq_elemi_reszecskek-58164

Michel Houellebecq könyve klasszikusnak mondható, naturális elbeszélői stílussal szembesít bennünket az üresség, a rosszindulat, a sikertelenség és a felbomló kapcsolatok életérzésével, melynek fő motívuma az egyedüllét, a kommunikációképtelenség, a maszturbáció, illetve az aszexualitás. A könyv
fokozatosan és céltudatosan
jut el egészen addig a pontig, amikor már nehéz nevetni, amikor már nincs humora a földön inneni létezésnek, már nem kacagtató a tehetetlenség, a kiábrándultság és a betegség, illetve a halál megváltoztathatatlansága.
A történet szabdalt, sok szálon fut, sokoldalú, a mai Franciaország negyven év körüli értelmiségi világa van a középpontjában, s a regény egyik fő attraktivitása, hogy képes bemutatni, pontosan megvilágítani és kipellengérezni a franciaországi vagy inkább európai értelmiség válságát, vergődését, kielégületlenségét,a posztmodern világ értéktelenségét, céltalanságát és halálvágyát.
Az első részben (Az elveszített birodalom), megismerjük Michelt, a sikeres kutatót, aki egy év szabadságot vesz ki negyvenévesen, élete fordulópontján, hogy ez alatt az év alatt semmivel se foglalkozzon, valamint testvérét, Brunót, a frusztrált irodalomtanárt, aki befogadhatatlan versek és elfogadhatatlan nézetek megírásán kívül szinte folyamatosan a tizenkét centiméteres falloszának elsütésével van elfoglalva, és a könyv végén végérvényesen egy pszichiátriai klinikán köt ki.
Bruno és Michel féltestvérek, modern házasságból származnak, fogantatásuk figyelmetlenségnek köszönhető, a szülők nem vállalkoztak a nevelésre, így mindketten a nagyszülőkhöz kerülnek. Bruno apja, Serge plasztikai sebész, több klinikája van, jómódú ember, de nem akar gyermekével foglalkozni, Michel apja, Marc filmes, aki sokat utazik, így ő sem vállalja fiát, anyjuk, Janine pedig csak az élvezeteket és a fiatalságot hajszolja, először Saint Tropez-ban rendez kábítószeres orgiapartikat, majd egy Los Angeles-i kommunába költözik.
A szerelemre, párkapcsolatra és kommunikációra nagyjából képtelen Michel talán az egyetlen, hagyományos értelemben vett pozitív figura a regényben, ő az, aki a társadalom hasznára van biológiai kutatásaival, többek között egy Európában elterjedt találmányával. Olyan, genetikailag manipulált tehenet fejlesztett ki, amely több és jobb minőségű tejet ad, mint elődei. Másik nagy találmánya, melyet élete végén, öngyilkossága előtt fejleszt ki, a nem szexuális úton szaporodó ember, egy új és a miénknél tökéletesebb, céltudatosabb és kevésbé szenvedő, szorongó faj megalkotása. Ez az utópisztikus elképzelés a szerző és a szereplő részéről egyaránt az emberiségből való kiábrándultság, a mai ember hasznavehetetlenségének szimbóluma,
kemény és elkeseredett
társadalomkritika
Az új, klónozott ember 2030 körül, a regény végén kezd el terjedni, mert addig a humanista erkölcs és gondolkodásmód ellenzi. Ezután viszont hamar bekövetkezik a mai értelemben vett emberiség kipusztulása, és egy kedvezőbb, életképesebb, elégedettebb, hatékonyabb és boldogabb civilizáció váltja le a miénket. 2013-ban elhíresül a jelmondat: Nem lelki, hanem genetikai mutációra van szükség, 2021-ben az UNESCO hiteleket ad a további kutatásra, és nemsokára létrejön az új ember, akinek sikerül túljutnia az egoizmus, a kegyetlenség és a harag akadályain, ráadásul mai szemmel istennek is számít, hiszen a genetika segítségével halhatatlanná vált egyedről van szó.
A könyv kerettörténete e metafizikai mutáció létrehozásáról szól, talán azért, hogy legyen valami közvetlenül elgondolkodtató témája, és lehessen megoldása, de a regény ereje és kiválósága számomra nem ebben rejlik.
A második rész, a Furcsa pillanatok szól legintenzívebben a perverziókról és ezekkel együtt, vagy inkább ezeken keresztül, az önazonosság keresésének problematikájáról. Talán ez az a rész, amely miatt Houellebecq művére mint az "Európai psychó"-ra utalnak, itt ismerkedhetünk meg Daviddal, a sikertelen popzenészből lett szadista sorozatgyilkossal, aki elmebeteg szenvedélye kielégítése végett Amerikába költözik. A könyv több okból sem hasonlítható Bret Easton EllisAmerikai psycho című művéhez, és bizonyára nem annak európai változata. Bár vannak benne brutális, naturális jelenetek, nem egyetlen erős, sokkoló metaforával dolgozik, mint az eleve rossz, szadista, születetten beteg, őrült Bateman, aki Ellisnél Amerika és a mentális pusztulás szimbóluma lett.
Az Elemi részecskékben több szereplő van reflektorfényben, ártatlanok és szerencsétlenek, legtöbbjük csak élvezni akar, ráadásul a kerettörténet a biogenetika fejlődéséről egy egészen más gondolati síkra viszi a cselekményt. Európa ezek szerint nem vad és pusztító szadista őrült, inkább magába fordult, keserű, önkifejezésre képtelen, segítségre szoruló lelki beteg, az emberek elfordultak a vallástól, a hittől, bizonyos erkölcsi szabályoktól, és még mielőtt a tudomány halhatatlan istenekké változtatná őket, egyetlen céljuk a nyaralás, a nyaralással egybekötött szex, a mindegy, hogy kitől, hogyan megszerzett orgazmus. Aki pedig már nem képes a kielégülésre, az legjobb, ha az öngyilkosságot választja, mint azt Michel és Christine is teszi.
A regényt áthatja a hatvanas-hetvenes évek szexuális forradalmának, a hippimozgalomnak és az önmegvalósításnak a filozófiája, mely a kilencvenes években kompromittálódik és karikírozódik. Egyik
kedvenc részem
a könyvben,
mikor Bruno a Változás Helyét látogatja meg; ezt néhány hajdani hatvannyolcas alapította Cholet-től délre, egy nagy kiterjedésű fenyvesben, hogy a felszabadító eszmékre épülő tervük szerint az önigazgatás, a személyes szabadság tisztelete és a közvetlen demokrácia eszméi szerint éljenek.
A Változás Helye nem kommuna, hanem nyaralóhely, ahol jó pénzért festő-, író-, színjátszó, meditációs és masszázskurzusokon vehet részt az ember. Érdekes és szexuálisan igencsak felszabadult csapat gyűlik itt össze, köztük sok egyedülálló tanárnő, kisiklott életű művész, ábrándozó alkoholista, akik olykor dülöngélve vagy horkolva vesznek részt a személyiségfejlesztő kurzusokon és terápiákon.
Bruno mellett a meditációval egybekötött írói műhelyen egy részeg nő a gyakorlat közben összeesik, akár egy zsák krumpli, és háton fekve kapálózni kezd a tatamin. A jógini ekkor azt tanácsolja: "Igen, Jacqueline, feküdj csak le, ha úgy érzed, hogy arra van szükséged." Bruno közben ezen a versén dolgozik: Barnítom a pöcsöm / Hajrá pöcsöm / Napoztatom / Haj, bránerom!
Ebben a világban így vagy úgy mindenki bosszantóan szerencsétlen, kifejezetten művelt, ám lehetetlenül kishitű, a regény fő értéke, hogy
belülről látjuk,
hisszük és megtapasztaljuk
ezt a hihetetlen igazságot, sőt mintha ezek az életek olyan nagy számban lennének jelen a mai korban, hogy más módon szinte lehetetlenné, elérhetetlenné vált volna a létezés.
A szex az egyetlen jó, de csak pillanatokra létezhet, a boldogság és a gyönyör csak átutazóként van jelen a teljesen sivár és értelmetlen értelmiségi életben, ebből is többnyire csak baj származik, például betegség, félelem a feljelentéstől, lelepleződéstől vagy szívritmuszavar, esetleg teljes bénulás az ötödik férfi után egy orgián.
A Franciaországban az év legjobb regényének választott könyv fő értéke talán a pontosság, a hitelesség és az a száraz humor, mellyel a rövidebb időre felbukkanó számtalan mellékszereplőt mutatja be.
Hazai Attila

2013. március 28., csütörtök

William P. Young: A viskó


Forrás: http://www.barkaonline.hu/szepirodalom/39-olvasonaplok/2744-a-visko

Limpár Ildikó
Isten, emberszemmel

Megvan az a jó / rossz tulajdonságom, hogy mielőtt belefogok egy regénybe, beleolvasok azokba a szövegekbe, amelyek a történet csatolmányai: fülszöveg, köszönetnyilvánítás, egyebek. William P. YoungA viskó című regényének esetében az egyebek volt az a kategória, ami eleve szkeptikussá tett, és valószínűleg sokat rontott a befogadás-élményen: a Missy Projekt"-et ismertető (nagy mennyiségű könyv felvásárlására buzdító) szövegtől, mint minden profittermelésre buzdító hittérítéstől, felállt a szőr a hátamon. Ennek ellenére becsülettel végigolvastam a regényt, bízva abban, hogy a fülszöveg ígéretének legalább egy kis része igaz. Kikészítettem a zsebkendőt (nem volt rá szükség), és reméltem, hogy a regény megváltoztatja az életemet (nem tette). Nyilván nem én voltam a célközönség. Ennek ellenére nem bántam meg, hogy elolvastam azt a könyvet, mely rövid időn belül több mint egymillió példányban kelt el, és mintegy fél éven keresztül vezette a New York Times eladási listáját.
Missy egyike a főszereplő Mack gyermekeinek, akiket egyszer kempingezni visz a családfő. Hazaindulás előtt azonban majdnem tragédia történik a családban: Mack két idősebb gyermeke belefordul kenuzás közben a vízbe, egyiküket Macknek kell kihúznia és újraélesztenie. A mentőakció sikerrel zárul, mindenki határtalan megkönnyebbülésére. Ekkor azonban kiderül, hogy a tragédia elhárítása közben valóban történt egy tragédia: Missyt elrabolta a „katicás gyilkos". Mack nem képes túllépni a történteken, addigi lazára fűzött kapcsolata Istennel végképp megrendül. És négy év szenvedés után Isten úgy dönt, hogy meghívja elkóborolt bárányát egy hétvégi beszélgetésre. A helyszín pedig nem más, mint a viskó, ahol annak idején Missy véres ruháját megtalálták.
A fent leírtak a regény első pár oldalán olvashatók. Eztán következik a spirituális rész, egy nem túl sikeresen álcázott elnyújtott hittanóra keretében, ahol a Tudás, vagyis a Hit megszerzésének útja a kérdezés és a válaszadás. Aki kérdez: Mack, a hitehagyott. Aki válaszol: Isten (valamelyik alakja a három közül). Játék és muzsika helyett munka és elmélkedő csend, beszélgetés három napban. Persze, hogy ne legyen nagyon unalmas, van, hogy Isten kérdez, és Mack válaszol. A cél pedig, hogy Mack felfogja Isten jóságát az őt körülvevő kegyetlen világban is. Vagy talán, hogy Young racionalizálja az alapvetően racionalizálhatatlan spirituálist.
A történet egyébként tökéletesen szolgálja azt a didakszist, ami számomra elrontja a regényt. Én szeretem a megható történeteket, és szeretem a spirituális mélységet is a szépirodalomban, de kevéssé szeretem, ha mindez didaktikussággal párosul. A regényben burjánzanak az elcsépelt metaforák, a sablonos megoldások. Az, ami toposznak tekinthető, például a regény végén „lebegtetett" időanomália problematikája, remekül működhet ezerféle szépirodalmi kísérletben, a gótikus thrillertől a posztmodernig - de csak akkor, ha a lebegtetés valódi, és nem egy olyan didaktikus kérdés, amire előzőleg a szerző már betanította olvasóját. (Merthogy addigra tudjuk: igen, Isten képes manipulálni az időt, nem kell az ilyesmin fennakadni.)
A regény tanítása: Isten jó, a világban jelenlévő rossz nem tőle való, viszont ha már van olyan rossz, amit nem akadályoz meg felénk való tisztelete jeléül (merthogy ezért van nekünk szabad akaratunk), bízhatunk abban, hogy Isten még azt is valami hasznos, jó célra fordítja, hogy ne legyen hiábavaló a rossz által okozott fájdalom, veszteség. Én szeretnék ebben hinni. Épp ezért azt mondom: a regény, mint műalkotás, nem annyira jó (Youngnak viszont szabad akarata van, így szabad volt neki egy nem túl jó regényt írnia Isten témában) - de Isten kitett magáért, és sok emberhez eljuttatta, mert azért jó célt szolgál. És ha nem is változtatta meg az én életemet, rávett, hogy átgondoljam Istennel való kapcsolatomat, még ha ezt úgy is tettem, hogy végigvitatkoztam gondolatban Isten leckéit. Ha az a sok ember, aki ezt a könyvet olvasta, megtett ennyit, a világ máris jobb lett.

Szabados Ádám: 
A viskó: szabad-e az irodalmat teológiai szempontból bírálni?

2013. január 8., kedd

Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka

Innen: http://uj.terasz.hu/main.php?cikk_id=713&id=egyeb&page=cikk 

Kiss Noémi

A könyv szintén szimbolikus szerkezetbe rendeli a női szereplőket, akik Rakovszkynál tevékeny szereplői, sőt főszereplőivé válnak a könyvnek: szolgálóleányok, grófnék és nyárspolgárok, valamint boszorkányok. Tulajdonságaikra nézve ezek a nők a társadalom szemében durva, képmutató, kegyetlen feleségek, kurvák vagy cselszövő tudósok. Szinte nincs is úgymond pozitív hős

Susanna, a nevelőnő titkos erőkkel cimborált
Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka, Magvető Kiadó, 2002.
Mindjárt feltűnik, pedig még ki sem nyitottam a könyvet, hogy az enyhén misztikus, sárkányzölddel szűrt címoldalon paripák, férfi és női emberalakok futnak keresztül, olyan ritmusos sorozatot alkotva, hogy mintegy láncként kerítsék be a regény lapjait. A kígyó árnyéka kifinomult szerkezet, pontos, kimért, minden láncszemében eltervezett könyv. Egy eddig költőnőként ismert, ám immáron írónővé vált szerző műve. A háttérben talán valahol az ödenburgi tűztorony látható. Rakovszky Zsuzsa szülőhelye, Sopron.
A történelmi regény és az emlékirat borítómintája ismerősnek tűnhet [Márton László, Esterházy Péter], ám A kígyó árnyéka csupán figuratívan citálja kortársait. Már az első olvasás bizonyíthatja: Rakovszky Zsuzsa regénye nem kizárólag a kortársakkal, hanem általában az emlékező regény és annak magyar és nyugati irodalmi hagyományainak rétegeivel kommunikál, velük valamilyen társas viszonyba helyezhető. Bizonyos szempontok szerint éppúgy beszéli a könyv főhőse, Ursula Binder Bethlen Kata nyelvét, mint a Színek és évek emlékező idős asszonyáét. De áthallik Jókai, Eötvös, Kemény és persze az egykori kedvelt romantikus melankólia, a szenvedésbe torkolló tizennyolcadik századi angol regények nőiesen kegyetlen hangulata, ahol az "én" másoknak kiszolgáltatott, valami titok és sorsszerűség vezeti az eseményeket. Bizonyos tekintetben A kígyó árnyéka azonban egyedülálló, még akkor is ha különös viszony érezhető benne a klasszikusokhoz. Független, önmagát a hagyomány újítójának tekintő könyvvel találja szembe magát olvasója. A regény elolvasása után arra a kérdésre kerestem választ, vajon milyen erők és eszközök segítik hozzá e kimért, ugyanakkor rafinált női elbeszélő megteremtőjét ahhoz, hogy könyve a gyors siker mellett előkelő helyet vívjon ki magának a hosszútávra épülő kánonokban is.

