2013. szeptember 27., péntek

Agota Kristof: Trilógia


Nagyon örült, hogy Szász János filmet forgat A nagy füzetből, a bemutatót azonban már nem érhette meg. A mozik a héten kezdték el vetíteni az Agota Kristof regénye alapján készített filmet, amelyre nem csak azért hárul különleges figyelem ezekben a napokban, mert egy egészen rendkívüli történetet elevenít meg, hanem azért is, mert ez volt az első film, mely a Magyar Nemzeti Filmalap támogatásával készült el, és talán azért is, mert ez az a produkció, amelyet Magyarország hivatalosan nevezett az Oscar-díjra.
„Vajon milyen lett volna az életem, ha nem hagyom el a hazámat? Azt gondolom, hogy nehezebb, szegényesebb, de talán kevésbé magányos, kevésbé megtört, és boldogabb” – írta kissé keserűen Agota Kristof Az analfabétában. 1956-ban azonban mindez még nagyon távoli, az oroszok azonban túlságosan is közel vannak. Kristóf Ágota mindössze 21 éves, amikor karján négyhónapos kislányával, oldalán férjével, egykori történelemtanárával amúgy, nekivág a határnak. Poggyászuk egy cumisüvegből, néhány ruhából és két szótárból áll. Eredetileg meg sem akartak állni az Egyesült Államokig, de miután a férje lehetőséget kapott arra, hogy ösztöndíjasként beiratkozzon a neuchâteli egyetemre, a család végül Svájcban telepedett le. Hogy a mindennapi betevőjük meglegyen, a fiatal nő óragyári munkásnak állt. Hogy hogyan élhette meg ezeket az éveket, arról talán a Tegnap című műve mesél a legbeszédesebben:
„Amikor este kijövünk a gyárból, épp csak annyi időnk van, hogy gyorsan bevásároljunk, együnk, hiszen nagyon korán le kell feküdnünk, hogy másnap reggel időben fel tudjunk kelni. Néha azon töprengek, vajon azért élek-e, hogy dolgozzak, vagy épp ellenkezőleg, a munka tart életben. És milyen életben? Monoton munka. Nyomorúságos fizetés. Magány.” A fiatal magyar nőnek minden idegen: az emberek, a munka, a nyelv. „Itt, ebben a pillanatban kezdődik a sivatag. A társadalmi és kulturális sivatag” – írja sok-sok évvel később Az analfabétában. Megállapításai szikárak, a diagnózis pontos és kegyetlen. A kívülálló magányossága szól belőle. Kristof szerint nem tudták mire várnak, „de biztosan nem erre: nem az egyhangú munka mindennapjaira, nem ezekre a hallgatag estékre, és nem is erre a változás, meglepetés és remény nélküli megdermedt életre”. Sok választása azonban nincs, végül öt évet tölt el az óragyárban.
Csikvándtól Neuchâtelig. Agota Kristof 1935-ben született Csikvándon, gyermekkorát ott, majd Kőszegen töltötte. Édesapját, politikai okokból, több éves börtönre ítélték. 1956-ban Svájcba emigrált, ahol évekig óragyári munkásként dolgozott. Itt tanult meg franciául. 1987-ben jelent meg első regénye, A nagy füzet, ezt 1988-ban A bizonyíték, 1991-ben A harmadik hazugság, 1995-ben pedig a Tegnap című regénye követte. A 2004-ben megjelent és magyarul is olvasható Az analfabéta címet viselő könyve önéletrajzi írások gyűjteménye. Agota Kristof francia nyelven alkotott, magyarul megjelent művei fordítások. Életéről bővebben itt.
Közben azonban szépen-lassan megtanul franciául is. Tizenkét évnek kell azonban ahhoz eltelnie, hogy franciául is elkezdjen írni. A Literának 2011 márciusában adott interjújában az írónő elmesélte, hogy először versekkel, majd színdarabokkal próbálkozott: „Azt már nem tudom megmondani, hogyan tértem át a regényírásra. Csak úgy jött a gondolat”. Első könyve, A nagy füzet 1987-ben jelent meg, és rögtön el is nyerte az Európai Könyv-díjat. A regény egy testvérpár szemén keresztül mutatja meg a háború embertelenségét és borzalmait. Lucast és Claust vidéki nagymamamájukra bízza az édesanyjuk (valahol, valamikor), a fiúk azonban hamar megtanulják a leckét: túl kell élni, bárhogy is alakul. Testileg megerősödnek, lélekben megedződnek, de közben valami végleg elveszik, és menthetetlenül torzul.
Utolsó interjú.
Hogy fogadta, amikor kiderült, hogy Kossuth-díjat kap?
„Azért okoz nagy örömet, mert ez egy magyar díj. Különben már nem nagyon érdekelnek a díjak, kaptam eleget. Az is hatalmas elismerés volt nekem, amikor lefordították a műveimet magyarra, de amúgy nem különösebben vártam, hogy direkt figyeljenek a munkásságomra. Évekkel ezelőtt már kétszer megígérték, hogy megkapom a Kossuth-díjat, elsőre nem lett belőle semmi, másodszor se lett belőle semmi, és mikor most felhívott az öcsém, hogy kapok, rögtön azt kérdeztem: „Megint?”.”
Agota Kristof 2011 márciusában járt utoljára Magyarországon, hogy átvegye a Kossuth-díjat. Ebből az alkalomból beszélgetett vele akkor a Litera. Az interjú teljes terjedelmében itt olvasható.
Agota Kristof eredetileg nem akarta folytatni a történetet, de ahogy a fenti interjúban mondta, nem tudta otthagyni az ikreket, így született meg A bizonyíték, majd („mert nem tudtam mást írni”) A harmadik hazugság. Összeállt a Trilógia, melyet azóta vagy negyven nyelvre lefordítottak. Több külföldi rendező és producer is szerette volna filmre vinni a teljes trilógiát, Szász Jánost azonban első körben A nagy füzet érdekelte igazán. Az írónő örült annak, hogy a regényből éppen Szász forgat filmet, 2011-ben a Literának azt mondta, ez a legnagyobb öröm, ami mostanában érte őt. Hogy mit szólt volna a kész filmhez, már soha nem tudjuk meg, 2011 júliusában 76 évesen elhunyt.
Magyar születésű, de franciául alkotó íróként ambivalens kapcsolat fűzte a nyelvhez. Az analfabétában így vallott erről: „Több mint harminc éve beszélek, húsz éve írok is franciául, de még mindig nem ismerem. Nem beszélem hiba nélkül, és csak szótár gyakori használatával tudok rajta helyesen írni. Ezért hívom a francia nyelvet is ellenséges nyelvnek. És van még egy oka, amiért így hívom, és ez az utóbbi a súlyosabb: ez a nyelv az, amelyik folyamatosan gyilkolja az anyanyelvemet.”