Nyilvánvaló, ám semmiképpen nem annyira kézenfekvő a magyar női irodalomban, hogy ne legyen megemlíthető: egy, a tizenhetedik században élő nő beszéli el emlékeit a regényben. Az emlékezés szerkesztett anyag, hiszen ugyan lineárisan halad, de mégis kihagyásokkal tűzdelt és Ursula Binder végül nagyjából harmincéves koráig meséli el életének eseményeit, holott hetven éves elmúlt, amikor írni kezd. Rakovszky Zsuzsa verseinek nőalakjainak megformálása lényeges szempontot adhat ahhoz - például a Hangok kötetből -, hogyan olvassuk regényének karaktereit, hiszen itt is szenvedélyes és szenvedő hangokról van szó, olyanokról, akik valamiképpen kívül helyezik magukat a társadalmon, valamilyen titok birtokába jutnak és nem igazán tudnak a "világ" tárgyiasságában feloldódni. Ezért úgymond csupán szemlélői azoknak az eseményeknek, amik velük történnek. A emlékezés műfaja csakis önreflexív tevékenység lehet, mert létrehoz egy önmagával dialógust folytató főszereplőt. A kérdés csak az, túl tud-e lépni a főszereplő, az emlékezés írója önmaga szemléltetésének tükör-csapdáin, más szavakkal, képes-e a történelem és az én az első személyű emlékezésen belül dialogizálni egymással? A kígyó árnyéka szerzője Ursula Binder, szül. Lehmann Orsolya 1666-ban, már öreg éveiben kezdi el írni életét, különös sorsát. Nyelvi forrása, mint írja, a korabeli széphistóriák. Ezeket szerette olvasni, mert azt gondolta, életének kronológiája, szenvedélyes, különleges, emlékezetes eseményei legalább annyira érdekesek, mint a történeti históriák, vagy maga a történelem. (A személy, az "én" mindvégig valamiképpen szemben áll a történelemmel Rakovszky regényében. Mintha azt kellene gondolnunk: lám, mennyi személyes sors bújik meg a kollektívvá formált történelmi események mögött. Ez a nézet enyhe romantikus gesztusokat és naivitást kölcsönöz a könyv beszélőjének. Könnyen az a - mondjuk így: nem éppen korszerű - érzésünk támadhat: az irodalom valamiképpen a személyesség, a vallomás helye kell, hogy legyen.)

"ÖREGSÉGEMBEN GYAKRAN MÚLATOM AZ IDŐT OLVA-
sással, s megvallom, nem is mindig lelkem s elmém épülését szolgáló, kegyes olvasmányokkal, hanem holmi széphistóriákkal, asszonycsúfolókkal s egyéb hiábavalóságokkal is."[452]

Rakovszky Zsuzsának, Ursula Binder "szerzőjének" olyan nyelvet kellet tehát rendelni hőse személyes életanyagához, amely kétszeres igénynek felel meg: a korabeli széphistória elbeszélői stílusának, és az emlékeit feldolgozó, írástudó, ám naiv, traumatikus élményeit a babona mitikus képeiben feldolgozó női hangnak. E tekintetben nem törekszik zökkenőmentességre a könyv, s néha kevésbé a széphistória és inkább az angolkisasszonyok, szolgálók, nyárspolgárok szabadon engedett metaforái ismétlődnek. Ám ezzel a "tudatos" és a regényen belül konzekvens gesztussal a preromantikus, az emlékeket a felvilágosodás racionalizmusánál korábbi állapotában begyűrűző tudás jöhet létre a közelmúltról. A közelmúlt így nagyon is jelen idejű a könyvben, s az emlékező én nyelvformálásban alig akad distancia jelen és múlt között. A múlt minden eseménye a jelen intenzitásával történik. Ebből ered az, hogy míg a könyv nagyjából az 1590-es évek elején kezdődik és a részletesebb emlékezetben - mely az apától és férjtől [egy és ugyanaz a személy] való elválásig tart, tehát 1622 év végéig - nem történnek különösebb ritmusváltások, így az emlékezés egy véget nem érő folyammá tornyosul, legalábbis annak érzetét kelti olvasójában. Egy példát hozva arra gondolok, hogy a kislány Orsicska ugyan azokkal a babonás képekkel beszél, mint a felnőtt, harminc éves Ursula és az 1666-ban hetven éves elmúlt özv. Binderné.

Ha nem csupán a képek és metaforák mesterművének tartjuk A kígyó árnyékát, akkor mindjárt elérkezünk a referenciákhoz. Tér és idő mindvégig meghatározott. A könyv két város térképen játszódik, Lőcsén és Ödenburgban [Sopron]. A történelem viharai, Botskai, a pápisták és a lutheránusok harca, a törökök és a Habsburgok fenyegetései éppúgy írják a regényt, mint a személyes emlékezet. A két világ átjárja egymást, mint álom és valóság. Jelölő és jelölt. Ursula Binder álmai előrevetítik a későbbi eseményeket és nem is mindig különbözteti meg a "szerző" álmait a valóságtól. A regény ezért nemcsak önvallomás, hanem a tizenhetedeik századi okkultista és magnetikus ismeretszerzés könyve. Rakovszky anyaga széles metaforikus és szimbolikus anyagot mozgat, mondhatni az egész tizenhetedig század kulturális emlékezetének felnyitása történik meg könyvében. Ennek a régiességet imitáló, jelölő nyelvnek azonban még erősen a mítosz és az írás szoros kapcsolatának metaforáin belül kellett megszületnie.

Nem véletlen, hogy Rakovszky kulisszatitka a szimbólumok elrendezésében, kölcsönösségében és felfűzésében lehet. A teremtett, a regény nyelvét létrehozó világ mindenek előtt jellemző építkezési formája, hogy dialogikusan jelent. Az egyes szimbólumok jelentéseit soha nem zárja le a regény. Itt csak néhány, a regényfolyam szempontjából a legfontosabb “sűrű képet" emelném ki: Az első a KÍGYÓ hétszeri különféle feltűnése a regény folyamán. A kígyó veszélyt hordoz, mérge halálos lehet: “S vajon igaz-e csakugyan, hogy a medve a fehér gyolcsnak, áspiskígyó a tulajdon árnyékának látására minden ok nélkül erősen fölindul?" [44] Orsicska egyik üldözője, a tatár, vagyis a katona, akinek végül nem sikerül megerőszakolni a lányt, szintén kígyóként jelenik meg [127]: "mint valami test nélküli, fekete kígyó" olyan volt az üldöző árnyéka. Máshol szó van róla, hogy a kígyó ijedős, oktalan állat, gyenge jellem, a bölcsesség ellentettje. Ne légy olyan, mint “az áspiskígyó, mely a tulajdon árnyékától is felindul", figyelmezteti a képes beszéddel Orsikát keresztanyja [141]. A regény negyedik kígyója O. álmában jelenik meg, bár nem emlékszik pontosan, lehet hogy a valóságban is találkoztak. Pikkelyes bőre O. vállát érintette, éppúgy, mint később Niki, az unokaöcs, aki elveszi a lány szüzességét. Orsolya, mint kígyó a levedlett bőrét, hagyja el szülővárosát, Lőcsét. A kígyó tehát a kényszerű megújulás, a változás és az erotika jelölője. Ahányszor feltűnik, annyiszor módosul a jelentése.
"Egy áspiskígyó! Óvakodj tőle, kedvesem! – sugdosta fülemhez hajolva barátném." [279] Ezúttal a felhívás a pápistákra vonatkozik. A regény végén Ursula Binder katolikus hitben házasodik. Kényszerűen hagy fel eredeti vallásával, a lutheránus hittel. Identitását kétszer is meg kell változtatnia a regény folyamán: egyszer, amikor Lőcséről Ödenburgba költőzik apjával, másszor, amikor a kirurgussal szökik Sopronból és házasságot köt Binderrel Günsben, ahol élete végéig él. Három gyermekük születik. De a kisvárosban eltöltött évek "korántsem éltnek olyan elevenen, mint az addig történtek", s ezenfelül az utolsó éveknek vannak tanúi, ám az első harmincat már senki sem tudja megosztani Ursulával, ezért kell megírnia életét. S azért, hogy az elveszett identitásáról így fennmaradjon valami bizonyíték, s a titkai egykor napvilágot lássanak.

Orsolya Lehmann Ödenburgban már nem nevelt lánya apjának, az Arany Oroszlán patika tulajdonosának, hanem felesége. Az emlékezés tulajdonképpen szinte csak az apjával való viszonyra terjed ki, arra a nagyjából harminc évre, amíg együtt éltek. Lőcsén titkolózásra kényszeríti a családod Orsicska nem kívánt terhessége. A gyerek végül meghal, de apjával az ödenburgiak előtt házastársaknak adják ki magukat. Apja egy idő után nevelt lányával meg kívánja osztani ágyát, s Orsolya egy évtizeden keresztül szenved az egykori nevelőapa szexuális zaklatásaitól. Már leginkább csupán saját halát kívánja, amikor egyszer valóban szembetalálja magát egy áspiskígyóval. A kígyó itt először nem képzeletbeli, s nem csupán valaminek az árnyékaként jelenik meg. A találkozás tragédiája mégsem a gyors kígyómarás, mely Orsolyával végezhetett volna, hanem, hogy a kígyó elfordul tőle, s ezért mondhatni még a kegyes halált sem adja meg az állat az életében oly szerencsétlen Orsolya Lehmannak:
"Közeledésemre a kígyócska hirtelen fölágaskodott, ahogyan nagyobb testű és veszedelmesebb testvérei tenni szokták, s így fölegyenesedve, karikába hajlított farka végén ülve méregette sárga körrel övezett, hidegen csillámló szemével. A lassan alászálló nap végső sugarai oly hosszan elnyújtóztatták árnyékát az aranyos fénnyel izzó gyepen, hogy fejének kissé kiszélesedő árnyképe ráhullott csupasz lábfejemre. Dermedten álltam, várva, hogy árnyéka után az eleven állat testének hidegét a fogának marását is ott érezzem csupasz bőrömön, a kis fekete féreg azonban, minekutána egy darabig farkasszemet néztünk egymással, közönyösen elfordította rólam a tekintetét, mintha eldöntötte volna, hogy semmi hasznomat nem veheti, a eliramlott a fű közt." [401.]

A könyv szintén szimbolikus szerkezetbe rendeli a női szereplőket, akik Rakovszkynál tevékeny szereplői, sőt főszereplőivé válnak a könyvnek: szolgálóleányok, grófnék és nyárspolgárok, valamint boszorkányok. Tulajdonságaikra nézve ezek a nők a társadalom szemében durva, képmutató, kegyetlen feleségek, kurvák vagy cselszövő tudósok. Szinte nincs is úgymond pozitív hős.

Az emlékirat valójában titkos tudások könyve. Tűzvész indítja az emlékezetet útjára és egy hatalmas, az egész városra kiterjedő tűz okozta pusztítás segít végül Orsolyának megszökni az apjával élt házasságából. Susanna, a nevelőnő vezeti be fiatal Orsicskát a tűzvész idején a boszorkányságok és a babonák világába. Később a családi barát, tudós Lang Mátyás tanítja alkímiára és a biológia rejtelmeire. Mátyást a regény végén, 1622-ben a soproni országgyűlés idején, amikor tíz év után meglátogatja Lehmanékat, hogy el ne árulja Lőcsén titkukat, Ursula apja [férje] meggyilkolja. Még Ödenburgban ismerkedik meg Ursula a Grófnéval, aki titkos tudós társaságok kulisszái mögé engedi be egy este. A titkok így valójában soha nem maradnak valódi kérdései a regények, sokkal inkább olyan nyelvteremtő erőként léteznek, melyek az emlékezetstruktúrát képeznek. Mintegy kívülről kezdik a láncszemek felépítését, s idővel egyre beljebb és beljebb juttatják az olvasót a történetbe. Így valójában maga a regény tekeredik kígyóként, s az az érzésünk, hogy mi is a kulisszák mögül látunk. A kígyó árnyéka szenvedélyes, női nyelvével képes elkápráztatni olvasóját, s elhitetni vele, hogy a titok közelében járt.

 ****


Kapus Erika szakdolgozatának 4. fejezete: http://mek.oszk.hu/07700/07784/07784.pdf
(Érdemes a pdf-et olvasni, mert itt béna lett a tördelés - szerk. megj.)

Rakovszky Zsuzsa nőalakjai A kígyó árnyékában

Nőközösség
A kígyó árnyéka című regényben sejtelmesebb, misztikusabb feladat megfigyelni a nősze-replőket és az őket egymással összeszervező viszonyokat, mint Kaffka Margit könyvében. A boszorkányság, a vérfertőzés vádja, a vallási harcok sajátos ködfelhőbe burkolják a re-gény asszonyait, de ha sikerül a köd mögé pillantanunk, letisztulnak – talán túlságosan is – a városok női szerepei. Az olvasónak néha olyan érzése támad, mintha egy bábelőadás nézőterén ülne, s a regény szereplői egy-egy rájuk öntött maszkban lejtenének előtte. Fel-tűnnek, majd örökre eltűnnek, szó sem kerül róluk többé, néha minden különösebb ok nél-kül hagyják el a regényt, ahogy Bedecs László rámutat: „Így jár Hanna [sic!], az első cse-léd, Dorkó, a barátnő, így a sokáig oly fontos keresztanya, és részben Niki is, aki azért az apa féltékenysége miatt nem tud teljesen eltűnni a szövegből. […] De túlságosan elna-gyoltnak, hogy ne mondjam, átgondolatlannak tűnik például Orsolya mostohaanyja szolgá-lójának, Erzsóknak a kiírása vagy inkább kifelejtése a történetből. Erzsók a mostoha meg-jelenésétől úgy van említve a szövegben, mint aki elválaszthatatlan gazdasszonyától […] Mégis […], a mostoha számára oly végzetes úton Ödenburgba […], Erzsók már nem tart velük, nem tudni, miért. Az elbeszélő megfeledkezik róla, ami a későbbieket, azaz az el-hunyt mostoha és Orsolya személyiségcseréjét és ennek titokban tartását kétségkívül meg-könnyíti, a szöveg koherenciáját viszont jelentősen csökkenti.”235 Ez az eljárás talán jogos lenne, ha a bábjátékot Ursula Binder, a sorsára visszatekintő asszony rendezné, ha az ő emlékezete lenne az a szubjektív válogatóelv, mely bizonyos alakokat laza mozdulattal, minden előzmény nélkül, önkényesen lök a süllyesztőbe, hisz saját életének szereplőit úgy súlyozza, ahogyan neki tetszik. Csakhogy itt úgy tűnik, mintha a regény és nem az önélet-rajz szerzője nyúlna kívülről egy-egy – még nem teljesen lejátszott – figura után, hogy kihajítsa a történetből, amit Orsolya egyszer észre sem vesz, máskor pedig lojális fejbólin-tással nyugtázza a mellőle kiragadott szereplő eltűnését: „Hogy Dorkóval mi történt, azt soha nem tudtam meg, mert őneki nemhogy további sorsa, de még a létezése sem volt is-meretes azon személy előtt, akitől a hírt hallottam.”236
235 BEDECS 2003, 113.
236 RAKOVSZKY 2002, 248.
56
A különös szereplőkezelés ellenére egészen sejtelmes, ám néha kissé elnagyolt alakokat ismerünk meg a regényben: van itt lányanya, vénlány, meddő nő, bábaasszony, tudós nő és szó kerül a 17. századi ″türelmi zóna″ hölgylakóiról is. Hogy ki reked kívül a nőközösség falain, itt is szigorú íratlan szabályok határozzák meg, noha magát a közösséget – ha annak tekinthető egyáltalán – eléggé egyoldalúan, csak Orsolya, a határon sodródó ″látszatklub-tag″ utalásaiból ismerjük meg. Azt, hogy mit szabad egy nőnek és mit nem, kivel állhat szóba, kivel nem, kivel házasodhat (pontosabban kivel kell házasodnia), melyik bábánál szülheti meg gyermekét, hogy ki segít őt megszabadítani egy kívánatlan újszülöttől, s ho-gyan gondolkozzon városa, országa elöljáróiról – elsősorban a vallási hovatartozás és az apai ház szigorú normái határozzák meg ebben a korban. Orsolya azonban egyszerűen ne-met mond az apja által, ha nem is választott, de megtűrt kérőnek, azután pedig az apából férfivé vetkőzött nevelőapa hálószobája helyett is inkább a kamra hideg földje mellett dönt egy éjszakára. A főszereplő normaszegésének nem annyira közvetlen és azonnali, mint inkább hosszú távú, közvetett következményei lesznek: apja gyorsan nyélbeütött házassága lánya hasonmásfigurájával éppúgy, mint Orsolya elnyúló, zaklatott hajadoni léte.
Sajátosan összetett szövedék a regény lelki-szellemi valósága, melyben a babonák, a népi hiedelmek, a vajákos praktikák éppúgy jelen vannak, mint a kereszténység egymással bir-kózó ágai. A század az ellenreformáció harcával vonul be a történelembe, s ez a küzdelem erősen próbára teszi az amúgy is feltagolt protestáns közösségeket. Mindez regényünk hősnőinek életében is elevenen tetten érhető, noha olvashatjuk a művet ″csupán″ belső érzelmi-pszichikai folyamatok sorozataként is, ahogyan a szerző is látja mindezt: „[…] a regényben történő dolgok tulajdonképpen lelki történések.”237 A nőközösségben azonban annyira fontos téma a vallás s a vallási harcok, hogy róla szólva nehezen mellőzhető a tör-téneti háttér. A főhős élete viszont – bár persze ezer szállal kapcsolódik századához – fö-lötte áll valahogyan ezeknek a harcoknak, s velük egy konkrét kor világának: kortalan nő-történet, a női lélek és női test legfinomabb rezdüléseinek aprólékos rajzával.
Három város három különböző súllyal van jelen a regényben, maga az emlékező alakítja így, bizonyos korszakokról részletesebben, másokról elnagyoltan beszámolva. Ezért termé-szetes, hogy az egyes városok közösségei is más-más hangsúllyal kerülnek a könyvbe, pontosabb vagy kevésbé pontos képet kapunk róluk. Mindez azonban mintha nem számíta-na, amikor a regényt elolvasva seregszemlét rendezünk a megismert nőalakok felett: emlé-
237 ELEK 2004, 316. 57
kezetünkben úgy jelennek meg, mintha mind egyazon közösség részesei lettek volna. Így áll össze olvasójában a regény nőtársadalma: a lőcsei Susannától és Helenától Orsolyán keresztül – aki itt is, ott is jelen van – a soproni grófné kontra Frau Spitteler köré szövődő női kommunáig bezáróan.
Orsolya életében kulcsszerepet töltenek be a nők, ahogyan Gács Anna rámutat: „Akárhova veti az élet Orsolyát, mindig nők adják kézről kézre: az anyja, öreg cselédjük, Susanna, keresztanyja, anyja halála után a házvezetőnő, távolabbi és közelebbi nőrokonok sora, cse-lédlányok, barátnők és a többi.”238 Ez erősen meghatározza fejlődését, különösen, miután ezek a nők gyakran homlokegyenest ellentétes elveket vallanak, akik pedig nem vallanak elveket, egészen eltérő életmintákat mutatnak, teljesen más érzelmi, indulati szálakat moz-gatnak meg a fogékony leányzóban.
Édesek és mostohák
Meglehetősen ambivalens az anya szerepe a regényben, hisz néha szinte fölösleges, nem kívánatos személyként tűnik fel a múltból, máskor pedig vigaszt adó, szerető édesanya-ként. A könyvben gyakorlatilag csak a hiánya van jelen az igazi szülőanyának, így folya-matosan metaforikus pótlékot kapunk: a hiátust az anya alakjára kihegyezett álmok, vala-mint újabb és újabb anyafigurák igyekeznek betölteni Orsolya életében. Az, hogy az anya magára hagyása a pestis lepte házban mennyire bír szimbolikus értelemmel, hogy a mosto-ha halálának apa és lánya számára kedvező körülményei mennyire előlegezik kettejük ná-szát, hogy a potenciális férj meggyilkolása mennyiben tekinthető a féltékeny apa-szerető bosszújának, befogadói attitűd kérdése. Nyilván mindegyik említett jelenségnek van telje-sen racionális magyarázata, s nem kell szükségképpen metaforikusan értelmeznünk őket. Mégis, Rakovszky azáltal, hogy halmozza az ilyen kétértelmű eseményeket, melyek a freudista gondolkodás iskolapéldái lehetnének, kezdve az egyértelmű utalásokat felvonul-tató álmoktól, az ödipális jelenségeken keresztül a jó és rossz anya közti pszichikus hasítá-sig, keringőre hívja fel olvasóját. Korunk befogadói a pszichoanalízis százada után nem viszonyulhatnak többé ártatlanul a regény 17. századi szereplői számára nyilván egészen másként ″realizálódó″ történésekhez. Radics Viktória kritikájában azzal teremt alapot a pszichoanalitikus értelmezésre, hogy elhibázottnak minősíti a regény narratív struktúráját. E gondolat alapja, hogy „az olvasóban zavart kelthet, hogy az önéletírás, mely XVII. szá-
238 GÁCS 2003, 898.
58
zadinak adja ki magát, és egy iskolázatlan nő keze munkájának, a modern esztétizáló próza stílusában íródott”,239 s vitatja azt a rendkívül tudatos pózt, mely „nem azé, aki analizálja magát, hanem azé, aki már ki van analizálva, és az élettörténetét rejtett összefüggéseiben átlátja”.240 Mindezt mérlegelve nem tűnik belemagyarázásnak a több száz éves fikcióba, hogy az anya szerepe mélylélektani pontossággal összetett. Feladata, hogy az apa-lány viszonyhoz asszisztáljon: ezért hasad szét jó anyára és rossz anyára, ezért – és nem a fertő-zéstől való racionális félelem miatt – kell őt magára hagyni betegen a pestises házban, ezért kell újra és újra visszajárnia lánya álmaiban, ezért kell újra elpusztítani, ezúttal a mostoha személyében azt a nőt, aki apa és lánya közé tolakodik.
Az anyapótló asszonyfigurák közül Susanna az, aki Orsolya gyermekkorára a legnagyobb hatást gyakorolja, hisz tevőlegesen vesz részt a kislány világképének kialakításában. Sajá-tos összekötőkapocs anya és lánya közt, hisz az édesanyát is ő dajkálta valamikor, s ő az, akinek különös meséi örökre nyomot hagynak a leányzó lelkivilágában. Ezek a mesék – melyek az anya akarata ellenére hangzanak el – többnyire rosszindulatú erők viselkedé-sével kapcsolatosak,241 szellemek, boszorkányok, „a lápon, fák odvában vagy földmélyi barlangokban tanyázó lidércek”242 és gonosz tündérek világába vezetik be a kislányt. A furcsa történetek egyszerre vonzzák és taszítják a fogékony gyereket: könyörög, hogy hall-gathassa őket, ám azután sötétedéskor már az udvarra sem mer kimenni, annyira megrémí-tik. Susannának pedig nem csupán a gyerekek, de a felnőttek számára is mindig van egy borzongató története valamelyik ismert városbeli személyiségről, melyeket persze a szem-füles Orsolya is többnyire végighallgat titokban. Az előadások aurája legalább annyira fon-tos ilyenkor, mint azok tartalma, s Susanna jól ért a külsőségekhez is: „Sötét, dülledt szeme ilyenkor jelentőségteljesen fölvillant, tekintete mereven és szúrósan szegeződött hallgatói-ra. Szürkülő fürtjei kiszabadultak főkötője alól, és ahogy a tűzhely fénye alulról megvilágí-totta ráncos orcáját, csapzott hajával, horgas orrával s árnyékos szemgödreivel mintha ma-ga is egy lett volna azon boszorkányok közül […]”243 Susannát, a boszorkányt, aki „mintha maga is igyekezett volna táplálni bennünk a hitet, hogy titokzatos erőkkel cimborál, és mindenféle titkos tudományok tudója”244 pozíciójához illő szélsőséggel kezeli a nőközös-ség: tartanak tőle, s óvják tőle gyermekeiket, titokban pedig tisztelik tudását, s kikérik ta-
239 RADICS 2002, 1614.
240 RADICS 2002, 1616.
241 RAKOVSZKY 2002, 8.
242 RAKOVSZKY 2002, 10.
243 RAKOVSZKY 2002, 15.
244 RAKOVSZKY 2002, 16.
59
nácsait. Orsolya megöregedve nem lesz oly szerencsés, mint korai tanítója: őt is boszor-kánysággal vádolja a szóbeszéd, ám ő nem áll egy család védelmében hűséges szolgáló-ként, ő szabad préda lesz az utcabeli gyerekek számára.
Heléna asszony, Susanna utóda már egészen más szerepet kap apa és lánya életében. A lány eleinte a munkáját megkönnyítő, később a házi munkákra tanítgató háziasszonyt látja benne, aki azonban akár több is lehetne, ha az apa reagál jelzéseire. „Helena asszony apámmal is úgy bánt, mint valami nyűgös kisgyermekkel: […] igyekezett minden módon a kedvében járni.”245 Igazi gondoskodó feleségként és anyaként él Helena a családban, anél-kül, hogy bármelyik szerepet a maga teljességében töltené be. Hatása Orsolyára nem olyan elementáris, mint egykor Susannáé volt, hisz egyénisége sem a szikrázó boszorkányéhoz mérhető: „[…] azok közé a derűs, lagymatag kedélyű, de rosszindulat nélkül való emberek közé tartozott, akik mindenekfelett önnönmaguknak akarnak jót ugyan, de nemigen akar-nak rosszat másoknak sem, legalábbis addig nem, amíg azok nem keresztezik valamely szándékukat.”246 Ő azt a tradicionális asszonytípust képviseli, aki odaadással szolgálja urát, s kinek jutalma szolgálataiért maga a szolgálat. Az ilyen asszony vágyát nem nehéz kielégíteni: „[…] az ő macskatermészetével, úgy tetszett, e szűrszabóban végre megtalálta azt a meleg kályhát, amely mellett biztonságban és tisztes jólétben sütkérezhetett holta napjáig.”247 Ő Orsolyát is erre az útra terelné, mikor elbúcsúzik tőle: „– Hát nem jobb lett volna mégis hozzámenni ehhez a Langhoz? […] Az ember, míg fiatal, azt hiszi, válogathat, pedig bizony megeshet, hogy még olyat se kap azután! […
Helena nem tudhatja, hogy az ő útja nem lehet Orsolyáé. A lány kezdettől érzi, hogy nem illik valahogy a megszokott világba, ezért is vonzódik minden iránt, ami rejtélyes, ami elüt, ami távol áll a konvencióktól. Újra és újra kívül helyezi magát az asszonylét törvényein. Nem könnyű azonban a küszöbön állva azt hajtogatni, nem megyek be, talán ezért oly fájó Orsolya számára a búcsú Helenától: ő képviselte az otthon meghittségét, melyből a lány ugyan alkatilag folyton menekül, mely azonban mégis vonzza melegével: „[…] amikor távozó gazdaasszonyunk bejött hozzám, hogy elbúcsúzzék tőlem, azon vettem észre ma-gam, hogy sírva kulcsolom át a nyakát, és sehogyan sem akarom elereszteni.”249 Úgy tű-nik, mintha két lélek lakna Orsolyában: az egyik, aki csak apjára vágyik, aki nem akar férj-
245 RAKOVSZKY 2002, 63.
246 RAKOVSZKY 2002, 63-64.
247 RAKOVSZKY 2002, 97.
248 RAKOVSZKY 2002, 99.
249 RAKOVSZKY 2002, 98.
60
hez menni, de sóvárog a kalandok után, aki szívesen tanul, akit a titkok világa hív, s egy másik, akinek kezei görcsösen kulcsolják át az otthon tűnő melegét.
Ezután mostohája próbálja bűvkörébe vonni a nála pár évvel fiatalabb nevelt lányt, ám miután kudarcot vall, lassú fájdalmas bosszút szövöget ellene, s igazi gonosz mostohává változik, alkalmilag lánya ellen fordítva a ragaszkodó apát is. Ám ezt a hadjáratot is elbuk-ja, s az egymáshoz különös erővel vonzódó apát és leányát végül olyan határozott erővel löki egymáshoz, hogy szét sem válnak csaknem húsz éven át. A legnagyobb szerepzavar éppen a mostohát sújtja: még saját neve sincs, úgy hívják, mint nevelt lányát, akinek anyja nemigen lehet, barátnőként pedig az nem fogadja el. Ő az, akinek végül felajánlják, hogy – a meddőség bélyegét kerülendő – nevelje fel azt a gyermeket sajátjaként, akit apa és lá-nya közös istentelen titkának sejt. Sorsának kényszerű vége, hogy még sírja sem lesz a sajátja: a fejfán nem az ő neve áll, s a siratók sem őt siratják, hisz mindenki az élő leány-zót, a patikus gyermekét sejti a földkupac alatt. Azzal, hogy ő távozik, nem áll többé sem-mi és senki Lehmann és Orsolya közé. Bár a koporsóba a mostoha teste kerül, az elsiratás, a megemlékezés rítusa a patikus lányának szól, akinek teste él és virul, sőt új életet hord magában, de identitását mostohájával együtt elföldelik. A halott mostoha azonban – hisz Lázárfalván vagyunk – újraéled, s az új személyiség a lány-Orsolya testével, de a világ szeme előtt a mostoha-Orsolya személyazonosságával jelenik meg eztán. Apa és leánya maradnak a titok őrzői, a sírt idegenek veszik körül, s – mint fent egy kritika kapcsán utal-tam rá – a túlságosan nagyvonalú írói gondoskodás az egyetlen potenciális szemtanút, Ersókot már nem engedi idáig eljutni a történetben.
Ersók, a mostoha szolgálója egyébként nincs igazán érdemleges hatással Orsolya belső világára, szerepe csupán a mostoha kezének meghosszabbítása. Orsicska léte apja házassá-gáig is bizonyos légüres térben lebeg: anyja már halott, apja visszautasított szerető, kérője kikosarazva, s az új házasság csak nyomatékosítja a kitaszított pozícióját. Ennek a fokoza-tos kiűzetésnek újabb állomása tehát a mostoha és Ersók: „Kegyvesztettségemben azon-ban, s hogy engem magamat is a konyhába száműztek, úgy éreztem, mintha kiszolgáltattak volna e tenyeres-talpas, gonosz nyelvű némberek csúfondáros rosszindulatának.”250 A ta-pasztalatlan leányka ügyetlensége miatt fej nélkül szaladgáló csirkében, a mosás után is sárfoltokkal teli ruhákban, vagy a kutyák elé vetett elrontott családi ebédben nem nehéz felismerni Orsolya a ″tisztes asszonyi világban″ szerencsétlenné lett sorsának metaforáit. S