2013. augusztus 3., szombat

Dragomán György: A fehér király

"A regény nyelvezete semmibe veszi a központozás szabályait, s ezzel egyfajta nyomasztó érzelmességgel itatódik át - részben elcsigázottság ez, részben téboly, ami gazdagon kifejezi a fiú hangulatát" - dicsérte pár hete a New York Times A fehér király című regényt. A könyv az elmúlt hónapokban szédítő külföldi sikereket aratott.
Magyar Narancs: Hogyan kerültél kapcsolatba Philip Roth kiadójával, a patinás Houghton Mifflinnel?
Dragomán György: Mint minden, ez is a véletlenen múlt. Korábban egy skót lap megkérte a barátomat, Olchváry Pált, hogy fordítson le egy fejezetet, az Afrikát. Végül a saját szakállára többet is átültetett angolra, majd amikor elkészültünk - merthogy a munkában kéretlenül, de türelmesen fogadott tanácsaimmal én is részt vettem -, kitalálta, hogy az időközben lefordított öt novellát küldjük el öt jelentősebb amerikai lapnak. Mivel Beckett közel áll hozzám (Dragomán György fordította Samuel Beckett Watt című regényét - a szerk.), így kabalából elküldtük a Paris Review-nak is, amely először közölt az USA-ban Beckett-prózát. Legnagyobb meglepetésünkre egyedül ez a lap válaszolt, majd lehozta az Ugrás című fejezetet. Tudtam, hogy egy befolyásos folyóiratról van szó, de azt remélni sem mertem, hogy ennyire, mint ahogy azt sem tudtam, hogy évente húszezer kéziratot kapnak, amiből csak nyolcat közölnek. Ez magára vonta az amerikai kiadók figyelmét, így végül Roth és Tolkien kiadójához, a Houghton Mifflinhez került a könyv. Ebben az is közrejátszhatott, hogy a Mifflinnek vannak fiatal pályakezdő írói, Jonathan Safran Foernek köszönhetően pedig a gyerekhang, a monológ típusú regény sem ismeretlen számukra.
MN: Miért pont a te regényedet választották?
DGY: Később a szerkesztőm azt mondta, hogy a hang ragadta meg, hogy egy gyerek hosszú mondatokban, hadarva mesél szörnyűségekről. Biztos volt benne, hogy ez angolul is működni fog. Közben egy frankfurti kiadó is érdeklődött a regény iránt, és ez megtette a hatását. Úgy tűnik, az, hogy van egy amerikai és egy német kiadóm, elég volt ahhoz, hogy A fehér király több országban is magára vonja a figyelmet. Franciaországból több kiadó is megkeresett, jelenleg úgy tűnik, a Gallimard fogja megjelentetni.
MN: Hány nyelvnél tartasz?
DGY: Huszonhét vagy huszonnyolc.
MN: Románul is megjelent, milyen érzés volt kézbe venni?
DGY: A kötet még nem járt a kezemben, a napokban érkezett meg a Magvetőhöz, de hozzám még nem jutott el. Viszont Gábos-Foart*a Ildikó, a fordító átküldte e-mailben. Nem tudok annyira románul, hogy meg tudjam ítélni a fordítás minőségét, de azt érzékeltem, hogy hogyan szól a szöveg. Katartikus volt olvasni, mintha tükörbe néztem volna. Az egyik fejezetnek az a címe, hogyBőség. Amikor ezt írtam, folyamatosan egy román szó, a hasonló jelentésű bels*ug járt a fejemben. Jó volt látni, hogy a fordító megtalálta ezt a szót.
MN: 2002-ben kezdted el írni a regényt, tizennégy évvel az átköltözésetek után. Ilyen sokáig hordoztad magadban ezeket a történeteket, egyáltalán, ki kellett írnod magadból?
DGY: Nem éreztem kiírásnak, egyszerűen történeteket akartam elmesélni. Az, hogy a gyerekkorom nyomait későn kezdtem feldolgozni, talán annak is köszönhető, hogy sokáig tartott megírni az első regényem. Igaz, hogy A pusztítás könyve is diktatúrában játszódik, de kevésbé köthető konkrét helyhez, időhöz. Az hiperrealista, empirista regény - ha beszélhetek így a saját művemről -, sajátos hangon íródott, egy külső nézőpontú narrátor beszél. Amikor kész lettem vele, egy teljesen más módszert kezdtem el keresgélni, és így jött a gyerekhang. Akkortájt láttam egy interjút a bukaresti Steaua híres kapusával, Helmuth Duckadammal, aki elmesélte, hogy a csernobili katasztrófa után azt tanácsolták neki, kerülje a kapcsolatot a labdával, ne vetődjön, mert így belélegezheti a radioaktív port. Ezt az abszurd történetet gyerekhangon hallottam, majd amikor elkezdtem írni, azt vettem észre, hogy egyre több történet kapcsolódik azokhoz a tárgyakhoz és helyszínekhez, amelyek gyerekkoromhoz kötődnek. De semmiképpen nem akartam a saját marosvásárhelyi élményeimet irodalmi alapanyagként kezelni, mert nem magamról akartam írni. Idő kellett ahhoz, hogy belássam: attól, mert használok nyomokban elemeket a saját életemből, még ugyanúgy értékes fikciót teremthetek, mintha ezt szántszándékkal kerülném.
MN: Mennyire volt a trauma feldolgozása az írás?
DGY: Tény, hogy a kivándorlás az egész családnak traumatikus folyamat volt. Ettől nem tudtak és nem is próbáltak megkímélni a szüleim. Ráadásul sokáig, három évig tartott. De azt nem tudom, hogy azok a történetek, amiket leírtam, mennyire bizonyos traumák feldolgozásai. Láttam bizonyos képeket, helyzeteket, és megpróbáltam megkeresni a mögöttük lévő történeteket. Hálás vagyok a sorsnak azokért az élményekért, amelyeket átéltem. Biztos, hogy könynyebb lett volna nélkülük, de nem érzem magam traumatizált embernek. Persze diktatúrában élni önmagában trauma. Arra kényszerítenek, hogy alkalmazd a rendszer abszurd szabályait. Folyamatosan azt vizsgálod, melyek ezek a szabályok, mit mondhatsz ki, miről és kivel beszélhetsz, állandóan működteted az öncenzúrát. Ha így nézzük, olyan volt ez nekem, mint egy háború, hiszen egész életemben arról fogok írni, hogyan működik a hatalom, a diktatúra, hogyan lehet szembeszállni vele.
MN: Miért nem a felejtést választottad? Románia nagy része így tett. Az értelmiség sokat beszél ugyan a Ceaus*escu-korról, de mint tőle idegen, át nem élt időszakról. Még azok is így tesznek, akikről közben kiderült, hogy besúgók voltak.
DGY: Nemrég egy román újságíró megkérdezte tőlem, miért állítom, hogy a románokban nincs nosztalgia a régi rendszer iránt, hiszen a cannes-i díjazott Cristian Mungiu filmje is az adott korral foglalkozik. Szerintem ez inkább feldolgozás, hiszen az a rendszer sokkal brutálisabb volt annál, hogy nosztalgiázni lehessen vele kapcsolatban. Tény viszont, hogy sokan és sokáig az amnéziát választották. Érdekes, az átköltözöttek között vannak, akik eltitkolják, hogy erdélyiek. Én ezt nem tehettem meg, mert nem tudtam kitörölni tizenöt évet az életemből - a gyerekkor történetei mindig meghatározóak. Talán túlzottan sokat is meséltem a barátaimnak a nyolcvanas évekről, hogyan vették el a villanyt, hogyan álltunk sorban a kenyérért stb. Sőt, sokáig azért nem jártam vissza Marosvásárhelyre, mert attól tartottam, hogy a frissen szerzett élmények felülírhatják az emlékeimet, és elveszítem őket. Nem akartam látni, hogyan reped tovább a beton az iskolám udvarán, hogyan alakul át a város valami mássá.
MN: Meglepett a regény metafizikai alapvetése. A főhős, Dzsátá beleszületett a rendszerbe, számára ez az egyetlen ismert valóság. Ehhez képest felismeri a rezsim abnormális mivoltát, abszurditását, sőt, szembe is száll vele. Az ember eleve szabadnak és jónak születik?