250 RAKOVSZKY 2002, 113.
61
az önbeteljesítő jóslat kitűnően működik: „Foltos-lompos öltözékemben, lúgtól kivörösö-dött kezemmel lassacskán kezdtem én is magamat olyan szánalmasnak és nevetségesnek érezni, amilyen ezeknek a kárörvendően vigyorgó némbereknek a szemében lehettem, s az emberek tekintetétől való dacos félelmemben mindinkább visszahúzódtam a házba, ha pe-dig vendégek jöttek, szívemben keserves daccal a konyhában húztam meg magamat.”251 Az a lány, ki korábban menekült a konyhából, s akit azután kényszerrel száműznek oda, most önszántából választja bujdosása helyéül a konyhát, amely a Küche-Kirche-Kinder kényszerű bűvös háromszögének egyik oszlopaként sajátos jelentéstöbblettel igyekszik magához vonni Orsolyát felemás asszonyléte küszöbéről.
A lány keresztanyja „Isten és az égiek dolgaiban tetszett éppoly járatosnak, mint Susanna a gonosz lelkekéiben”.252 Eleinte éppen ez is a szerepe Orsicska életében: az anyai házban az anyától és a szolgálótól ellesett rosszat hivatott ellensúlyozni: „[…] mind gyakrabban kért el anyámtól, hogy nála töltsem a délutánt, talán azért, mert látta félénk, elvadult állapoto-mat.”253 A gyermektelen asszony sajátos pótlékként gondoskodik a rokonlánykáról, aki azonban felcseperedve szinte észrevétlenül kerítőnővé változtatja a szent életű dámát. A katolikus nőrokon kezdettől szálka az apa szemében, részben nyilván vallása miatt, részben pedig mert elvonja tőle (a másoktól) féltve őrzött lányát. Az apa féltékeny félelme később beigazolódik, ám a baj megtörténte után az ájtatos néni nem az eddig vallásos áhítattal okítgatott eltévedt bárányka mellé áll, hanem a nagyobb perspektívával kecsegtető, előkelő rokonfiú pártját fogja. Rég elfelejtette már saját álszent szavait: „[...] bármi essék is velünk, ha azt nem a mi vétkes szándékunk idézi elő, hanem a körülmények, amelyek fölött nin-csen hatalmunk, Isten nem rója föl bűnünkül […]”,254 és a deflorációról értesülve másként forgatja ugyanazt a fegyvert: „Ha vétkeztünk, s ha a vétkünkkel valami nagy bajt idéztünk a tulajdon fejünkre […] legjobban tesszük, ha fölvesszük a nekünk rendelt keresztet…”255
Luther nőkommunája
A soproni nőközösség szintén vallási alapokon szerveződik, részben ezért van, hogy Orso-lya csupán látszólag vesz részt benne, valójában semmi köze az ájtatos hölgyekhez. Egész kis kémhálózat alakul a városban, melynek szálai Frau Spittelernél, az özvegynél futnak
251 RAKOVSZKY 2002, 114.
252 RAKOVSZKY 2002, 9.
253 RAKOVSZKY 2002, 29.
254 RAKOVSZKY 2002, 139.
255 RAKOVSZKY 2002, 206.
62
össze. Az özvegy előkelő ellenfelével, a grófnével szemben arra biztat, „hogy ne higgye-nek többé a türelem és a békülékenység célra vezető voltában, s a fejedelem fegyvereitől reméljék sorsuk jobbra fordulását…”.256 Frau Spitteler valóságos besúgórendszert üzemel-tet a grófné céljait kifürkészendő, melynek tagja az Orsolya barátnőjeként viselkedő Márta is. A lány fáradhatatlan igyekezettel próbálja főhősünket is beszervezni, amihez remek apropót szolgáltat a patikusék grófi kapura nyíló ablaka. Spitteler hálózatának megfigye-lendő célszemélye a grófné. Ő az a lutheránus arisztokrata, aki – lévén ideje nagy részét a katolikus Bécsben tölti befolyásos pápista férje mellett – diplomatikus finomsággal elő-mozdíthatná Sopron lutheránus közösségének ügyét az udvarnál.
Orsolyát hidegen hagyják a vallásos küzdelmek, s még hidegebben a városbéli rejtett poli-tikai viaskodások, annál inkább megérinti a grófné különös személye, mikor egyszer kocsi-ján házába fuvarozza a vihar elől menekülő lányt a határból. Eddig annyit hallott róla, hogy „a grófné házánál is a legnagyobb titokban mindenféle boszorkányságokat űznek és isten-káromló szertartásokat folytatnak, hogy a Sátánt megidézzék…”,257 mikor azonban házába lép, teljesen elvarázsolják a látottak. Attól fogva, hogy beszáll a különös asszony kocsijá-ba, váratlanul őszinte szavakat hallunk tőle, mintha a vallásától idegen gyónás szüksége vezetné nyelvét: „[…] úgy látom, a várost pártokra szaggatják az erős szenvedélyek, s ha valaki e szenvedélyekben osztozni nem bír, az mint valami hazajáró vagy más nem e vi-lágból való lény ténfereg, s nem leli helyét az egymásra agyarkodó ellenfelek között, s fé-lő, hogy végezetül mindenkinek csak szálka lesz a szemében…”258 Ettől kezdve az előkelő hölgy szinte analizálni kezdi a lányt, s olyasfajta vonzerővel bájolja el, hogy Orsolya soká-ig szinte szerelmesen vár a viszontlátásra, ami azonban nem következik be. „Hallottam azután későbben a grófnéról, hogy időről időre, különösebb ok s magyarázat nélkül, fölkap s elejt embereket, ahogyan azt melankóliára hajló kedélyének pillanatnyi szeszélye diktál-ja, sokáig mégis erősen reménykedtem holmi titkos barátságban…”259
Akinek barátságában nem kell reménykedni, hisz mindig kész segíteni a fiatal ″patikus-nét″, az a soproni orvos felesége. „Öreg barátnémat hallgatva valami irigységféle sajdult a szívembe: irigyeltem tőle e tiszta és áttetsző életet, amely egyenletesen, egyazon helyszí-nen folydogált a kisgyermek kortól a késő öregségig s a már nemigen távoli halálig, s bárki pillantását nyugodtan állja, mert nincsen benne semmi színlelés, semmi kétes és rejtegetni
256 RAKOVSZKY 2002, 283.
257 RAKOVSZKY 2002, 390.
258 RAKOVSZKY 2002, 403.
259 RAKOVSZKY 2002, 410.
63
való, ami nem viseli el a napvilágot.”260 S bár a regény nem deríti ki ennek ellenkezőjét, azért másutt, általánosságokban elejtett utalásokból sejthető, hogy bizonyára inkább csak kívülről olyan „tiszta és áttetsző” az idős pár házi boldogsága. Annál is inkább, mert a dok-torné hasonló vallási áhítattal beszél, mint egykor a keresztanya tette, akinél láttuk már, mennyire képmutató lehet az efféle ájtatosság. A doktorné azonban nem lepleződik le ak-kor sem, mikor az ördögöt kell megpillantania a lány arcában. Orsolya kedves jó urát és annak gyermeke feletti hasonló fájdalmát261 emlegetve próbálja ugyanis csitítani a kisfia halála feletti gyötrődésben vergődő anyát, mire az – az olvasó számára értető – gonosz nevetéssel reagál. Az ájtatos öreg hölgy ekkor magára hagyja ugyan a beteges módon gyá-szoló nőt, ám féltőn aggódó hanggal búcsúzik: „[…] öreg barátném valósággal hátrahőkölt, s ettől fogva talán ő is úgy vélekedhetett, hogy gonosz démon vert tanyát bennem. Sóhajtva fölállt, és kurtán, szomorúan elköszönt. – Imádkozni fogok érted! – mondta még búcsú-zóul, jelentős hangsúllyal, gondolom, abban a reményben, hogy ezt hallva talán megszep-pen kissé a bennem lapító démon.”262 Nem tudhatjuk azonban, hogy az ima akkor is ilyen őszintén szólna-e, ha a szentéletű doktorné saját családját érinti a tragédia, s ha a démonszállta asszony az ő köreit fenyegeti (mint korábban keresztanyjánál a bűnbeesett lány).
Türelmi negyed
Egyedül talán a Rózsa utca pilleszívű lányai élnek valóban akként a regényben, amiként látszanak. Ezért persze nem véletlen, hogy Orsolya, aki mindig is küzdött saját identitásá-val, titkos vonzalommal viseltetik az utca lakói iránt. A prostituáltak rétege, akiket a társa-dalom kirekeszt, s a férfiak mégis használják őket álszent módon szelepként, őszintén teszi a dolgát. Ők azok, akik nem vesznek fel álarcot, ha a többiek közé lépnek. Marro szerint „[a]zok közt, akik a prostitúció és azok közt, akik a házasság útján bocsátják áruba magu-kat, mindössze az árban és a szerződés tartamában van különbség”,263 s ha véleményét nem is osztjuk feltétlenül mindannyian, a megközelítés elgondolkodtató. Orsolya őszintén szeretett volna élni, tisztán kimutatni érzéseit, ehelyett hazugság volt minden pillanata, s igazi érzelmeit senki a világon nem ismerhette. Számára a pilleszívű lányok nem elítélen-dő, bűnös némberek; ellenkezőleg, a ″tisztességes″ emberek azok, akiknek becstelensége,
260 RAKOVSZKY 2002, 288.
261 RAKOVSZKY 2002, 344.
262 RAKOVSZKY 2002, 344-345.
263 idézi BEAUVOIR 19712, 437.
64
képmutatása égbekiáltó. A ″tisztességes″ nők játszanak feleséget, miközben apjuk az, aki-vel hálnak, ők élnek ″tisztes″ családi életet, miközben szeretőket tartanak. Orsolya ponto-san tudja, hogy ő sem az egyenes utat járja, s saját igazi helyét a kéjnők skarlátveres füg-gönye mögött jelöli ki: „[…] kezdtem úgy tekinteni magamra, mintha én is a pilleszívű leányok egyike lennék, vagy ami még annál is rosszabb, olyan személy, akinek álöltözet-ben, hazugsággal és színeskedéssel sikerült ugyan befurakodni a jóravaló emberek közé, valójában azonban ott lenne a helye valamelyik csipkerózsával befuttatott, omladozó falú házban.”264 A társadalmi képmutatás ellenére létezik ez az utca, amennyiben az ide látoga-tók nyíltan arra használják a nőket, amire a tisztes polgárok többsége is burkoltan a felesé-gét, leányát, szeretőjét, ki tudja még kit: hogy saját testi vágyait a másikkal mit sem törőd-ve elégítse ki általuk. Ugyanakkor az utca a társadalmi képmutatás fellegvárának is tekint-hető, hisz mindenki tudja, miért látogatják a férfiak, olyasmiért, ami a vallásos kisvárosi normák ellenében létezik, mégsem számolják fel, hallgatólagosan elismerve szükségessé-gét. Lehmann patikus úr otthon, titokban a takaró alatt némi rosszérzéssel bár, de különö-sebb teketóriázás nélkül teszi magáévá leányát, ám az, hogy valaki esetleg rajtakapja a prostituáltak közegében, vagy a közellakó özvegyasszony körül settenkedni, sértené méltó-ságát. Ez a társadalom az álarcosoké, s aki nem hordja, az pellengérre kerül. Ahogyan fő-hősünk – szerepéhez mérve meglepően bölcsen – összegzi: „[…] mindenkinek megvan a mienkéhez hasonló, titkos élete, melyet mások szemétől távol, az éjszaka sötétjében foly-tat, s csak játsszuk egymás előtt, hogy tisztes polgárok s polgárasszonyok vagyunk […] S talán mitőlünk, fölnőtt férfiaktól és asszonyoktól sem lehet többet kívánni, mint azt, hogy e játékot, amennyire az erőnkből futja, úgy-ahogy, becsülettel végigjátsszuk, mert ha egyszer beismernénk, hogy alattomban mindnyájan meg-megszegjük annak szabályait, az életből nem maradna más, csak vadság és förtelem…
Cinkos vagy áldozat?
Orsolya mindvégig a társadalom, s a nőközösség határain mozog: lánykorában sem tartozik igazán az utcabeli fiatalembereket sugdolózva kipletykáló csitrik soraiba, s később sem lesz mintaháziasszony férjjel, gyerekekkel (esetleg günsi évei alatt családja körében, ám erről részben nem tudunk eleget, részben nem tartjuk valószínűnek, ha figyelembe vesszük az emlékező asszony egy-két ezzel kapcsolatos utalását). Gyermekkora ″boszorkányok″
264 RAKOVSZKY 2002, 383.
265 RAKOVSZKY 2002, 391.
65
között telik, szolgálójuk Susanna titokban izgatott fiatal lányok sorát fogadja, akik szerelmi ügyekben kívánnak valamiféle útmutatást kapni tőle, vagy éppen a beteljesült szerelem gyümölcsétől próbálnak kínlódva szabadulni. A patikus lányaként a különleges és különös növények, zavaros főzetek, bódító illatok és színes üvegcsék a mindennapok kellékei közé tartoznak. Különös események, megmagyarázhatatlan eltűnések és felbukkanások, furcsa természeti jelenségek foglalkoztatják a kislányt. Mindezek a szerző bevallása szerint „olyanféle réteget jelentenek, mint az álmok, vagyis egy másik, borzongatóbb világot a hétköznapival szemben, és egy olyan világképet, amely a gyermek Orsolyára nagy hatással van, és amellyel inkább tud mit kezdeni, mint a keresztanyja képviselte keresztény életfel-fogással”. 266 Így szocializálódva nem meglepő, hogy ifjú leányzóvá cseperedve sem egy hétköznapi butuska kamaszlány áll előttünk, akinek „egyében sem járt az esze, mint a csi-nosabb mesterlegényeken”.267 Mikor Lang Mátyástól egy könyvet kap, csalódottan teszi félre: „[…] belelapoztam, láttam, hogy holmi széphistóriák és szerelmes énekek vannak benne […] nyilván úgy gondolta, a fiatal leányokat effélékkel lehet megörvendeztetni.”268
Édesapjával (hisz ő gyerekként így tudja, s később sem lehet benne biztos, hogy nem így van) meghitt, bensőséges a kapcsolata. Persze értelmezhetjük mindezt a kritikus szigorú szemével úgy, hogy Orsolya „erotizált szeretettel csüngött apján”,269 s hogy a férfi már kislányként sem apai érzésekkel ülteti ölébe. Vitatható, hogy a szövegből magából kiol-vasható-e ilyesmi. Mindenesetre teljesen mindegy, hogy apja kezdettől fogva perverz pedofil-e (s ha igen, miért nem próbálkozik korábban a kislánynál), vagy csak a nővé érő kamaszlány indítja be fantáziáját, hisz a szerző nem az ő nézőpontjából ábrázol. Hogy Or-solya szeretete, ragaszkodása mikortól válik erotizálttá, vagy azzá válik-e egyáltalán, az már relevánsabb kérdés. Az Ödipusz komplexus hatásai, az anya kiszorítása után érzett megkönnyebbülés, a vőlegény elutasítása azzal az indokkal, hogy „én soha nem akarok férjhez menni, s hogy soha, míg él, őt [az apát] elhagyni nem akarom”,270 a mostohaanyá-tól való megszabadulás felett érzett bűntudat mind arra irányítanák a mai olvasó figyelmét, hogy gyanítson néminemű szexuális indíttatást Orsicska leánykori apakultuszában. Ha azonban figyelünk rá, mit mond Rakovszky: „[…] az elbeszélőnek természetszerűleg nem »ugorhattak be« mindenféle, az utóbbi száz évben született elméletek, tehát képes ilyen
266 RAKOVSZKY szavait ld. KÁROLYI 2002b, 44.
267 RAKOVSZKY 2002, 71.
268 RAKOVSZKY 2002, 71.
269 RADICS 2002, 1618.
270 RAKOVSZKY 2002, 75.
66
szempontból »ártatlanul« beszélni bizonyos dolgokról[…]”,271 vagy ha szem előtt tartjuk Lang visszautasításának igazi okát, melyet Orsolya maga vall meg nekünk, miután apját félrevezeti, erőltetettnek kezdjük érezni a pszichoanalitikus magyarázatokat. A kikosarazás miértje ugyanis nem az apának ügyesen beadott – s Freud követői számára bizonyíték érté-kű – tündérmese iránta érzett kizárólagos szeretetéről, hanem nagyon is prózai, kamaszlá-nyos ok: „[…] eszembe villant ama fekete pillás, szürke szempár gazdája, ki gyakran kísér-tett álmaimban, és még mások is, és korántsem voltam bizonyos benne, hogy akkor is így feleltem volna-e, ha nem Lang a kérőm.”272 A titokzatos szempár tulajdonosa egy ifjú könyvkötő inas, s a róla szóló zavarosan édes álmok önmagukban is elég nyomós érvnek tűnnek a házasság ellen egy horgas orrú, groteszk testű tanítóval, kire Orsolya örökké csak gyermekként tud tekinteni. Nem feltétlenül kell tehát mélypszichológiai magyarázatot sej-tenünk a vágyódó kamaszlány elutasító viselkedésében, ahogy talán más tetteiben sem.
Ha azonban mégis hiszünk Freudnak, azt kell gondolnunk, az ártatlan tündérleányi szeretet nem létezhet egyetlen kislányban sem apja iránt, s ez alól főhősünk sem kivétel. Mégsem valószínű, hogy kezdettől cinkos vágy kötötte volna Orsicskát az apához mint férfihoz. Ha él benne efféle érzés, az semmivel sem erősebb, vagy semmivel sincs inkább a felszínen, mint bármely más kislányban. Ezt szem előtt tartva, úgy gondolom, apa-lánya szeretet köti őket össze eleinte, s ez bomlik fel, mikor a nevelőapa felborítja az eddigi szereposztást. A nagylánnyal kapcsolatban már óvatosabban kell fogalmaznunk. „[…] [A]hogyan elfészke-lődtem az ölében, s szorosan átkulcsoltam a nyakát, elöntött a megkönnyebbedés és a hála. Mégiscsak szeret hát, gondoltam […] Nem is tudom, éreztem-e valaha is korábbi vagy későbbi életem során ahhoz hasonló boldogságot, mint abban a néhány percben, apám ölé-ben kuporogva, arcomat az övéhez simítva a halavány holdfényben derengő szobában, karjának melegében.”273 Ezeket a sorokat olvasva, bizonyára kísértésébe esünk azoknak az ″új elméleteknek″, melyektől Rakovszky óvni próbált. Gondolhatunk itt persze tisztán me-taforikus kielégülésre az apai ölben, gondolhatunk az apára mint direkt szexuális tárgyra a lány szemében, de képzelhetjük az apát férfipótléknak, aki indirekt módon – mert idegen férfi még nem teheti – okoz bizonyos kielégülést, de maradhatunk naivnak tűnő módon annál a gondolatnál is, hogy valóban egy meghitt apa-lány együttlétről van itt szó, a lány részéről legalábbis. A sokféleképpen érthető (vagy félreérthető) jelenet folytatása azonban
271 RAKOVSZKY szavait ld. KÁROLYI 2002b, 44.
272 RAKOVSZKY 2002, 75-76.
273 RAKOVSZKY 2002, 78.
67
vitán felül örökre megváltoztatja kettejük kapcsolatát, az apa elárulja, hogy az édesanya minden bizonnyal mástól esett teherbe, s nevelőapaként rögtön bizarrabb húrokat kezd pengetni: „[…] a következő pillanatban arcomat két tenyere közé fogva a magáéhoz húzta, s ajkát az enyémre tapasztotta. – Látod, ez hitvesi csók volt… Adnék-e neked ilyen csókot, ha édes leányomnak hinnélek? – kérdezte rekedten. Engem azonban attól, hogy ajkát az ajkamon éreztem, az övét, kit mindaddig apámnak tudtam, hideg borzalom öntött el min-den tagomban, és rettenetes szégyen is gyötört, mintha valamiképpen én adtam volna, ha szándéktalanul is, okot az iméntiekre […]”274 Radics Viktória szerint az a probléma, hogy nevelő vagy igazi apáról van-e szó, mindössze „a szerző udvariassági gesztusa, mely, ha akarjuk, az incesztus lágyítását szolgálja”.275 Ennek némiképp ellentmondani látszik, hogy a 21. századi olvasó szemében édeskeveset lágyít, hogy vérszerinti vagy nevelőapja zaklat-ja-e a felnevelt leányzót, emiatt tehát nem lenne értelme nyitva hagyni a kérdést. Lehet jelentősége viszont a lány számára ennek, aki a 17. század harcos hétköznapjaiban sokféle férfi zaklatásának lehet kitéve, gyakorlatilag szabad préda, védelmet – míg az apai házban él – az a férfi jelenthet a többivel szemben, akinek véréből származik – s most éppen ez a vér becsteleníti meg önmagát.
Az incesztust követő éjszaka a kamra jéghideg földjén kemény felismeréseket teremt a lányban, ráébred, hogy sorsa a prédáé, s hogy apja vagy más férfi teszi magáévá, voltakép-pen részletkérdés. „Utóvégre is mit számít, gondoltam, kinek a prédája leszek? Őt legalább ismerem…”276 – hangzik a cinikusnak tetsző, ám igazából meglepően bölcs összegzés Or-solya szájából. Persze ekkor még csupán gondolati síkon próbálja elfogadni az elfogadha-tatlant; teste sokáig, talán örökké tiltakozni fog az övével rokon idegen test befogadása ellen. „A másikat birtokba venni, de előbb s ennek érdekében prédává lenni: ez a nő eroti-kus transzcendenciájának a lényege”277 – írja Simone de Beauvoir, ám ezt elfogadni tizen-éves ártatlan lányként talán senki sem képes.
Ettől kezdve Orsolya úgy érzi, jelenléte terhes apja számára: asszonya nem bír lenni, lánya pedig nem lehet többé. Ő is tudja, amit Beauvoir később megfogalmaz, hogy „[a] lány szá-mára a házasság az egyedüli útja annak, hogy a közösség tagjául fogadja, ha »hoppon ma-rad«, társadalmi selejtnek tekintik.”,278 ám nem így képzelte a kiszakadást. Nem apjával és
274 RAKOVSZKY 2002, 80.
275 RADICS 2002, 1618.
276 RAKOVSZKY 2002, 82.
277 BEAUVOIR 19712, 258.
278 BEAUVOIR 19712, 312.
68
nem is egy gyermekként megismert torzkülsejű vén tanítóval (aki persze valójában nem vén) tervezte a kapunyitást az asszonyi létbe. Találkozása a tatárral tovább szítja idegenke-dését a felnövéstől, s megerősíti sejtését, hogy asszonyként nem lehet többé ura saját testé-nek: „Mintha bensőm legközepén holmi kút vagy akna tátongana, amelynek létét mindad-dig nem is gyanítottam, s mintha én ebben a kútban zuhannék lefelé egyre mélyebbre és mélyebbre, lelkemben olyan émelyítő kétségbeeséssel, amelyhez hasonlót még soha nem éreztem. Mintha ennek a sötét nyílásnak a túlsó végén a megsemmisülés várna, s rajta ke-resztül a lelkem egyenesen kizuhanna Isten teremtett világából, én pedig attól fogva nem lennék semmi egyéb, csak holmi mozgó, beszélő tetem, amelyben legföljebb haloványan pislákoló maradéka él érzésnek és gondolatnak.”279
Ez a fokozatos kegyetlen beavatódás, mely mindig valami bűnös körülménnyel párosul (Lang grotszknek tetsző házassági ajánlata, apja csókja, a tatár erőszakos közeledése), ott éri el csúcspontját, amikor Niki a kisházban végkép rácsapja Orsolyára leány-léte ajtaját: magáévá teszi a testét. Az elveszített szüzesség metaforikus leírása tovább erősíti a kitaszí-tottságot a lányok önfeledt világából: „[…] háttal neki tisztogatni kezdtem magam a met-szően hideg patakvízzel, melynek lecsorgó cseppjei halvány veresre színeződve hullottak a kunyhó földjére, s ettől nekem, nem tudom miért, az jutott hirtelen az eszembe: ha csak-ugyan létezik az a bizonyos csavargó, bizonyára azt gondolja majd e nyomok láttán, hogy róka vagy menyét végezhetett itt valami apró állattal.”280 S ez is történt valójában: mészár-lás. Nem a lakodalom szimbolikus pompája után, a nászágy puha ölelésében történt meg az első aktus, hanem egy koszos kunyhóban, egy elkényeztetett úrfival, aki ezután haraggal löki el magától a lányt: „– Azt hittem, hogy te már nem… Hogy neked már mindegy… Hogy amúgy sem vagy leány többé…[…] – Te is csak olyan vagy, mint a többi! Te is sa-rokba akarsz szorítani!”281
Hogy Orsolya mennyire felelős a történtekért? Hogy miért szökött fel a fiúval egyedül far-sang éjjelén egy eldugott viskóba? Hogy akarta-e igazán, hogy megtörténjen, hogy számí-tott-e rá, hogy ilyen, amikor megtörténik? Hogy bűnösnek érezte-e magát? Lehet a leány-zót vádolni, és e vádak társadalmunkban mindig másként érik a hasonlóan vétkező nőt, mint a férfit. Más morális megítélés alá esünk. Egy észt közmondás szerint, ha egy férfi követ el bűnt, az olyan, mint kiköpni egy ablakon; ha egy nő követ el bűnt, az olyan, mint
279 RAKOVSZKY 2002, 129.
280 RAKOVSZKY 2002, 187.
281 RAKOVSZKY 2002, 187-188.
69
beköpni egy ablakon.282 Talán ezért érezhetjük súlyosnak, önpusztítónak ezt a tettet Orso-lya részéről: nem megerőszakolták – ő maga követett el erőszakot önmagán. Mindezt per-sze úgy, hogy sem a testi, sem a lelki következményekkel nem volt tisztában. Női önérze-tünk tiltakozhat az előbb idézett mondással szemben, ám a társadalom ítélete így működik: s Orsolya ezúttal nagyon csúnyán beköpött a saját háza ablakán.
Orsolya az asszonyok között
A lányanya így megbélyegzettként kerül az asszonyok világába, Izsákfalván kényszerűen tűri, hogy Anna asszony rabszolgaként bánjék vele. Sorsa itt sem ígér több sikerélményt számára, mint korábban a lányok között. Kívül reked saját társadalmi rétegén, s a nála ala-csonyabb státuszú réteg képviselői kényükre-kedvükre zaklathatják, mert stigmatizáltan száműzték közéjük. Legfőbb vigasza ebben az időszakban egy vézna parasztlány, aki egy-szerű volta ellenére ügyes tanácsokkal látja el, hogyan boldogulhat a számára idegen kö-zegben. Ő tanítja meg bánni a bácsival, aki rá-rákap a fiatal leányokra, ő vezeti be a falu szokásvilágába, melyről a városi lány semmit sem tud. Dorkó kísérlete Orsi újraszocializá-lására kívülről szemlélve talán nem hoz látványos eredményt, lélekben azonban komoly mentőövet dob a lánynak, segít túlélni a megaláztatásokat. Ő csábítja el a Szent János éji ünnepre is főhősünket, ő ajánlja fel a játékot: „engem Magdolnának keresztelt el arra az estére, s arra kért, én meg szólítsam őt Rozinának, merthogy ő világéletében Rozina szere-tett volna lenni”,283 amely játék védelmében ismeretlen maradva egy idegen fiú karjában rátalál a testi gyönyörre – de éppen ezért nem Orsolya, hanem Magdolna élvezheti csupán azt, amit egy másik test nyújtani képes.
Miután Orsolya sosem jeleskedett a ház körüli teendőkben, a faluban sem férkőzik be könnyen az asszonyok céhébe: s bár állapota szerint félig-meddig közéjük tartozna, gyen-gesége, ügyetlensége a gyerekekkel teszi egyenlővé. Érdekes, hogy a ″megesettség″ ma-gyarázatként kiötlött nemi erőszak-történet ebben a világban senkit sem hat meg a lány-anya sorsát illetően: nem mentik fel, sőt őt magát okolják saját megaláztatásáért.
Sopronba kerülve már apja feleségeként ismeri meg Orsolyát a közösség, s csakhamar tes-tét is megosztja a köztiszteletnek örvendő patikussal. Külsőleg igyekszik azt az életet élni, amit környezete elvár tőle, ám igazából képtelen azonosulni azzal a szereppel, amit mosto-
282 észt közmondás, ld. SCHIPPER 2007, 210.
283 RAKOVSZKY 2002, 235.
70
hájától örökölt. Sorsát most már az asszonyi lét törvényei szerint kell élnie, ám ő képtelen elfogadni azokat. Visszaemlékezve higgadtan összegzi: „[…] gyakran tapasztaltam, hogy az asszonyok ellenséges szemmel méregetik azokat a társaikat, akik kivonják magukat az asszonyi lét törvényei alól, nem igyekeznek örökké mások kedvében járni, s tulajdon érzé-seiket és gondolataikat nem rejtik el vigyázatosan a világ elől.”284 S neki, aki mostohája sírkeresztje mellett született újjá, most már csakugyan van rejtegetni valója.
Az asszonyokat izgalomba hozó társadalmi eseményeket közömbösen szemlélő ″patikus-né″ nem talál örömöt a házimunkában sem, nem érzi építő, kreatív tevékenységnek (mint azt oly sokan képesek elhitetni magukkal). A tisztes városi asszony életét éli, ám egyfoly-tában retteg a lelepleződéstől. Apjaként tekint az emberre, aki éjszakánként férfiként köze-ledik hozzá, s mikor ez a szerepzavar nem kontrollálható többé, ő maga is eltéveszti, ″mi is a dolga″. „Apám […] közeledett hozzám, némán és csak a legszükségesebb mozdulatok-kal, ahogyan szokott, s én is úgy fogadtam, ahogyan mindig is tettem, arcomat elfordítva és alvást színlelve. Egy ízben azonban, tulajdon képzelgéseimtől fölzaklatva, s talán egy per-cig azt remélve, ő ad majd hús-vér testet a fantomnak, kit ezen ébren való álmaimban ölel-ni szoktam, apám felé fordultam, átkulcsoltam a nyakát és testemmel az övéhez tapad-tam.”285 S az apa, aki maga alacsonyította szajhává a lányát, először szembesülve (hisz eddig mindig elfordult tőle) ezzel a szajhával – undorral távolodik el tőle, s jó darabig felé sem néz az ágyban. Az ember nehezen viseli, hogy „az Örök Nőnek látszólag lényegi vo-nása a kétarcúság. A boldogságos anya mellett ott a kegyetlen mostoha, az angyali leányzó mellett a romlott szűz; hol azt mondják tehát, hogy az Anya – az Életadó, hol azt, hogy az Anya – a Halálthozó; s a szűzlány hol égi lény, hol pokolra szánt, buja test.”286 S a férfi még nehezebben viseli, hogy ő maga lássa, érezze, tapintsa sorra ezekben a szerepekben a nőt. De az apa számára talán legnehezebb az a tudat, hogy érintésével e pillanatban éppen ő tette szajhává a félalva álmodozó lányt, leányát.
Orsolya még ebben a kilátástalan helyzetében is érez, álmodik, képzeleg, nem rejtegeti, vagy csak igen nehezen, belső világát, s ezt sehol sem nézik jó szemmel asszonyi berkek-ben: „A legtöbb asszony úgy tesz, mintha az efféle viselkedés valamiféle arcátlan elbiza-kodottság lenne, amelyet az ő hivatása megtörni, és az elbizakodottat a maga megszabott
284 RAKOVSZKY 2002, 98-99.
285 RAKOVSZKY 2002, 431.
286 BEAUVOIR 19712, 181.
71
helyére visszakergetni.”287 Férfiként megszökhetne otthonról, szegénylegényként munkát kereshetne, s bár nem élne fényűző életet, rendelkezhetne önmaga felett. Férfiként valószí-nűleg nem is kerülne ilyen helyzetbe, hisz nem túl gyakori, hogy az anyák szexuálisan zak-lassák fiaikat. Ha mégis így lenne, s eljátszunk a gondolattal, hogy a gonosz anya, fia testét megkívánva, egy másik városban férjeként mutatja be őt, előbb-utóbb megfordulna a zak-lató és a zaklatott szerepe, s a megbántott fiú a társadalomtól erősen megtámogatva anyján venne-vehetne elégtételt. Bizarr történet, de ismerve a társadalmi kódrendszert, másként igen nehezen elképzelhető. „Nőnek születni – micsoda szerencsétlenség! De talán ennél is nagyobb, ha az, akivel megesett, nem éri fel ésszel, hogy szerencsétlen.”288 – állítja Kierkegaard. Orsolya egész életében kívül marad az asszonyok igazi világán, s bár látszó-lag közéjük való – sosem nyílik meg előtte ennek a világnak a kapuja.
A regény végén realizálódik igazán az olvasóban, hogy Ursula Binder nem csupán idegen a lányok s az asszonyok között, de nem kívánatos személy ebben a világban. Ehhez az kell, hogy kócosan kóborolja végig az utcákat szélsőséges napszakokban gyógynövények után kutatva, s hogy a környékbeli gyerekek boszorkányt kiáltsanak utána. Voltaképp a regény mást sem bizonyít, mint azt, hogy sehol sem találja a helyét, s már akkor sem a maga életét éli, amikor még saját eredeti személyiségével azonosulhatna. Végül pedig teljesen kívül reked az emberi társadalmon, hisz részese lesz a legnagyobb bűnnek, amit ember elkövet-het: egy gyilkos cinkosává válik. Újra felmerül a kérdés, mit tehetne abban a helyzetben, abban a korban, abban a szerepben? Nem tudhatjuk. Míg azonban korábban, az apjával való viszonyban akár vitatható a cinkosság ténye, a gyilkosságot – bár csukott ajtó mögött és fejére húzott takaróval, de pontosan tudva, mi történik – kétségbevonhatatlanul végig-asszisztálja, s a szőnyegbe csavart holttestet is segít eltüntetni. Aktívan részt vesz egy em-ber erőszakos halálának eltussolásában, így az elásott holttest mögött bezáruló pinceajtó egyúttal az ő emberi mivoltát is maga mögé reteszeli.
Mindez erősen megterheltté teszi főszereplőnk alakját a regényben. Hősnőnk a könyv vé-gére – ha hiszünk benne, ha a kétkedők táborába tartozunk – a pszichoanalízis állatorvosi lovává változik, életének egy-egy epizódja kitűnő illusztráció lenne egy pszichoanalitikus kézikönyv fejezeteihez, megrakva még a mindenkori (és nem csak a 17. századi) női ki-szolgáltatottság batyujával. Nem tűnik életszerű figurának, inkább egy olyan kreatúra, akit teremtője az összes létező lelki-testi támadás kereszttüzében tesz próbára, minden lehetsé-
287 RAKOVSZKY 2002, 99.
288 Idézi: BEAUVOIR 19712, 193.
72
ges nyomorúságot ráaggat. Mindezt azonban nem konkrét térben és időben teszi. A törté-neti idő- és helymegjelölés ugyanis esetleges, talán épp erre utal a narratív struktúra sokat vitatott következetlensége, hogy az egyes szám első személyű elbeszélő miért nem egy 17. századi egyszerű, tanulatlan nő feltételezhető nyelvén és stílusában, szólal meg (hogy az írás problémáját már ne is említsük), vagy legalább miért nem alkalmaz a szerző egy omnipotens narrátort. Szintén a tér-idő viszonylagosságát szolgálhatja, hogy a városok nevei és a személynevek – szintén több kritikus által kifogásoltan – hol németül, hol ma-gyarul szerepelnek. Nem biztos, hogy mindez egyszerűen az írónő nagyvonalú elsiklása a részletek felett, talán inkább annak szándékos írói jelzése, hogy Orsolya sorsa mennyire estleges, mennyire bárkiről szólhat ez a történet, bárhol és bármikor. Több konkrét utalást is olvashatunk erre a regényben, kezdve a név- és szerepcseréktől (Ursula mint Orsolya, azután mint ″másik″ Orsolya, Szent János éjjelén mint Magdolna), az álarcos farsangi es-tén keresztül az olyan szentenciózus megállapításokig, mint: „Ha apám egy másik fogadó-ba jár el vacsorázni, ha anyám nénje egy másik városba megy férjhez, s nem ide, Lőcsére, akkor én most nem is lennék, vagy valaki egészen más lennék [...]”289 Orsolya problémák-tól a végsőkig terhelt alakja, a valószínűtlen nyelvezet, a narráció látszólagos következet-lenségei talán éppen azt sugallják: mindannyiunknak el kellene gondolkoznunk, kik is va-gyunk valójában, kit játszunk, milyen szerepeket, s milyen áron szállhatunk ki ebből a já-tékból különböző élethelyzeteinkben.