DGY: Valamikor filozófus akartam lenni, izgatott a metafizika. Van-e szabadság, mi az ember? Arra készültem, hogy ezekről a kérdésekről fogok értekezéseket írni, de rájöttem, hogy engem inkább a történetek foglalkoztatnak. Ám ezekben is azt keresem, hogy egy totális diktatúrában működhet-e a szabadság, hogyan változtatja meg az elnyomás a tudatot, a nyelvet. Azért kerülöm ennyire a reflexiót: egyszer eldöntöttem, hogy nem leszek filozófus, és onnantól kezdve nem akartam a regényeimet arra használni, hogy filozófiát műveljek bennük. A pusztítás könyvéhez képest A fehér királyban továbbléptem, hiszen az első könyvben még a nyelvi gondolkodás létében is kételkedtem. Az utóbbi már monológ: valaki beszél, tehát viszonyul a világhoz. Igaz, Dzsátá sem reflexíven gondolkodik, ragaszkodik a tényekhez, rövid, pár órás történeteket mesél el. Ennek ellenére elkerülhetetlen bizonyos kérdések, így a szabadság kérdésének felmerülése.
MN: Platonista vagy?
DGY: Idealista vagyok, hiszek abban, hogy a szabadság igenis létezik. Úgy gondolom, hogy abban a világban, ahol a regény játszódik, az orwelli kísérletet még nem sikerült teljesen keresztülvinni. Létrejött a "duplagondol", az ember megkettőződése megtörtént, a nyelv lebontása elindult, ám még megvannak azok a fogalmak, melyek egy szabad létállapotban léteznek és hatnak.
MN: Nem arról van szó, hogy ez a rendszer - talán a játék felszámolhatatlansága miatt - csak a gyerekeknek biztosította ideig-óráig a szabadságot?
DGY: Ellenkezőleg, ez a rendszer mindenkit gyerekként kezelt, meg akarta tanítani az embereket a rendszer működésére. Egy felnőtt nem volt kevésbé kiszolgáltatva, mint egy gyerek. Persze azáltal, hogy Dzsátá még nem ért a szellemi, lelki fejlődése végére, evidensebben lehet látni a szabadságot.
MN: Az a benyomásom, hogy a kelet-európai sztálinista diktatúráktól a Ceaus*escu-rendszer sokban különbözik, abszurditása sok tekintetben egyedülálló. Talán ennek is köszönhető, hogy az irodalmi adaptációi - gondoljunk Bodor Részlegére, vagy a Sinistra körzetre - olyannyira különleges, egyedülálló világot teremtenek.
DGY: Az biztos, hogy egy sokkal jobban felépített diktatúra volt, mint amilyeneket a mi generációnk a környéken láthatott. Végletesebb, abszurdabb volt. De az is igaz, hogy végletessége ellenére volt benne valamilyen balkáni játékosság. Betarthatatlan elvárásokat támasztott, amiket az emberek próbáltak ugyan teljesíteni, de bármennyire igyekeztek, képtelenek voltak rá: ez adta a rendszer igazi abszurditását. Az emberek néha kínjukban nevettek. Hogyan lehet áthágni úgy a szabályokat, hogy közben úgy teszel, mintha betartanád őket - nyögvenyelős, furcsa játék, amit egy egész ország játszott. Amikor egy kapust felszólítanak, hogy kerülje a kapcsolatot a labdával, közben viszont győzelmet várnak a csapattólÉ Ráadásul a magyarországi rendszerrel szemben alkulehetőségeket sem kínált, csak korrupt kijátszást. Amit ugyanakkor, ha túl akartad élni, el is várt, rád is kényszerített.
MN: Érdekes, hogy a regényben nincsenek jelen a diktatúra képviselői, ennek ellenére mindent a hatalmi viszonyok határoznak meg.
DGY: Egy ilyen világban minden viszony hatalmi jellegű, mellérendelő viszonyok nem is léteznek. Ez minden kapcsolatot áthat, minden kommunikáció erőszakhelyzet, ezért agresszív. Az embereknek folyton tudniuk kell, hol a helyük a rendszerben, ám a szabályok nincsenek egyértelműen lefektetve. Senki sem tudja, mi tilos, maguknak kell kitalálniuk, ezért mindenki folyamatosan feszült, frusztrált. Dzsátá ennek a tanulási folyamatnak az elején van. Jó példa erre aSzelep című fejezet: a főhősnek részt kell vennie egy célbalövős versenyen, ahova csak azért küldik el, mert hasonlít az egyik lebetegedett csapattagra, tehát a tanárok be akarják csapni a zsűrit. Ám nem nyerhet, mert hagyni kell győzni a kádergyerekek iskoláját. Hogyan lehet győzni? Megjelenjen-e a versenyen, lőjön pontosan, vagy inkább mellé? Végül célba talál, de meghamisítják az eredményt.
MN: Lehetett győzni a rendszerrel szemben, vagy csak kijátszani lehet?
DGY: Ha csak csalással tudsz győzni, akkor nem biztos, hogy valóban győztél. Mivel a csalásra is épül, ha elveszíted a becsületed, akkor a rendszer máris integrált. Persze, ami A fehér királyt és Dzsátá győzelmét illeti, én nem tudom megmondani, hogy melyik a helyes olvasat. Lehet, hogy Dzsátá lázadása, a sakkautomata becsapása, a királyfigura ellopása valóban győzelemnek tekinthető.
MN: A nemzetiségi ellentétek miért nem jelennek meg a regényben?
DGY: Mert az erőszakról akartam írni, nem a gyűlöletről. A gyűlölet arról szól, miként követünk majd el erőszakot, az erőszak viszont lehet érzelemmentes is. Az a fajta agresszió, amiről én írok, jóval sterilebb, mint az olyan erőszak, amely a gyűlöletből születhet. Nem akartam egy etnikai helyzetből indulni, mert úgy láttam, az mindenképpen vindikáció lenne. Semmiképpen nem akartam vélt vagy valós sérelmekért elégtételt venni sem rendszeren, sem embereken. Másrészt úgy gondolom, hogy a nemzetiségi ellentéteket mesterségesen gerjesztették a Ceaus*escu-korban. Abban a paneltömbben, ahol én laktam, nem volt ilyen: fontosabb volt, hogy a szomszéd tömb - magyar és román - srácaival verekedtünk, de az iskolában ez már másképp működött: az épületben direkt elkülönítették a magyar és román osztályokat. A regény írása közben sokáig nem tudtam eldönteni, hogy a főszereplő milyen nemzetiségű, ezért kapta a beazonosíthatatlan Dzsátá nevet, ráadásul sokáig nem is tudjuk, hogy hívják. Egyébként ez az én becenevem volt. Mivel volt íjam, a román barátaim elneveztek Sageatának (nyíl - a szerk.), amit a magyarok túl hosszúnak találtak, ezért rövidítették Dzsátára, amit végül a románok is átvettek.
MN: Nem zavar, hogy a kritikusok rendszeresen megjegyzik, hogy sok erdélyi kortársadhoz hasonlóan te is Bodor Ádám köpenyegéből bújtál ki?
DGY: Megtisztelőnek érzem. Persze ebben az is benne van, hogy a magyarországi kritikusok nem nagyon ismerik az erdélyi írókat. Bodor mellett mesteremnek vallom Székely Jánost vagy Szilágyi Istvánt is. Kétségtelen, nem lehet eléggé dicsérni, amit Bodor a kis térben tud csinálni. Tőle tanultam, hogy a diktatúra olyan, mint a gravitáció, szinte alig kell róla beszélni, nem kell bizonygatni, hogy van: csak a történeteket kell megírni, amiből kibomlik egy világ, amely bőralámenően plasztikus és nyomasztó. Nem kell erdélyinek lenni ahhoz, hogy hasson Bodor: szerintem a kárpátaljai Berniczky Éva kapcsán is lehetne azt a bizonyos köpenyeget emlegetni.
MN: Erdélyi író vagy?
DGY: Azt hiszem, nem vagyok az, legfeljebb erdélyi származású. Ahhoz ott kéne írni. Igaz, ez legfeljebb egy földrajzi fogalom: van magyar irodalom, és vannak magyar írók, akik Erdélyben írnak. Él egy mítosz, hogy a hazai irodalom onnan fog megújulni, de ez egy elég nagy ostobaság, merthogy nincs válságban a magyar irodalom, ugyanakkor a Felvidéken, Kárpátalján vagy mondjuk Pécsett is születnek jelentős alkotások.