2012. december 14., péntek

Maeve Binchy: Esti iskola

Innen: http://anheszenamon.blogspot.hu/2011/03/maeve-binchy-esti-iskola.html
M. B. ebben a regényben egy esi iskola nyelvtanfolyamának tanára és néhány diákja hol tragikus, hol titokzatos életét ismerteti meg az olvasóval. Találkozunk olyan szereplőkkel is, kiket már előző regényeiből ismerünk.

Az esti iskola létrehozása


Az Esti iskola létrehozás Aidan Dunne nevéhez fűződik.
A 49 éves latintanár feleségével és két felnőtt lányával él együtt.
Házassága elszürkült, se felesége, se gyerekei nem érdeklődnek dolgai felől, nem beszélgetnek vele.
Magányosnak érzi magát saját családjában.
Iskola igazgató szeretne lenni, abban reménykedik, hogy ha vezető állást kap, családja is felfigyel rá.
Viszont nem őt, hanem Tonyt nevezik ki, aki nem olyan fedhetetlen, de rátermettebb az állásra.
Tony Aidan nagyobbik lányának udvarol és hogy kedvére tegyen apját az esti iskola szervezésével bízza meg. Biztos benne, hogy belebukik


Signora

Őt már a Dublini vacsora című regényből megismerhettük.
Szerelmes lesz Marioba, aki már elígérkezett Olaszországban másnak. Ő elutazik vele a kis szicíliai faluba és ott él a háttérben, míg Mariot halálos baleset nem éri.
Akkor hazajön Dublinba.
Családja soha se tartotta vele a kapcsolatot és hazatérdekor is ellenségesen fogadja.
Elvállalja az esti iskolában az olasz tanfolyamot. Allain-nel már az első perctől kezdve egy hullámhosszon vannak, és kezd kialakulni köztük a szerelem.

Bill

Bankban dolgozik. Lizzibe szerelmes, de a lány követelőző, fényűző és titokzatos. Háttérben családi konfliktusok lapulnak meg.
Billnek a családjában is helyt kell állnia, mivel anyja felületes, apja élhetetlen és fogyatékos nővéréről is ő gondoskodik.
Ügyesen megoldja Lizzie és édesanyja közötti feszültséget. Érzi, hogy Lizzie-nek szüksége van rá és hogy a gondokat kézben fogja tudni tartani és ez boldoggá teszi.

Együtt iratkoznak be az olasz nyelvtanfolyamra.

Kathy

Szülei nem sokat törödnek a 16 éves lánnyal, inkább nővére neveli nagy odaadással.
Kathy szeretne megfelelni nővére elvárásainak, de nem túl okos kislány. Feszültségei oldására Fren beiratja húgát és magát is az olasz tanfolyamra.A kislány itt felszabadult lesz, de egy családi titokra fény derül, senki nem az, kinek hiszi.
Hogy birkózik meg ennek feldolgozásával?

Lou

Már gyerekkorában rossz társaságba keveredik, ahonnan kilépni képtelenség.
Megismerkedik Suzi-val, eljegyzi és szeretne tisztességes életet élni.
Egy bűntény álcázása miatt iratkozik be a nyelvtanfolyamra, ahol Signore a segítségére siet és lehetősége lesz egy becsületes új életet kezdeni.

Connie

Anyja egyetemet és jó házasságot remél lányának és ezért mindent meg is tesz.
De egy tragédia számításukat áthúzza. Hirtelen meghal a fogorvos apa, és maga után csak adósságot hogy, mivel titokban szerencsejátékos volt.

Nem mehet Connie egyetemre, hanem egy nagybátyja veszi magához. Szálloda recepciósaként helyezkedik el és itt ismeri meg Harry Kane-nal , a dúsgazdag, törekvő fiatalemberrel.

Connie-t annyira megrázta, hogy apjában csalódott, hogy nem tudja házassági kötelességeit maradéktalanul teljesíteni.
Ennek ellenére szül 4 gyereket és igyekszik saját vagyont szerezni.
Szüksége is lesz rá, mert férje illegális üzletekbe kezd és csőbe megy.
Connie a kisbefektetőkön segít, megvédi családját a szégyentől, majd segít lebuktatni férjét.
Magánya oldására iratkozik be az esti iskola olasz tanfolyamára.

Laddy

5 lány után születtet, mint egyetlen fiú, kire szülei a tanyát szeretnék hagyni, de a fiú kis mértékben fogyatékos.
8 évesen veszti el szüleit egy balesetben.
Rose, a a legidősebb testvér vezeti a háztartást, látja el testvéreit.
Egy jósnő azt jósolja neki, hogy egy éven belül férjhez megy és gyereke születik, kiben nagy öröme lesz, Laddy pedig sportoló lesz és utazni fog. Mi válik ebből valóra? .
Laddy valóban sportolni kezd és testvére szállodájában portás. Egyre több az olasz vendégünk, ezért ő is beiratkozik az olasz tanfolyamra, ahol nagyon szépen felzárkozik a többi tanulóhoz és kiderül, nem is olyan buta ő, mint hitték.

Fiona
Városi kórház kávézójában dolgozik. Tanácstalan , döntésképtelen gyerekből önállóan gondolkodó, érett felnőtt lesz, kire a szerelem is rátalál.

Az esti iskola egy közös római úttal végződik, ahol mindenkinek elrendeződik élete. Szerelmesek egymásra találnak, akik gondokkal küzdöttek, kiutat találnak helyzetükből.


Mindegyik történet külön-külön megállja a helyét egy önálló kisregényként, ahol a szereplőket a közös nyelvtanfolyam köti össze.

Jól kidolgozott, szép regény, mely méltóképpen illeszkedik Maeve Binchy életműsorozatába.


Sziasztok!

A pénteki sorsolás után a választás Rakovszky Zsuzsa A kígyó árnyéka című könyv került kiválasztásra.
A találkozó tervezett ideje február 8.
Érzésem szerint kicsit több szóban emlékezzünk meg majd a műről, mint a pénteki estén.

Akivel nem találkozom az ünnepekig, boldog karácsonyt és újévet kívánok, és jó olvasást.
A budaörsi könyvzárból már nálam van a könyv, utánam Tamásnál lesz.

Sütő Zoli

Sziasztok!

Valóban, maradt némi hiányérzetem a múltkori találkozásunk után. Nem is hagyott nyugodni a dolog, pár gondolat kikívánkozik belőlem Ági 'ponyvácskája', az Esti iskola kapcsán. Sőt nekem remekül összevágott a másik ajánlattal, a Jolsvaival.
Míg az előző, a hat éve gyerekvilággal elterelt figyelmemet könnyedén és észrevétlenül, szórakoztatva, mennyiségi alapon visszaterelte az olvasáshoz, az utóbbi, időben, egyszerre mindössze egy-két percre lefoglalva, egy-egy novella élményét utána napokig magamban hurcolva, szintén visszairányított a könyvekhez.
Nem tudom érthető-e barokk-körmondatos okfejtésem. Lényeg, hogy a célt két teljesen különböző úton, de elértem.
Ezt tovább gondolván felteszek pár kérdést, és küldök nektek egy cikket, mely egyfajta választ is ad gondolataim egy részére.

Valójában akkor mi is a különbség a 'szórakoztató irodalom' (ponyva) és a 'magasirodalom' között (nevezzük mondjuk most így)?
A jól megírt ponyva akár magasirodalom is lehet?
Mi szórakoztat egyszer az Esti iskolá-ban és miért nem tetszene, miért lenne hiányérzetem, ha csak ilyesmit olvasnék?
Minősíti az embert, ha magasirodalomra vágyik? (És ellenkezőleg: ha szívesebben olvas szórakoztató műveket?)
(Tovább megyek: az olvasás igényét kapjuk, tanuljuk, szerezzük? Ha valaki egyáltalán nem olvas?)

És a link:
http://www.holmi.org/2011/02/barany-tibor-szepirodalom-vs-lektur

Ragozhatnám még, de nem akarlak feltartani benneteket. Bármilyen észrevételt, hozzászólást szívesen veszek. De ha valakit mindez egyáltalán nem érdekel, azt is elfogadom. Végtére is mindjárt itt a karácsony... Szép ünnepet Nektek!

Bognár Anna

Sziasztok!

Köszi, Anna a linket! Nem volt könnyű olvasmány, de Bari iránti tiszteletből átrágtam magam rajta ;)
Ha jól értem az üzenetet: az irodalom hagyományra, konvenciókra építő műfaj. A szépirodalom megsérti, felforgatja a konvenciókat. A lektűr (ponyva) nem. De néha a szépirodalom sem (tehát a kettő között folyamatos az átmenet) - viszont akkor ennek önmagán túlmutató jelentősége van, és így további értelmezésre ad lehetőséget.

A gond persze ott kezdődik, hogy a magasirodalom felismeréséhez el kellene igazodni az irodalmi konvenciók között ;) De azért mégiscsak úgy érzem, hogy az Esti iskola nem sértett meg semmi konvenciót. Okos, átgondolt történetszövés és jó nyelvi megformáltság jellemzi, de nem kellett "megfejteni". Akárhogyan is, én szívesen olvastam, köszi, Ági :))

(Btw. a kritikus is ajánlotta Kondor Vilmos regényeit, úgyhogy majd tegyünk egy próbát! :)

Minden jót,
Kellemes Ünnepeket,
Enikő 

2012. november 9., péntek

József Jolán: József Attila élete



Valachi Anna

Világhiány, sorscsere, játék, alkotás

A József-testvérek szenvedély motiválta életstratégiái

Különálló életünk volt, mint három bolygónak, amelyek összefüggenek, de más pályán keringenek.”

    Modellértékű lehet számunkra József Jolán (1899–1950), Etelka (1903) és Attila (1905–1937) egymástól merőben különböző, de egy tőről fakadó életstratégiája. A három testvér egyéni életútja azt példázza, milyen magatartásformákkal kompenzálható egy közösen megélt gyermekkori trauma – esetükben az isteni gondviselőt szimbolizáló apa hirtelen és végleges eltűnése, melyet – a költő szóhasználatával – a testvérek „világhiányként” érzékeltek, majd a közös árvaság, a Mama halálával rájuk szakadt, kozmikus szeretethiány, az egzisztenciális kiszolgáltatottság tartós lelki szorongást kiváltó alapélménye.
    A közös sorsban osztozó Jolán, Etus és Attila – noha családi státusuk, lelki alkatuk és személyiségük különbözősége szerint másféleképpen kúrálták érzelmi hiánybetegségüket – nem adták meg magukat a passzivitásra kárhoztató szenvedésnek, hanem föllázadtak sorsuk ellen. Követhető magatartásminta híján azonban felnőttként is gyermek módjára, vágyaiktól és fantáziájuktól sarkallva keresték az életüket jobbra fordító cselekvéslehetőségeket és a kedélyt javító örömforrásokat. A szerelem és a játék rabjaiként, szenvedélyes aktivitással igyekeztek megváltoztatni sorsukat és kiteljesíteni önmagukat.

Szerepjáték egy életen át

    Jolán kilenc-, Etus öt-, Attila hároméves volt, amikor a színes egyéniségű, ezermester József Áron, akiért nagylánya különösen rajongott, elhagyta a családját. Eddig tartott Jocó gyermekkora. A férfiideáljában csalódott lánykának ezentúl – a tanulás mellett – a kenyérkeresővé lett, beteges Mama helyetteseként, a két kicsi pesztrájaként is helyt kellett állnia. A kötelességtudó, igyekvő, ám frusztrált teremtés a túl korán ránehezült családi felelősség miatt nem élhette ki természetes játékigényét, ezért kerülő úton, pótcselekvések formájában igyekezett kárpótolni magát az elmulasztott örömökért. Apja kalandorvére és emléke is dolgozott benne, amikor maszkok mögé bújva, szerepjátszó hajlamát követve, hatásosan és közmegelégedésre törekedve igyekezett elkerülni a valóság kellemetlenségeit.
    Már apró gyermekként művészi álmokat dédelgethetett magában, hiszen József Áron annak idején a kocsmai közönség mulattatására táncolni tanította, s balerinát vagy cirkuszi műlovarnőt akart belőle nevelni. Nem csoda, ha a Világ mozi cukroslányaként újra hatalmába kerítette a sorscsere illúziójával kecsegtető színlelés varázsa.
    Önérvényesítő életstratégiáját az örökös szerepjátszás modus vivendijére alapozta: élete ötvenegy esztendeje során négyszer volt férjnél, s a társadalmi ranglétrán fölfelé vezető házasságaiban mindig készségesen föláldozta – pontosabban átmenetileg háttérbe szorította – saját identitását, férjei igényeihez idomulva.
    A legszemléletesebb példa erre a dr. Makai Ödönnel álnéven kötött második házassága, hiszen a Lovag utcai ügyvédfeleségnek, „Lucie-nek” – férje kívánságára – nemcsak a múltját, hanem a családját is meg kellett tagadnia a világ előtt. Pedig titkos gyermekkori vágyai teljesültek, amikor szépségét és kacérságát rafináltan latba vetve kiharcolta magának a rangos életszerepet: született terézvárosi úriasszonynak maszkírozhatta magát, s nap mint nap az előkelő világban forgolódhatott. De nem élvezhette felhőtlenül társadalmi „fölemelkedését”, hiszen hazug élethelyzetbe kényszerített testvérei sorsáért is felelősséget érzett.
    Hovatovább úgy tűnt: a valóságban nem is olyan fenékig tejfel a vágyott polgári életmód – hiszen férje anyagi helyzetéről is kiderült, hogy ingatag –, ugyanakkor nem volt más választása, mint továbbra is vállalni a nagy nehezen kiharcolt, ám mind egyhangúbb és kilátástalanabb, álságos életformát. Megpróbált ugyan a „saját lábára állni” – Győrben színésznőként próbált boldogulni, de nem volt sikere –, de hiába lázadozott, képtelen volt kilépni hazugságra épülő házasságából, s a maga erejéből új életet kezdeni. A testvéreiért érzett felelősség mindig visszatartotta a végső szakítástól.
    Egyszerre próbált a „macska” kint és bent egeret fogni. A paradox viselkedésre késztető, egyszerre önérvényesítő és önmegtagadó feleség- és mostohaanya-szerep súlyos belső konfliktusokat idézett elő benne. Nem csoda, ha lelki teherbírása és idegrendszere rövid időn belül labilissá zilálódott – lelki feszültségei levezetésére pedig „mímelt mámorokba” menekült. Gátlástalanul kárpótolta magát a korábbi családi nélkülözésekért. Kártyázott, flörtölt, az önfeladás édes felelőtlenségét kínáló szerelmi kalandokba vetette magát. Kiélvezte a jólétet, mohón hajszolta a pénzzel megvásárolható élvezeteket. Érzelmi függőséggel párosult játékszenvedélye hovatovább beteges méreteket – pontosabban mértéktelenséget – öltött. Az eredendően kötelességtudó, céltudatos, erős akaratú, kislány kora óta kettős belső életet élő fiatal nő a húszas évek közepére szeszélyes, hisztériára hajlamos, kiegyensúlyozatlan dámává – reménytelenül beteg emberré vált.
    Az ösztönszublimáló kreativitás gyógyító hatását ekkoriban még csak alkalmi levélíróként tapasztalta meg. A fogékony, tehetséges, de inkább csak a praktikusan hasznosítható ismeretek iránt érdeklődő fiatalasszony lehetőleg igyekezett megkímélni magát a komoly tanulás és az önmegismerés erőfeszítéseitől.
    Amikor Franciaországban tanuló öccse arra kérte, idézze föl aprólékosan egy 13-14 éves korában átélt hét történéseit, a külföldi fürdőhelyeket és idegklinikákat megjárt nővér válaszlevelében elhárította a feladatot: „Most pillanatnyilag nagyon butának tűnik fel előttem az a kívánságod, arról a megírandó iskolás hetemről ezer évvel ezelőtt. Nincsenek emlékeim visszafelé, ami mögöttem van, az olyan mint a lelegelt fű, de én nem tartozom a kérődzők fajtájához. (…) Én most vagyok gyerek, játékos kedvű és gondtalan, akkor egy stréber öregasszony voltam, abban a világháborúban, amit azok a békeévek a mi számunkra jelentettek. Csúnya dolgokat éltem át, minek sápadt és vértelen kísérteteket idézni a múltból, mint egy elátkozott varázslónő. Most meg nem csinálok semmit, csak várok, mit, azt nem tudom, tele vagyok vágyakozással valami nagyszerű szenzációk után, mit tudom én, mi legyen az, de ezt az egyhangú, buta, jó létezést nem tudom hinni mindvégig ilyen butának és egyhangúnak. Valakinek kézen kellene fognia és elvezetni egy új országútra ebből a zsákutcából, ahol az ebédgondtól a bridgepartiig és vissza semmi fantázia és semmi lehetőség. (…) Hagyjuk ezeket a tegnapi és mai dolgokat, én a holnaptól sejtek, várok valamit, ó, nagyon jó volna valahol ellesni a boldogulás, a boldogság titkát, de olyan buta az emberi fantázia, nem tud semmit kitalálni, csak verejtékezik.” (73)
    Pszichológiai látlelettel fölérő vallomása azt is megmagyarázza, miért vált harmadik házasságában – dr. Bányai Lászlóné, alias Lala „szerepében” – végképp ösztönei rabjává. 1930-ra ugyanis már elszakadt testvéreitől: Attila, Szántó Judit élettársaként, mindinkább elfordult tőle; Etelka pedig Makai Ödön felesége és 1935-re háromgyermekes anya lett. Jolánnak nem maradt senkije, aki rászorult volna, hiszen legelső házasságában született gyermeke halála után meddővé vált, s érzelemtöbblete, követelődző írói tehetsége sem talált alkalmas megnyilatkozási formát – egészen 1937-ig, az ihlető erejű traumáig: öccse haláláig… Tele volt fölösleges, ki nem élt energiával, melyet nem tudott hasznos irányba terelni. Jobb híján nála hét évvel fiatalabb férjét babusgatta a konfliktusmentes időszakokban, amikor pedig elhidegültek – ami gyakran megtörtént –, féktelen, önemésztő szenvedéllyel hajszolta a legalább rövid távú kielégülést ígérő élvezeteket.
    Dr. Gartner Pál, a szenvedélybetegségek mélylélektani okait kutató idegorvos szerint „egyes neurotikus egyének, meg nem fontolt és automatikus öngyógyító kísérlet vonalán, szorongásaik, hipochondriáik, depresszióik és sok más neurotikus panaszuk, egy közérzeti mínusz, a boldogtalanság passzív életmérlege elől, a szenvedésektől menekülnek a nekik örömöket biztosító életlehetőségekhez. Akinek a lelki szerkezete egészséges, harmonikus, aki a kínkerülés-örömkeresés törvényének egészséges ritmusában megtalálja az ösztönök szakaszos kiélését, nem is adhatja át magát igazi szenvedélyességgel a játéknak. Nincs kétségünk az iránt, hogy ha valaki teljes értékű orgazmusfok elérésére képes, szívesebben találkozik partnerével, mintsem hajnalig izguljon a Jokerért.” (19)
    Jolán szerelemközpontú életvitelébe azonban a „Joker” is belefért, miután – értelmes elfoglaltság híján, kiszolgáltatva libidójának – nem szakaszosan, hanem állandó jelleggel, telhetetlenül vágyott az érzelmi-érzéki örömökre. Férjétől az örökös összeveszések és kibékülések forgatókönyvét követve tizenkét éven át, még hivatalos válásuk után sem tudott szexuálisan elszakadni. Bányai azonban képtelen volt elviselni – no meg finanszírozni – unatkozó, felelőtlen felesége „öngyógyító” akcióit: szerencsekísértő kártyaszenvedélyét, adóssághalmozó kicsapongásait.