***

A gyermekkor ára - Dragomán György: A fehér király (könyv)

Báthori Csaba

Prózai életünk örvendetes eseménye volt a közelmúltban, hogy Bodor Ádám köpenyéből legalább három prózaíró bújt elő: Dragomán György, Papp Sándor Zsigmond és Vida Gábor. Mindhármat közös jegyek fűzik a mesterhez: az erdélyi háttér, az elbeszélés visszavívott öröme, a kegyetlenség és elnyomás visszafogott ábrázolása, a roppant kidolgozott, nyomatékos stílus, s végül általában bizonyos lidérces, dermesztően tárgyilagos, mégis látomásos ábrázolás.
Dragomán György (1973) Marosvásárhelyen született, a nyolcvanas években települt át Magyarországra, azóta itt él. A fehér király a második könyve, regénye.
Regény?
Alcíme szerint mindenképpen. Valójában elbeszélések laza füzé-re ez, egy vásott, tizenéves kamasz szemével láttatott eseménysorozat, gyermekkori csínyek tablója. A főhős fejlődésregénye azzal indul, hogy édesapját - homályos okból bizonytalan időre - kényszermunkára hurcolják a Duna-csatornához. Ketten maradnak otthon az édesanyával. A gyerek évente kétszer, születés- és neve napján látogatást tesz a rendszerhűnek rémlő, "titkár elvtársnak" szólítandó nagyapánál, aki az egyik ilyen alkalommal rosszcsont unokáját azzal ajándékozza meg, hogy agyonlőheti a kertben a szükségét végző macskát.
A mű tizennyolc elbeszélést fog át. Ezekben a főhős elmeséli egy-egy élményét: az iskolában az egyik lányon hirtelen megérezte a "nagylányszagot"; édesanyjával meglátogatnak egy "nagykövetet" annak reményében, hogy az elősegíthetné az apa szabadulását, illetve mondhatna valamit a sorsáról; a gyereket egy sárga, fortyogó viaszra emlékeztető, a fekete himlőtől eltorzult arcú ember megajándékozza arcképével abból az életkorából, amelyben még felismerhető volt. Találomra említek itt témákat, így is sejthető: az elbeszélt történetek önmagukban félelmetesek, megrázzák és tarkón ütik az olvasót. Dragomán György nagyszerű írói minőségét több erény együttesen jelzi: kiválóan exponál, leleményesen bonyolít, szemfülesen adagolja a jellegzetes részleteket az egyszeri dolgokra éhes emlékezetnek, és legtöbbször még csattanóval is szolgál az egyes történetek és a mű végén. Egy fél oldal elég, és tudjuk, miről van szó, mi az elbeszélői érdek. Tehetsége főleg a gyermeki kíméletlenség, a felnőtti brutalitás, a nélkülözés, a különböző gyökerű félelmek és a nagy általános, minden önkényuralomra jellemző rettegések ábrázolásában remekel, de felejthetetlen a megvesztegetés, az apára vágyakozó kamaszmegindulások és a látomássá fokozódó történetláncok leírásában is. Mondandója ugyanakkor nagy darabokban, testes bekezdésekben, hadarva tolul, ömlik elénk, sodor, sodor, örvénylő erővel magába ránt, és egyszer csak vége szakad. És mégis: egy pillanat-ra sem veszítjük el a fonalat, sőt a bonyolítás minden egyes pontján úgy érezzük, hogy a történet magjában vagyunk, és most valami szörnyű következik, valami kínos vagy jóvátehetetlen fordulat. A mondatok végig múlt időben jelennek meg, s ez úgy tünteti fel a könyvet, mintha a kamasz visszaemlékezne. Ugyanakkor világos, pontos leírásról van szó, egy súlyos gyermekkori megpróbáltatás írói elemzéséről és elmélyítéséről.
Dragomán prózája a vesszőkkel összefűzött, pontokkal el nem választott, a bekezdés technikáit elhanyagoló lendület sikere. Művészi erejének egyéb elemeit csak érinthetem itt: folytonosan adagolt kis történetek a nagyobb történeten belül, a lélektani motiválás rendkívül árnyalt, idejében ecsetelt, nem túlrészletezett kezelése, az igék döntő szerepe, az elvont állítások mérsékelt jelenléte. Az író csak elvétve fogalmaz meg tanulságot, azt is inkább szándéktalanul, mellesleg csaknem észrevétlenül. De az az egy-kettő odavetett könnyed-ségével is érvényes, emlékezetes. A két kamasztábor mezei csetepatéjában, amely egy futball-labda birtoklásáért folyik, egy Molnár Ferenchez méltó jelenetsorban váratlanul felbukkan ez a betét: "és akkor még azt is mondtam, hogy ez csalás, mert arról volt szó, hogy a labda itt lesz, és ez így nem becsületes dolog, de Frunza Romulusz erre azt mondta, hogy vegyem tudomásul, hogy a háború, az soha nem becsületes dolog, mert a győzelemről szól, és nem a becsületrőlÉ". Igen, ezt a kis "elszólást" soha többé nem felejtjük el. És még mit nem?
Dragomán, marosvásárhelyi illetőségű lévén, román neveket is használ, román figurákat is jócskán mozgat könyvében. Hatáselemeinek egyik kiadós forrásvidékén járunk. Az apróban bemutatott természeti és társadalmi környezet egy idegenszerű, de mégis megbízhatóan ismert nagykörnyezet jelenlétét, terhét, nyomasztó elvárásait, értékrendjét és fojtogató aktivitá-sát sugallja. A regény klasszikus értelemben nem fejlődésregény, a hangsúly itt nem a kamaszváltozásán, hanem állapotának bemuta-tásán van. A történetek egyenként nem léptetik előre a cselekményt, nem az idő munkáját iparkodnak megragadni, hanem abban találják, alapozzák meg az elbeszélés selymességét, hogy érdekes, meghökkentő eseményeket mutatnak be a gyerek életéből. Minden egyes történet egyenrangú, technikai és hatásalkati szempontból is. Az idegen nagykörnyezet lidérceit nemcsak a romániai hátteret megidéző utalásrendszer közvetíti, hanem - számomra legalábbis - némely nyelvhasználati jegy is. Dragomán finoman röppent fel szövegében
sajátos erdélyi
nyelvi fordulatokat, talán ezzel is utalva arra, hogy műve egy másik világ nyersanyagából táplálkozik, noha egyetemes érvényű. Találomra említek néhányat: "nem értem, hogy mért meséltem el egy ezeridegennek", "menjen a brantba", "a csorgónál alig volt valaki, csak négyen álltak vízért", "a szobrot egyszerre csak egy murvaszemcsével volt szabad megdobni", "odadugom a lázmérő végét a kaloriferhez". Azt hiszem, mindet kigyűjtöttem.
A könyv hibái? Sokáig gondolkodtam ezen. Talán annyit mondhatnék hosszas töprengés után: sem technikailag, sem stilárisan, sem üzeneteit tekintve nem találok itt elégtelenséget. Nem kétlem, hogy a fiatal író később talán az élet nagy, indokolhatatlan rendellenességeit, vetemedéseit, aránytalanságait, traumáit mélyebb markolással, a történetek mögött zajló történet sugalmazásával ábrázolja majd. De ebből a mostani, korai érettségből lehetetlen azt elővé-telezni és számon kérni.
Dragomán György második műve első rangon áll. Szerzőjének kijár a mesterlevél.

"A regény nyelvezete semmibe veszi a központozás szabályait, s ezzel egyfajta nyomasztó érzelmességgel itatódik át - részben elcsigázottság ez, részben téboly, ami gazdagon kifejezi a fiú hangulatát" - dicsérte pár hete a New York Times A fehér király című regényt. A könyv az elmúlt hónapokban szédítő külföldi sikereket aratott.
Magyar Narancs: Hogyan kerültél kapcsolatba Philip Roth kiadójával, a patinás Houghton Mifflinnel?
Dragomán György: Mint minden, ez is a véletlenen múlt. Korábban egy skót lap megkérte a barátomat, Olchváry Pált, hogy fordítson le egy fejezetet, az Afrikát. Végül a saját szakállára többet is átültetett angolra, majd amikor elkészültünk - merthogy a munkában kéretlenül, de türelmesen fogadott tanácsaimmal én is részt vettem -, kitalálta, hogy az időközben lefordított öt novellát küldjük el öt jelentősebb amerikai lapnak. Mivel Beckett közel áll hozzám (Dragomán György fordította Samuel Beckett Watt című regényét - a szerk.), így kabalából elküldtük a Paris Review-nak is, amely először közölt az USA-ban Beckett-prózát. Legnagyobb meglepetésünkre egyedül ez a lap válaszolt, majd lehozta az Ugrás című fejezetet. Tudtam, hogy egy befolyásos folyóiratról van szó, de azt remélni sem mertem, hogy ennyire, mint ahogy azt sem tudtam, hogy évente húszezer kéziratot kapnak, amiből csak nyolcat közölnek. Ez magára vonta az amerikai kiadók figyelmét, így végül Roth és Tolkien kiadójához, a Houghton Mifflinhez került a könyv. Ebben az is közrejátszhatott, hogy a Mifflinnek vannak fiatal pályakezdő írói, Jonathan Safran Foernek köszönhetően pedig a gyerekhang, a monológ típusú regény sem ismeretlen számukra.
MN: Miért pont a te regényedet választották?
DGY: Később a szerkesztőm azt mondta, hogy a hang ragadta meg, hogy egy gyerek hosszú mondatokban, hadarva mesél szörnyűségekről. Biztos volt benne, hogy ez angolul is működni fog. Közben egy frankfurti kiadó is érdeklődött a regény iránt, és ez megtette a hatását. Úgy tűnik, az, hogy van egy amerikai és egy német kiadóm, elég volt ahhoz, hogy A fehér király több országban is magára vonja a figyelmet. Franciaországból több kiadó is megkeresett, jelenleg úgy tűnik, a Gallimard fogja megjelentetni.
MN: Hány nyelvnél tartasz?
DGY: Huszonhét vagy huszonnyolc.
MN: Románul is megjelent, milyen érzés volt kézbe venni?
DGY: A kötet még nem járt a kezemben, a napokban érkezett meg a Magvetőhöz, de hozzám még nem jutott el. Viszont Gábos-Foart*a Ildikó, a fordító átküldte e-mailben. Nem tudok annyira románul, hogy meg tudjam ítélni a fordítás minőségét, de azt érzékeltem, hogy hogyan szól a szöveg. Katartikus volt olvasni, mintha tükörbe néztem volna. Az egyik fejezetnek az a címe, hogyBőség. Amikor ezt írtam, folyamatosan egy román szó, a hasonló jelentésű bels*ug járt a fejemben. Jó volt látni, hogy a fordító megtalálta ezt a szót.
MN: 2002-ben kezdted el írni a regényt, tizennégy évvel az átköltözésetek után. Ilyen sokáig hordoztad magadban ezeket a történeteket, egyáltalán, ki kellett írnod magadból?
DGY: Nem éreztem kiírásnak, egyszerűen történeteket akartam elmesélni. Az, hogy a gyerekkorom nyomait későn kezdtem feldolgozni, talán annak is köszönhető, hogy sokáig tartott megírni az első regényem. Igaz, hogy A pusztítás könyve is diktatúrában játszódik, de kevésbé köthető konkrét helyhez, időhöz. Az hiperrealista, empirista regény - ha beszélhetek így a saját művemről -, sajátos hangon íródott, egy külső nézőpontú narrátor beszél. Amikor kész lettem vele, egy teljesen más módszert kezdtem el keresgélni, és így jött a gyerekhang. Akkortájt láttam egy interjút a bukaresti Steaua híres kapusával, Helmuth Duckadammal, aki elmesélte, hogy a csernobili katasztrófa után azt tanácsolták neki, kerülje a kapcsolatot a labdával, ne vetődjön, mert így belélegezheti a radioaktív port. Ezt az abszurd történetet gyerekhangon hallottam, majd amikor elkezdtem írni, azt vettem észre, hogy egyre több történet kapcsolódik azokhoz a tárgyakhoz és helyszínekhez, amelyek gyerekkoromhoz kötődnek. De semmiképpen nem akartam a saját marosvásárhelyi élményeimet irodalmi alapanyagként kezelni, mert nem magamról akartam írni. Idő kellett ahhoz, hogy belássam: attól, mert használok nyomokban elemeket a saját életemből, még ugyanúgy értékes fikciót teremthetek, mintha ezt szántszándékkal kerülném.
MN: Mennyire volt a trauma feldolgozása az írás?
DGY: Tény, hogy a kivándorlás az egész családnak traumatikus folyamat volt. Ettől nem tudtak és nem is próbáltak megkímélni a szüleim. Ráadásul sokáig, három évig tartott. De azt nem tudom, hogy azok a történetek, amiket leírtam, mennyire bizonyos traumák feldolgozásai. Láttam bizonyos képeket, helyzeteket, és megpróbáltam megkeresni a mögöttük lévő történeteket. Hálás vagyok a sorsnak azokért az élményekért, amelyeket átéltem. Biztos, hogy könynyebb lett volna nélkülük, de nem érzem magam traumatizált embernek. Persze diktatúrában élni önmagában trauma. Arra kényszerítenek, hogy alkalmazd a rendszer abszurd szabályait. Folyamatosan azt vizsgálod, melyek ezek a szabályok, mit mondhatsz ki, miről és kivel beszélhetsz, állandóan működteted az öncenzúrát. Ha így nézzük, olyan volt ez nekem, mint egy háború, hiszen egész életemben arról fogok írni, hogyan működik a hatalom, a diktatúra, hogyan lehet szembeszállni vele.
MN: Miért nem a felejtést választottad? Románia nagy része így tett. Az értelmiség sokat beszél ugyan a Ceaus*escu-korról, de mint tőle idegen, át nem élt időszakról. Még azok is így tesznek, akikről közben kiderült, hogy besúgók voltak.
DGY: Nemrég egy román újságíró megkérdezte tőlem, miért állítom, hogy a románokban nincs nosztalgia a régi rendszer iránt, hiszen a cannes-i díjazott Cristian Mungiu filmje is az adott korral foglalkozik. Szerintem ez inkább feldolgozás, hiszen az a rendszer sokkal brutálisabb volt annál, hogy nosztalgiázni lehessen vele kapcsolatban. Tény viszont, hogy sokan és sokáig az amnéziát választották. Érdekes, az átköltözöttek között vannak, akik eltitkolják, hogy erdélyiek. Én ezt nem tehettem meg, mert nem tudtam kitörölni tizenöt évet az életemből - a gyerekkor történetei mindig meghatározóak. Talán túlzottan sokat is meséltem a barátaimnak a nyolcvanas évekről, hogyan vették el a villanyt, hogyan álltunk sorban a kenyérért stb. Sőt, sokáig azért nem jártam vissza Marosvásárhelyre, mert attól tartottam, hogy a frissen szerzett élmények felülírhatják az emlékeimet, és elveszítem őket. Nem akartam látni, hogyan reped tovább a beton az iskolám udvarán, hogyan alakul át a város valami mássá.
MN: Meglepett a regény metafizikai alapvetése. A főhős, Dzsátá beleszületett a rendszerbe, számára ez az egyetlen ismert valóság. Ehhez képest felismeri a rezsim abnormális mivoltát, abszurditását, sőt, szembe is száll vele. Az ember eleve szabadnak és jónak születik?
DGY: Valamikor filozófus akartam lenni, izgatott a metafizika. Van-e szabadság, mi az ember? Arra készültem, hogy ezekről a kérdésekről fogok értekezéseket írni, de rájöttem, hogy engem inkább a történetek foglalkoztatnak. Ám ezekben is azt keresem, hogy egy totális diktatúrában működhet-e a szabadság, hogyan változtatja meg az elnyomás a tudatot, a nyelvet. Azért kerülöm ennyire a reflexiót: egyszer eldöntöttem, hogy nem leszek filozófus, és onnantól kezdve nem akartam a regényeimet arra használni, hogy filozófiát műveljek bennük. A pusztítás könyvéhez képest A fehér királyban továbbléptem, hiszen az első könyvben még a nyelvi gondolkodás létében is kételkedtem. Az utóbbi már monológ: valaki beszél, tehát viszonyul a világhoz. Igaz, Dzsátá sem reflexíven gondolkodik, ragaszkodik a tényekhez, rövid, pár órás történeteket mesél el. Ennek ellenére elkerülhetetlen bizonyos kérdések, így a szabadság kérdésének felmerülése.
MN: Platonista vagy?
DGY: Idealista vagyok, hiszek abban, hogy a szabadság igenis létezik. Úgy gondolom, hogy abban a világban, ahol a regény játszódik, az orwelli kísérletet még nem sikerült teljesen keresztülvinni. Létrejött a "duplagondol", az ember megkettőződése megtörtént, a nyelv lebontása elindult, ám még megvannak azok a fogalmak, melyek egy szabad létállapotban léteznek és hatnak.
MN: Nem arról van szó, hogy ez a rendszer - talán a játék felszámolhatatlansága miatt - csak a gyerekeknek biztosította ideig-óráig a szabadságot?
DGY: Ellenkezőleg, ez a rendszer mindenkit gyerekként kezelt, meg akarta tanítani az embereket a rendszer működésére. Egy felnőtt nem volt kevésbé kiszolgáltatva, mint egy gyerek. Persze azáltal, hogy Dzsátá még nem ért a szellemi, lelki fejlődése végére, evidensebben lehet látni a szabadságot.
MN: Az a benyomásom, hogy a kelet-európai sztálinista diktatúráktól a Ceaus*escu-rendszer sokban különbözik, abszurditása sok tekintetben egyedülálló. Talán ennek is köszönhető, hogy az irodalmi adaptációi - gondoljunk Bodor Részlegére, vagy a Sinistra körzetre - olyannyira különleges, egyedülálló világot teremtenek.
DGY: Az biztos, hogy egy sokkal jobban felépített diktatúra volt, mint amilyeneket a mi generációnk a környéken láthatott. Végletesebb, abszurdabb volt. De az is igaz, hogy végletessége ellenére volt benne valamilyen balkáni játékosság. Betarthatatlan elvárásokat támasztott, amiket az emberek próbáltak ugyan teljesíteni, de bármennyire igyekeztek, képtelenek voltak rá: ez adta a rendszer igazi abszurditását. Az emberek néha kínjukban nevettek. Hogyan lehet áthágni úgy a szabályokat, hogy közben úgy teszel, mintha betartanád őket - nyögvenyelős, furcsa játék, amit egy egész ország játszott. Amikor egy kapust felszólítanak, hogy kerülje a kapcsolatot a labdával, közben viszont győzelmet várnak a csapattólÉ Ráadásul a magyarországi rendszerrel szemben alkulehetőségeket sem kínált, csak korrupt kijátszást. Amit ugyanakkor, ha túl akartad élni, el is várt, rád is kényszerített.
MN: Érdekes, hogy a regényben nincsenek jelen a diktatúra képviselői, ennek ellenére mindent a hatalmi viszonyok határoznak meg.
DGY: Egy ilyen világban minden viszony hatalmi jellegű, mellérendelő viszonyok nem is léteznek. Ez minden kapcsolatot áthat, minden kommunikáció erőszakhelyzet, ezért agresszív. Az embereknek folyton tudniuk kell, hol a helyük a rendszerben, ám a szabályok nincsenek egyértelműen lefektetve. Senki sem tudja, mi tilos, maguknak kell kitalálniuk, ezért mindenki folyamatosan feszült, frusztrált. Dzsátá ennek a tanulási folyamatnak az elején van. Jó példa erre aSzelep című fejezet: a főhősnek részt kell vennie egy célbalövős versenyen, ahova csak azért küldik el, mert hasonlít az egyik lebetegedett csapattagra, tehát a tanárok be akarják csapni a zsűrit. Ám nem nyerhet, mert hagyni kell győzni a kádergyerekek iskoláját. Hogyan lehet győzni? Megjelenjen-e a versenyen, lőjön pontosan, vagy inkább mellé? Végül célba talál, de meghamisítják az eredményt.
MN: Lehetett győzni a rendszerrel szemben, vagy csak kijátszani lehet?
DGY: Ha csak csalással tudsz győzni, akkor nem biztos, hogy valóban győztél. Mivel a csalásra is épül, ha elveszíted a becsületed, akkor a rendszer máris integrált. Persze, ami A fehér királyt és Dzsátá győzelmét illeti, én nem tudom megmondani, hogy melyik a helyes olvasat. Lehet, hogy Dzsátá lázadása, a sakkautomata becsapása, a királyfigura ellopása valóban győzelemnek tekinthető.
MN: A nemzetiségi ellentétek miért nem jelennek meg a regényben?
DGY: Mert az erőszakról akartam írni, nem a gyűlöletről. A gyűlölet arról szól, miként követünk majd el erőszakot, az erőszak viszont lehet érzelemmentes is. Az a fajta agresszió, amiről én írok, jóval sterilebb, mint az olyan erőszak, amely a gyűlöletből születhet. Nem akartam egy etnikai helyzetből indulni, mert úgy láttam, az mindenképpen vindikáció lenne. Semmiképpen nem akartam vélt vagy valós sérelmekért elégtételt venni sem rendszeren, sem embereken. Másrészt úgy gondolom, hogy a nemzetiségi ellentéteket mesterségesen gerjesztették a Ceaus*escu-korban. Abban a paneltömbben, ahol én laktam, nem volt ilyen: fontosabb volt, hogy a szomszéd tömb - magyar és román - srácaival verekedtünk, de az iskolában ez már másképp működött: az épületben direkt elkülönítették a magyar és román osztályokat. A regény írása közben sokáig nem tudtam eldönteni, hogy a főszereplő milyen nemzetiségű, ezért kapta a beazonosíthatatlan Dzsátá nevet, ráadásul sokáig nem is tudjuk, hogy hívják. Egyébként ez az én becenevem volt. Mivel volt íjam, a román barátaim elneveztek Sageatának (nyíl - a szerk.), amit a magyarok túl hosszúnak találtak, ezért rövidítették Dzsátára, amit végül a románok is átvettek.
MN: Nem zavar, hogy a kritikusok rendszeresen megjegyzik, hogy sok erdélyi kortársadhoz hasonlóan te is Bodor Ádám köpenyegéből bújtál ki?
DGY: Megtisztelőnek érzem. Persze ebben az is benne van, hogy a magyarországi kritikusok nem nagyon ismerik az erdélyi írókat. Bodor mellett mesteremnek vallom Székely Jánost vagy Szilágyi Istvánt is. Kétségtelen, nem lehet eléggé dicsérni, amit Bodor a kis térben tud csinálni. Tőle tanultam, hogy a diktatúra olyan, mint a gravitáció, szinte alig kell róla beszélni, nem kell bizonygatni, hogy van: csak a történeteket kell megírni, amiből kibomlik egy világ, amely bőralámenően plasztikus és nyomasztó. Nem kell erdélyinek lenni ahhoz, hogy hasson Bodor: szerintem a kárpátaljai Berniczky Éva kapcsán is lehetne azt a bizonyos köpenyeget emlegetni.
MN: Erdélyi író vagy?
DGY: Azt hiszem, nem vagyok az, legfeljebb erdélyi származású. Ahhoz ott kéne írni. Igaz, ez legfeljebb egy földrajzi fogalom: van magyar irodalom, és vannak magyar írók, akik Erdélyben írnak. Él egy mítosz, hogy a hazai irodalom onnan fog megújulni, de ez egy elég nagy ostobaság, merthogy nincs válságban a magyar irodalom, ugyanakkor a Felvidéken, Kárpátalján vagy mondjuk Pécsett is születnek jelentős alkotások.