„Világokat igazgatok: üveggolyókkal játszom”

    Érdekes elmélete volt József Attilának az önvesztő szenvedélyek rabjairól, akik közé – mint mániákus kávéházi sakkozó és megrögzött kártyás, sőt mint lehetséges „bolond” és visszaeső öngyilkos – talán önmagát is odasorolta.
    „Az ember örök menekülőben van. Az élet, a valóság elől. Sokszor önmaga elől is. Aki a kártyába menekül, annak kártyázni kell. Ha nem kártyázik, akkor mást csinál: lóversenyezik, iszik vagy kokainista lesz. Szóval narkotizálja magát valamivel. Pontosan ebbe a fajtába, csak annak egy más kategóriájába tartoznak azok, akik a spiritizmusba, a vallásba s más efféle magasztos, elvont dolgokba ássák el magukat. Valamennyien egyneműek ezek azokkal, akik az őrületbe vagy a halálba menekülnek. Tehát a bolondokkal és az öngyilkosokkal. A bolond, az még vár valamit a maga által megalkotott képzelet, vagyis képzelt-világtól. Az öngyilkos viszont már semmit sem remél.” (123) – idézte memoárjában a költő vélekedését sógora, Bányai László. József Attila a harmincas évek elején állítólag így magyarázta meg a neje kártyaadósságai miatt kétségbeesett férjnek Jolán devianciájának mélyebb okait.
    A mások által eltartott, kevéske jövedelmét rendszeresen kockára tevő költő könnyelműségét is rossz szemmel nézte sógora. Négyszemközt József Attilával című könyvében a fivér kedvteléseiről és játékszokásairól is beszámolt.
    „Persze megint a Japán kávéházban találtam rá Attilára, úgy ebédidő táján. Ugyanabban a páholyban ült, mint előzőleg. Valami kétes külsejű, ellenszenves alakkal kaszinózott.
    –    Beszélni akarok veled, – mondottam neki kissé komoran a megfelelő köszöntések után s miután láttam, hogy ez a játék már nem fillérekben megy, mint a Nagy Lajossal vívott sakkháború.
    –    Rögtön, – felelte ő nem kevésbé komoran. És ügyet sem vetve rám, tovább játszott. Még vagy két órán át. (…) Két órán át minden erőmet megfeszítve figyeltem az előttem lefolyt játékot. Láttam, mily megfontoltan teszi-veszi a lapokat Attila. Milyen elmélyüléssel mered az utolsónak kiterített lapok fölé. ’Várjál’, – mondotta többször is a társa sürgetésére. Éreztem, mint küzd, viaskodik érte, hogy a szerencsét maga felé fordítsa. De azt is éreztem, mily reménytelen ez a harc: hiszen itt nem az ész, a gondosság a döntő, hanem a befolyásolhatatlan, ostoba lapjárás, a szerencse. Hiába meggondolt valaki a játékban, ha meggondolatlan a játék elkezdésében.”
 (77-78)
    Ha magánemberként gyakran mindenét a véletlen szerencsére bízta is József Attila, költőként mindenek fölé helyezte a tudatosságot. Észre kellett vennie, hogy nemcsak úgynevezett káros szenvedélyeit, hanem hasznos, értelmes célt követő költői törekvéseit is egyazon ösztön irányítja. Mint Freudon iskolázott, a pszichoanalízis elméletét jól ismerő és a terápiás gyakorlatot is megtapasztalt beavatott tudhatta, hogy a költői ihletet eredendően ugyanaz a valóság kínjai elől menekülő, örömkereső-vágybeteljesítő törekvés táplálja, mint a hétköznapi élet sivárabb és mulandóbb élményeit hajszoló boldogtalanok pótcselekvéseit.
    „Nem kellene a költői tevékenység első nyomait már a gyermekben keresni? – teszi föl a kérdést Sigmund Freud A költő és a fantáziaműködés című tanulmányában. – A gyermek legkedvesebb és legelmélyültebb foglalatossága a játék. Talán azt mondhatjuk: minden játszó gyermek úgy viselkedik, mint egy költő, amikor saját világot teremt magának, helyesebben, világának dolgait új, neki tetsző rendbe sorolja. Helytelen volna azt hinni, hogy ezt a világot nem veszi komolyan; ellenkezőleg, játékát nagyon is komolyan veszi, nagy mennyiségű érzelmet fordít rá. A játék ellentéte nem a komolyság, hanem – a valóság. A gyermek, minden érzelmi töltés ellenére, játékvilágát nagyon jól megkülönbözteti a valóságtól, és képzelt tárgyaival és viszonyaival szívesen támaszkodik a valóságos világ fogható és látható dolgaira. Egyedül ez különbözteti meg a gyermek „játékát” a fantáziálástól. A költő ugyanazt teszi, mint a játszó gyermek; fantáziavilágot teremt, amit nagyon komolyan vesz, azaz igen nagy affektusmennyiséggel ruház fel, miközben élesen elkülöníti a valóságtól.” (193-194)
    A költő egész életművében plasztikusan megmutatkozik az ihlet és a játék szoros kapcsolata. A Kozmosz éneke című szonettkoszorúban például a magát omnipotensnek képzelő, magában isteni teremtőerőt érző, játszó gyermek tevékenységével jellemzi költői működését: „Külön világot alkotok magam, / mert mint baktériumnak csepp is tenger, / idegen, messzi bolygó minden ember, / kinek csak vágya, álma, gondja van”.
    Egy kései töredékében is visszatér a fiatalkori gesztus és életérzés: „Világokat igazgatok: / üveggolyókkal játszom. / Nem szeretnek a gazdagok: / árva gyermeknek látszom”.
    A költői játék legfontosabb funkciója a valóságban lehetetlen totális sorscsere képzeletbeli végrehajtása. A legelső ismert József Attila-vers, a kilencéves korából fennmaradt Kedves Jocó! „című”, De szeretnék gazdag lenni kezdetű, kétstrófás verses levél éppúgy erről tanúskodik, mint a később szép szóval bűvölő-bájoló-igéző költemények sokasága, szinte az egész lírai életmű. A Fiatal életek indulójának hitvallása a valóságos társadalmi helyzet elleni lázadás – vagy ha úgy tetszik: menekülés – himnusza. „De felnőttünk már valahára, / kik nem tudjuk, mi az, vígan élni, / és mostan vashittel, jó bátorsággal / sorsunk akarjuk fölcserélni.”
    Talán fölösleges végigpásztázni a két évtized során keletkezett lírai életművet, hogy a költő minden korszakában tetten érjük a játék- és világalakítási vágy motiválta alkotásokat. A Szép Szót szerkesztő József Attila 1936-ban fogalmazott híres Szerkesztői üzenete a bizonyíték rá, hogy élete végéig tisztában volt a „testet öltött érv” ősi, mágikus, játékvágy ihlette eredetével. „Nem értem, hogy miért volna alacsonyrendű a játék, a gyermekek öröme – írja egy értetlen olvasónak címezve szavait. – Én boldog pillanataimban gyermeknek érzem magamat és akkor derűs a szívem, ha munkámban játékot fedezek föl. Félek a játszani nem tudó emberektől és mindig azon leszek, hogy az emberek játékos kedve el ne lankadjon, hogy azok a szűkös életfeltételek, melyek a játék kedvét és lehetőségét szegik, megszűnjenek.”

A boldogságos dédmama

    Etus, a családi hányattatások során viszonylag védett pozícióban, középső gyerekként nevelkedett nővér sem volt mentes a művészi hajlamoktól és a játékszenvedélytől. Ő azonban féken tudta tartani, s a józan ész diktálta mederbe terelte ösztöneit. Talán hevesebb vérmérsékletű testvéreinek lelki sérülékenysége és kezdeményező, ám kudarchalmozó életvitele is óvatosságra intette. Ösztönösen inkább „elvegyülni” akart, mint „kiválni”, mert idegen volt tőle a narcizmus és az önérvényesítés vágya.
    Kislánykora óta csöndben, szinte észrevétlenül létezett a családban – a Mama mellett éppúgy, mint később, a Lovag utcai polgári otthonban –, hiszen kedvére kiélhette játékigényét. Tőle nem vették el a gyermekkorát, mint Jolántól. Sőt, nővére és gyámapja háztartási mindeneseként, mint egy láthatatlan Hamupipőke, sokkal tovább megőrizhette gyermeki énjét és szokásait, mint a vele egykorú lányok. Még tizenhat éves korában is szenvedélyesen babázott. Ösztönösen a gyermekségbe menekült, hiszen nővére és gyámapja házassági konfliktusainak szemtanújaként csöppet sem vonzotta a felnőtt életforma. Mamahiányát – nővére mostohaanyai szigorától szenvedve – úgy kompenzálta, hogy öntudatlan következetességgel készült a testére szabott, őt is boldogító anyaszerepre. Gyermeki naivitással élte az életét.
    Bakfiskoráig nem lázadozott a sorsa ellen, hiszen ha végzett a házimunkával, barátkozhatott a környékbeli gyerekekkel, és művészi ambícióit is kiélhette. Táncolni tanult, színházasdit játszott a többiekkel, operába járt, Wagner muzsikájáért rajongott, akárcsak Jolán. De a korkülönbség miatt – s nyilván eltérő alkatuk következtében is – sohasem érezte egyenrangúnak magát nővérével. Felnézett rá, de képtelen volt – nem is akart – hasonulni hozzá. Az ő titkos példaképe a családjáért dolgozó, szeretetet adó, áldozatkész Mama volt.
    „Különálló életünk volt, mint három bolygónak, amelyek összefüggenek, de más pályán keringenek – jellemezte testvéreihez fűződő kapcsolatát e sorok írójának. – Jolán sokszor meghúzta a hajam: butának és élhetetlennek tartott. Miért nem mondom meg az iskolában, mire van szükségem? Miért nem jelentkezem, amikor megkérdezik, kinek nincs cipője, télikabátja? Muszáj kérni: a szegénység megneveli az embert. Ő olyan volt, mint a légtornász. Igazodott, hogy mentse a puszta életet. Imádtam őt, mert nemcsak szép volt, hanem okos is. Mindent megtett értünk, nem engedett bántani bennünket. Kiállt értünk és harcolt. De nem nyilatkozott meg magáról előttünk.” (23)
    Etus eredendően érzelemgazdag, empatikus, toleráns teremtés volt, aki öntudatlanul talált rá a hozzá legillőbb – és a Mama hiányát kompenzáló – felnőttkori anyaszerepre, mely később valóban betöltötte és kiteljesítette az életét. Sajátos módon azonban házasságát saját titkos riválisának köszönhette. Kamaszlányként ugyanis átmenetileg konfliktusba keveredett nővérével.
    Alfred Adler individuálpszichológus, a hatalmi ösztön kialakulásának mélylélektani specialistája sajátos versengés eredményének tekintette az egyazon családban nevelkedő testvérek lelki alkatának kialakulását. Megfigyelései szerint „a másodszülött számára ingerként hat, hogy van előtte valaki, aki érvényesül. Ha abban a helyzetben van, hogy erejét kifejtheti és az elsővel felveheti a versenyt, akkor többnyire nagy lendülettel nyomul előre, ám az első, aki hatalma birtokában aránylag biztosan érzi magát, egyszerre csak azt veszi észre, hogy mindjárt a fejére nő.” (Ez volt a helyzet 1927–28-ban Jolán és Etus között, míg Attila a párizsi Sorbonne-on tanult.) „A másodszülött hangulata a nincstelen osztályok irigységével hasonlítható össze. Ebben is a háttérbe szorítottság hangulata az uralkodó” – vélekedik Adler. (106)
    A két nővér rivalizálásának mégsem az „elnyomott” Etus lázadása, hanem a színpadi szerzőként gondolkodó idősebb nővér kompromisszumos problémamegoldó akciója vetett véget. Ahogy Etusnak ajándékozta levetett ruháit, most neki adta gyerekek után vágyódó, tőle válni készülő férjét. Így egy csapásra megoldotta az elhúzódó családi válságot: végre úgy választhatott új férjet magának, hogy övéiért nem kellett aggódnia, hiszen minden maradt a régiben, csak a családi relációk rendeződtek át.
    A sajátos szerelmi happy end egy békés, kiegyensúlyozott házasság kezdetének bizonyult. Etus, akit Attila a „boldogságos kismama” képében halhatatlanított a Betlehemi királyok című versében, hat év alatt három gyermeknek adott életet. S valóban boldog volt a testére szabott, apró lányka korától hőn vágyott anyaszerepben. Gyermekkora meghosszabbításaként élhette meg a gyámapjával kötött házasság örömeit, hiszen igazi babái közt naiv, játékos kedvű kislány maradt, s megelégedett a Mamától örökölt, családösszetartó funkciójával. Hódmezővásárhelyi otthonukban testvéreit – akiket leveleiben „Drága Gyermek!”-nek szólított – bármikor szívesen látta, s bánkódott, amiért az egymáshoz vérmérsékletben és idegrendszeri labilitásban oly közel álló Jolán és Attila nem tudott saját meghitt otthont teremteni a párjával. A boldogtalanokban ugyanis saját életük kudarca tudatosult a Makai család házibékéje láttán.
    Összehasonlítva a testvérek közös apa- és anyahiány motiválta szenvedélyeit, megállapítható: nem véletlen, hogy éppen Etusnak sikerült a valóságban is megteremteni a teljes életet jelképező „tűzhelyet, családot”, amelyre Jolán csupán átmenetileg volt képes, első házassága idején, s amelyet a gyermektelen Attila utolsó versében „már végképp másoknak remél”. Ez a mindig háttérbe szorított, szerény, visszahúzódó, nem magáért, hanem másokért élő, érzelemgazdag, nyitott, toleráns lény ugyanis jobban szeretett adni, mint kapni. Az ő játékszenvedélye nem volt öncélú – és ezért lehetett a valóságban legalább olyan kreatív, mint tehetséges testvéreié. Hiszen létezik-e nagyobb művészet, mint a valóság nehéz és bonyolult helyzeteiben derűs lélekkel megőrizni és továbbadni az életet?
    József Etelka, az egykori naiv lelkű „boldogságos kismama” ma már a Makai-dinasztia szeretve tisztelt dédmamája. Ma is ugyanolyan vidám, nyílt szívű és gyermeklelkű, mint annak idején. Március 22-én tölti be kilencvenhatodik életévét. A fiatalon meghalt Mama, Attila, Jolán helyett is él. Vele billen a helyére a kizökkent családi idő.

Idézett művek:

Dr. Alfred Adler: Emberismeret. Gyakorlati individuálpszichológia. Fordította: dr. Kulcsár István. (Győző Andor kiadása, Bp. 1933)
Bányai László: Négyszemközt József Attilával (Körmendy Könyvkiadó, Bp. 1943)
Dr. Gartner Pál: Szenvedélyek és kedélybetegségek mélylélektana és gyógyítása (Novák Rudolf és társa, Bp. 1939)
Sigmund Freud: A költő és a fantáziaműködés. Fordította: Szilágyi Lilla. In Művészetpszichológia. Válogatta Halász László. (Gondolat, Bp. 1983)
Valachi Anna: József Jolán, az édes mostoha. Egy önérvényesítő nő a huszadik század első felében (Papirusz Book, Bp. 1998)