2013. április 12., péntek

Michel Houellebecq: Elemi részecskék

Forrás: http://magyarnarancs.hu/zene2/konyv_elet_az_ember_utan_michel_houllebecq_elemi_reszecskek-58164

Michel Houellebecq könyve klasszikusnak mondható, naturális elbeszélői stílussal szembesít bennünket az üresség, a rosszindulat, a sikertelenség és a felbomló kapcsolatok életérzésével, melynek fő motívuma az egyedüllét, a kommunikációképtelenség, a maszturbáció, illetve az aszexualitás. A könyv
fokozatosan és céltudatosan
jut el egészen addig a pontig, amikor már nehéz nevetni, amikor már nincs humora a földön inneni létezésnek, már nem kacagtató a tehetetlenség, a kiábrándultság és a betegség, illetve a halál megváltoztathatatlansága.
A történet szabdalt, sok szálon fut, sokoldalú, a mai Franciaország negyven év körüli értelmiségi világa van a középpontjában, s a regény egyik fő attraktivitása, hogy képes bemutatni, pontosan megvilágítani és kipellengérezni a franciaországi vagy inkább európai értelmiség válságát, vergődését, kielégületlenségét,a posztmodern világ értéktelenségét, céltalanságát és halálvágyát.
Az első részben (Az elveszített birodalom), megismerjük Michelt, a sikeres kutatót, aki egy év szabadságot vesz ki negyvenévesen, élete fordulópontján, hogy ez alatt az év alatt semmivel se foglalkozzon, valamint testvérét, Brunót, a frusztrált irodalomtanárt, aki befogadhatatlan versek és elfogadhatatlan nézetek megírásán kívül szinte folyamatosan a tizenkét centiméteres falloszának elsütésével van elfoglalva, és a könyv végén végérvényesen egy pszichiátriai klinikán köt ki.
Bruno és Michel féltestvérek, modern házasságból származnak, fogantatásuk figyelmetlenségnek köszönhető, a szülők nem vállalkoztak a nevelésre, így mindketten a nagyszülőkhöz kerülnek. Bruno apja, Serge plasztikai sebész, több klinikája van, jómódú ember, de nem akar gyermekével foglalkozni, Michel apja, Marc filmes, aki sokat utazik, így ő sem vállalja fiát, anyjuk, Janine pedig csak az élvezeteket és a fiatalságot hajszolja, először Saint Tropez-ban rendez kábítószeres orgiapartikat, majd egy Los Angeles-i kommunába költözik.
A szerelemre, párkapcsolatra és kommunikációra nagyjából képtelen Michel talán az egyetlen, hagyományos értelemben vett pozitív figura a regényben, ő az, aki a társadalom hasznára van biológiai kutatásaival, többek között egy Európában elterjedt találmányával. Olyan, genetikailag manipulált tehenet fejlesztett ki, amely több és jobb minőségű tejet ad, mint elődei. Másik nagy találmánya, melyet élete végén, öngyilkossága előtt fejleszt ki, a nem szexuális úton szaporodó ember, egy új és a miénknél tökéletesebb, céltudatosabb és kevésbé szenvedő, szorongó faj megalkotása. Ez az utópisztikus elképzelés a szerző és a szereplő részéről egyaránt az emberiségből való kiábrándultság, a mai ember hasznavehetetlenségének szimbóluma,
kemény és elkeseredett
társadalomkritika
Az új, klónozott ember 2030 körül, a regény végén kezd el terjedni, mert addig a humanista erkölcs és gondolkodásmód ellenzi. Ezután viszont hamar bekövetkezik a mai értelemben vett emberiség kipusztulása, és egy kedvezőbb, életképesebb, elégedettebb, hatékonyabb és boldogabb civilizáció váltja le a miénket. 2013-ban elhíresül a jelmondat: Nem lelki, hanem genetikai mutációra van szükség, 2021-ben az UNESCO hiteleket ad a további kutatásra, és nemsokára létrejön az új ember, akinek sikerül túljutnia az egoizmus, a kegyetlenség és a harag akadályain, ráadásul mai szemmel istennek is számít, hiszen a genetika segítségével halhatatlanná vált egyedről van szó.
A könyv kerettörténete e metafizikai mutáció létrehozásáról szól, talán azért, hogy legyen valami közvetlenül elgondolkodtató témája, és lehessen megoldása, de a regény ereje és kiválósága számomra nem ebben rejlik.
A második rész, a Furcsa pillanatok szól legintenzívebben a perverziókról és ezekkel együtt, vagy inkább ezeken keresztül, az önazonosság keresésének problematikájáról. Talán ez az a rész, amely miatt Houellebecq művére mint az "Európai psychó"-ra utalnak, itt ismerkedhetünk meg Daviddal, a sikertelen popzenészből lett szadista sorozatgyilkossal, aki elmebeteg szenvedélye kielégítése végett Amerikába költözik. A könyv több okból sem hasonlítható Bret Easton EllisAmerikai psycho című művéhez, és bizonyára nem annak európai változata. Bár vannak benne brutális, naturális jelenetek, nem egyetlen erős, sokkoló metaforával dolgozik, mint az eleve rossz, szadista, születetten beteg, őrült Bateman, aki Ellisnél Amerika és a mentális pusztulás szimbóluma lett.
Az Elemi részecskékben több szereplő van reflektorfényben, ártatlanok és szerencsétlenek, legtöbbjük csak élvezni akar, ráadásul a kerettörténet a biogenetika fejlődéséről egy egészen más gondolati síkra viszi a cselekményt. Európa ezek szerint nem vad és pusztító szadista őrült, inkább magába fordult, keserű, önkifejezésre képtelen, segítségre szoruló lelki beteg, az emberek elfordultak a vallástól, a hittől, bizonyos erkölcsi szabályoktól, és még mielőtt a tudomány halhatatlan istenekké változtatná őket, egyetlen céljuk a nyaralás, a nyaralással egybekötött szex, a mindegy, hogy kitől, hogyan megszerzett orgazmus. Aki pedig már nem képes a kielégülésre, az legjobb, ha az öngyilkosságot választja, mint azt Michel és Christine is teszi.
A regényt áthatja a hatvanas-hetvenes évek szexuális forradalmának, a hippimozgalomnak és az önmegvalósításnak a filozófiája, mely a kilencvenes években kompromittálódik és karikírozódik. Egyik
kedvenc részem
a könyvben,
mikor Bruno a Változás Helyét látogatja meg; ezt néhány hajdani hatvannyolcas alapította Cholet-től délre, egy nagy kiterjedésű fenyvesben, hogy a felszabadító eszmékre épülő tervük szerint az önigazgatás, a személyes szabadság tisztelete és a közvetlen demokrácia eszméi szerint éljenek.
A Változás Helye nem kommuna, hanem nyaralóhely, ahol jó pénzért festő-, író-, színjátszó, meditációs és masszázskurzusokon vehet részt az ember. Érdekes és szexuálisan igencsak felszabadult csapat gyűlik itt össze, köztük sok egyedülálló tanárnő, kisiklott életű művész, ábrándozó alkoholista, akik olykor dülöngélve vagy horkolva vesznek részt a személyiségfejlesztő kurzusokon és terápiákon.
Bruno mellett a meditációval egybekötött írói műhelyen egy részeg nő a gyakorlat közben összeesik, akár egy zsák krumpli, és háton fekve kapálózni kezd a tatamin. A jógini ekkor azt tanácsolja: "Igen, Jacqueline, feküdj csak le, ha úgy érzed, hogy arra van szükséged." Bruno közben ezen a versén dolgozik: Barnítom a pöcsöm / Hajrá pöcsöm / Napoztatom / Haj, bránerom!
Ebben a világban így vagy úgy mindenki bosszantóan szerencsétlen, kifejezetten művelt, ám lehetetlenül kishitű, a regény fő értéke, hogy
belülről látjuk,
hisszük és megtapasztaljuk
ezt a hihetetlen igazságot, sőt mintha ezek az életek olyan nagy számban lennének jelen a mai korban, hogy más módon szinte lehetetlenné, elérhetetlenné vált volna a létezés.
A szex az egyetlen jó, de csak pillanatokra létezhet, a boldogság és a gyönyör csak átutazóként van jelen a teljesen sivár és értelmetlen értelmiségi életben, ebből is többnyire csak baj származik, például betegség, félelem a feljelentéstől, lelepleződéstől vagy szívritmuszavar, esetleg teljes bénulás az ötödik férfi után egy orgián.
A Franciaországban az év legjobb regényének választott könyv fő értéke talán a pontosság, a hitelesség és az a száraz humor, mellyel a rövidebb időre felbukkanó számtalan mellékszereplőt mutatja be.
Hazai Attila

2013. március 28., csütörtök

William P. Young: A viskó


Forrás: http://www.barkaonline.hu/szepirodalom/39-olvasonaplok/2744-a-visko

Limpár Ildikó
Isten, emberszemmel

Megvan az a jó / rossz tulajdonságom, hogy mielőtt belefogok egy regénybe, beleolvasok azokba a szövegekbe, amelyek a történet csatolmányai: fülszöveg, köszönetnyilvánítás, egyebek. William P. YoungA viskó című regényének esetében az egyebek volt az a kategória, ami eleve szkeptikussá tett, és valószínűleg sokat rontott a befogadás-élményen: a Missy Projekt"-et ismertető (nagy mennyiségű könyv felvásárlására buzdító) szövegtől, mint minden profittermelésre buzdító hittérítéstől, felállt a szőr a hátamon. Ennek ellenére becsülettel végigolvastam a regényt, bízva abban, hogy a fülszöveg ígéretének legalább egy kis része igaz. Kikészítettem a zsebkendőt (nem volt rá szükség), és reméltem, hogy a regény megváltoztatja az életemet (nem tette). Nyilván nem én voltam a célközönség. Ennek ellenére nem bántam meg, hogy elolvastam azt a könyvet, mely rövid időn belül több mint egymillió példányban kelt el, és mintegy fél éven keresztül vezette a New York Times eladási listáját.
Missy egyike a főszereplő Mack gyermekeinek, akiket egyszer kempingezni visz a családfő. Hazaindulás előtt azonban majdnem tragédia történik a családban: Mack két idősebb gyermeke belefordul kenuzás közben a vízbe, egyiküket Macknek kell kihúznia és újraélesztenie. A mentőakció sikerrel zárul, mindenki határtalan megkönnyebbülésére. Ekkor azonban kiderül, hogy a tragédia elhárítása közben valóban történt egy tragédia: Missyt elrabolta a „katicás gyilkos". Mack nem képes túllépni a történteken, addigi lazára fűzött kapcsolata Istennel végképp megrendül. És négy év szenvedés után Isten úgy dönt, hogy meghívja elkóborolt bárányát egy hétvégi beszélgetésre. A helyszín pedig nem más, mint a viskó, ahol annak idején Missy véres ruháját megtalálták.
A fent leírtak a regény első pár oldalán olvashatók. Eztán következik a spirituális rész, egy nem túl sikeresen álcázott elnyújtott hittanóra keretében, ahol a Tudás, vagyis a Hit megszerzésének útja a kérdezés és a válaszadás. Aki kérdez: Mack, a hitehagyott. Aki válaszol: Isten (valamelyik alakja a három közül). Játék és muzsika helyett munka és elmélkedő csend, beszélgetés három napban. Persze, hogy ne legyen nagyon unalmas, van, hogy Isten kérdez, és Mack válaszol. A cél pedig, hogy Mack felfogja Isten jóságát az őt körülvevő kegyetlen világban is. Vagy talán, hogy Young racionalizálja az alapvetően racionalizálhatatlan spirituálist.
A történet egyébként tökéletesen szolgálja azt a didakszist, ami számomra elrontja a regényt. Én szeretem a megható történeteket, és szeretem a spirituális mélységet is a szépirodalomban, de kevéssé szeretem, ha mindez didaktikussággal párosul. A regényben burjánzanak az elcsépelt metaforák, a sablonos megoldások. Az, ami toposznak tekinthető, például a regény végén „lebegtetett" időanomália problematikája, remekül működhet ezerféle szépirodalmi kísérletben, a gótikus thrillertől a posztmodernig - de csak akkor, ha a lebegtetés valódi, és nem egy olyan didaktikus kérdés, amire előzőleg a szerző már betanította olvasóját. (Merthogy addigra tudjuk: igen, Isten képes manipulálni az időt, nem kell az ilyesmin fennakadni.)
A regény tanítása: Isten jó, a világban jelenlévő rossz nem tőle való, viszont ha már van olyan rossz, amit nem akadályoz meg felénk való tisztelete jeléül (merthogy ezért van nekünk szabad akaratunk), bízhatunk abban, hogy Isten még azt is valami hasznos, jó célra fordítja, hogy ne legyen hiábavaló a rossz által okozott fájdalom, veszteség. Én szeretnék ebben hinni. Épp ezért azt mondom: a regény, mint műalkotás, nem annyira jó (Youngnak viszont szabad akarata van, így szabad volt neki egy nem túl jó regényt írnia Isten témában) - de Isten kitett magáért, és sok emberhez eljuttatta, mert azért jó célt szolgál. És ha nem is változtatta meg az én életemet, rávett, hogy átgondoljam Istennel való kapcsolatomat, még ha ezt úgy is tettem, hogy végigvitatkoztam gondolatban Isten leckéit. Ha az a sok ember, aki ezt a könyvet olvasta, megtett ennyit, a világ máris jobb lett.

Szabados Ádám: 
A viskó: szabad-e az irodalmat teológiai szempontból bírálni?

2013. január 8., kedd

Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka

Innen: http://uj.terasz.hu/main.php?cikk_id=713&id=egyeb&page=cikk 

Kiss Noémi

A könyv szintén szimbolikus szerkezetbe rendeli a női szereplőket, akik Rakovszkynál tevékeny szereplői, sőt főszereplőivé válnak a könyvnek: szolgálóleányok, grófnék és nyárspolgárok, valamint boszorkányok. Tulajdonságaikra nézve ezek a nők a társadalom szemében durva, képmutató, kegyetlen feleségek, kurvák vagy cselszövő tudósok. Szinte nincs is úgymond pozitív hős

Susanna, a nevelőnő titkos erőkkel cimborált
Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka, Magvető Kiadó, 2002.
Mindjárt feltűnik, pedig még ki sem nyitottam a könyvet, hogy az enyhén misztikus, sárkányzölddel szűrt címoldalon paripák, férfi és női emberalakok futnak keresztül, olyan ritmusos sorozatot alkotva, hogy mintegy láncként kerítsék be a regény lapjait. A kígyó árnyéka kifinomult szerkezet, pontos, kimért, minden láncszemében eltervezett könyv. Egy eddig költőnőként ismert, ám immáron írónővé vált szerző műve. A háttérben talán valahol az ödenburgi tűztorony látható. Rakovszky Zsuzsa szülőhelye, Sopron.
A történelmi regény és az emlékirat borítómintája ismerősnek tűnhet [Márton László, Esterházy Péter], ám A kígyó árnyéka csupán figuratívan citálja kortársait. Már az első olvasás bizonyíthatja: Rakovszky Zsuzsa regénye nem kizárólag a kortársakkal, hanem általában az emlékező regény és annak magyar és nyugati irodalmi hagyományainak rétegeivel kommunikál, velük valamilyen társas viszonyba helyezhető. Bizonyos szempontok szerint éppúgy beszéli a könyv főhőse, Ursula Binder Bethlen Kata nyelvét, mint a Színek és évek emlékező idős asszonyáét. De áthallik Jókai, Eötvös, Kemény és persze az egykori kedvelt romantikus melankólia, a szenvedésbe torkolló tizennyolcadik századi angol regények nőiesen kegyetlen hangulata, ahol az "én" másoknak kiszolgáltatott, valami titok és sorsszerűség vezeti az eseményeket. Bizonyos tekintetben A kígyó árnyéka azonban egyedülálló, még akkor is ha különös viszony érezhető benne a klasszikusokhoz. Független, önmagát a hagyomány újítójának tekintő könyvvel találja szembe magát olvasója. A regény elolvasása után arra a kérdésre kerestem választ, vajon milyen erők és eszközök segítik hozzá e kimért, ugyanakkor rafinált női elbeszélő megteremtőjét ahhoz, hogy könyve a gyors siker mellett előkelő helyet vívjon ki magának a hosszútávra épülő kánonokban is.

Nyilvánvaló, ám semmiképpen nem annyira kézenfekvő a magyar női irodalomban, hogy ne legyen megemlíthető: egy, a tizenhetedik században élő nő beszéli el emlékeit a regényben. Az emlékezés szerkesztett anyag, hiszen ugyan lineárisan halad, de mégis kihagyásokkal tűzdelt és Ursula Binder végül nagyjából harmincéves koráig meséli el életének eseményeit, holott hetven éves elmúlt, amikor írni kezd. Rakovszky Zsuzsa verseinek nőalakjainak megformálása lényeges szempontot adhat ahhoz - például a Hangok kötetből -, hogyan olvassuk regényének karaktereit, hiszen itt is szenvedélyes és szenvedő hangokról van szó, olyanokról, akik valamiképpen kívül helyezik magukat a társadalmon, valamilyen titok birtokába jutnak és nem igazán tudnak a "világ" tárgyiasságában feloldódni. Ezért úgymond csupán szemlélői azoknak az eseményeknek, amik velük történnek. A emlékezés műfaja csakis önreflexív tevékenység lehet, mert létrehoz egy önmagával dialógust folytató főszereplőt. A kérdés csak az, túl tud-e lépni a főszereplő, az emlékezés írója önmaga szemléltetésének tükör-csapdáin, más szavakkal, képes-e a történelem és az én az első személyű emlékezésen belül dialogizálni egymással? A kígyó árnyéka szerzője Ursula Binder, szül. Lehmann Orsolya 1666-ban, már öreg éveiben kezdi el írni életét, különös sorsát. Nyelvi forrása, mint írja, a korabeli széphistóriák. Ezeket szerette olvasni, mert azt gondolta, életének kronológiája, szenvedélyes, különleges, emlékezetes eseményei legalább annyira érdekesek, mint a történeti históriák, vagy maga a történelem. (A személy, az "én" mindvégig valamiképpen szemben áll a történelemmel Rakovszky regényében. Mintha azt kellene gondolnunk: lám, mennyi személyes sors bújik meg a kollektívvá formált történelmi események mögött. Ez a nézet enyhe romantikus gesztusokat és naivitást kölcsönöz a könyv beszélőjének. Könnyen az a - mondjuk így: nem éppen korszerű - érzésünk támadhat: az irodalom valamiképpen a személyesség, a vallomás helye kell, hogy legyen.)

"ÖREGSÉGEMBEN GYAKRAN MÚLATOM AZ IDŐT OLVA-
sással, s megvallom, nem is mindig lelkem s elmém épülését szolgáló, kegyes olvasmányokkal, hanem holmi széphistóriákkal, asszonycsúfolókkal s egyéb hiábavalóságokkal is."[452]

Rakovszky Zsuzsának, Ursula Binder "szerzőjének" olyan nyelvet kellet tehát rendelni hőse személyes életanyagához, amely kétszeres igénynek felel meg: a korabeli széphistória elbeszélői stílusának, és az emlékeit feldolgozó, írástudó, ám naiv, traumatikus élményeit a babona mitikus képeiben feldolgozó női hangnak. E tekintetben nem törekszik zökkenőmentességre a könyv, s néha kevésbé a széphistória és inkább az angolkisasszonyok, szolgálók, nyárspolgárok szabadon engedett metaforái ismétlődnek. Ám ezzel a "tudatos" és a regényen belül konzekvens gesztussal a preromantikus, az emlékeket a felvilágosodás racionalizmusánál korábbi állapotában begyűrűző tudás jöhet létre a közelmúltról. A közelmúlt így nagyon is jelen idejű a könyvben, s az emlékező én nyelvformálásban alig akad distancia jelen és múlt között. A múlt minden eseménye a jelen intenzitásával történik. Ebből ered az, hogy míg a könyv nagyjából az 1590-es évek elején kezdődik és a részletesebb emlékezetben - mely az apától és férjtől [egy és ugyanaz a személy] való elválásig tart, tehát 1622 év végéig - nem történnek különösebb ritmusváltások, így az emlékezés egy véget nem érő folyammá tornyosul, legalábbis annak érzetét kelti olvasójában. Egy példát hozva arra gondolok, hogy a kislány Orsicska ugyan azokkal a babonás képekkel beszél, mint a felnőtt, harminc éves Ursula és az 1666-ban hetven éves elmúlt özv. Binderné.

Ha nem csupán a képek és metaforák mesterművének tartjuk A kígyó árnyékát, akkor mindjárt elérkezünk a referenciákhoz. Tér és idő mindvégig meghatározott. A könyv két város térképen játszódik, Lőcsén és Ödenburgban [Sopron]. A történelem viharai, Botskai, a pápisták és a lutheránusok harca, a törökök és a Habsburgok fenyegetései éppúgy írják a regényt, mint a személyes emlékezet. A két világ átjárja egymást, mint álom és valóság. Jelölő és jelölt. Ursula Binder álmai előrevetítik a későbbi eseményeket és nem is mindig különbözteti meg a "szerző" álmait a valóságtól. A regény ezért nemcsak önvallomás, hanem a tizenhetedeik századi okkultista és magnetikus ismeretszerzés könyve. Rakovszky anyaga széles metaforikus és szimbolikus anyagot mozgat, mondhatni az egész tizenhetedig század kulturális emlékezetének felnyitása történik meg könyvében. Ennek a régiességet imitáló, jelölő nyelvnek azonban még erősen a mítosz és az írás szoros kapcsolatának metaforáin belül kellett megszületnie.

Nem véletlen, hogy Rakovszky kulisszatitka a szimbólumok elrendezésében, kölcsönösségében és felfűzésében lehet. A teremtett, a regény nyelvét létrehozó világ mindenek előtt jellemző építkezési formája, hogy dialogikusan jelent. Az egyes szimbólumok jelentéseit soha nem zárja le a regény. Itt csak néhány, a regényfolyam szempontjából a legfontosabb “sűrű képet" emelném ki: Az első a KÍGYÓ hétszeri különféle feltűnése a regény folyamán. A kígyó veszélyt hordoz, mérge halálos lehet: “S vajon igaz-e csakugyan, hogy a medve a fehér gyolcsnak, áspiskígyó a tulajdon árnyékának látására minden ok nélkül erősen fölindul?" [44] Orsicska egyik üldözője, a tatár, vagyis a katona, akinek végül nem sikerül megerőszakolni a lányt, szintén kígyóként jelenik meg [127]: "mint valami test nélküli, fekete kígyó" olyan volt az üldöző árnyéka. Máshol szó van róla, hogy a kígyó ijedős, oktalan állat, gyenge jellem, a bölcsesség ellentettje. Ne légy olyan, mint “az áspiskígyó, mely a tulajdon árnyékától is felindul", figyelmezteti a képes beszéddel Orsikát keresztanyja [141]. A regény negyedik kígyója O. álmában jelenik meg, bár nem emlékszik pontosan, lehet hogy a valóságban is találkoztak. Pikkelyes bőre O. vállát érintette, éppúgy, mint később Niki, az unokaöcs, aki elveszi a lány szüzességét. Orsolya, mint kígyó a levedlett bőrét, hagyja el szülővárosát, Lőcsét. A kígyó tehát a kényszerű megújulás, a változás és az erotika jelölője. Ahányszor feltűnik, annyiszor módosul a jelentése.
"Egy áspiskígyó! Óvakodj tőle, kedvesem! – sugdosta fülemhez hajolva barátném." [279] Ezúttal a felhívás a pápistákra vonatkozik. A regény végén Ursula Binder katolikus hitben házasodik. Kényszerűen hagy fel eredeti vallásával, a lutheránus hittel. Identitását kétszer is meg kell változtatnia a regény folyamán: egyszer, amikor Lőcséről Ödenburgba költőzik apjával, másszor, amikor a kirurgussal szökik Sopronból és házasságot köt Binderrel Günsben, ahol élete végéig él. Három gyermekük születik. De a kisvárosban eltöltött évek "korántsem éltnek olyan elevenen, mint az addig történtek", s ezenfelül az utolsó éveknek vannak tanúi, ám az első harmincat már senki sem tudja megosztani Ursulával, ezért kell megírnia életét. S azért, hogy az elveszett identitásáról így fennmaradjon valami bizonyíték, s a titkai egykor napvilágot lássanak.

Orsolya Lehmann Ödenburgban már nem nevelt lánya apjának, az Arany Oroszlán patika tulajdonosának, hanem felesége. Az emlékezés tulajdonképpen szinte csak az apjával való viszonyra terjed ki, arra a nagyjából harminc évre, amíg együtt éltek. Lőcsén titkolózásra kényszeríti a családod Orsicska nem kívánt terhessége. A gyerek végül meghal, de apjával az ödenburgiak előtt házastársaknak adják ki magukat. Apja egy idő után nevelt lányával meg kívánja osztani ágyát, s Orsolya egy évtizeden keresztül szenved az egykori nevelőapa szexuális zaklatásaitól. Már leginkább csupán saját halát kívánja, amikor egyszer valóban szembetalálja magát egy áspiskígyóval. A kígyó itt először nem képzeletbeli, s nem csupán valaminek az árnyékaként jelenik meg. A találkozás tragédiája mégsem a gyors kígyómarás, mely Orsolyával végezhetett volna, hanem, hogy a kígyó elfordul tőle, s ezért mondhatni még a kegyes halált sem adja meg az állat az életében oly szerencsétlen Orsolya Lehmannak:
"Közeledésemre a kígyócska hirtelen fölágaskodott, ahogyan nagyobb testű és veszedelmesebb testvérei tenni szokták, s így fölegyenesedve, karikába hajlított farka végén ülve méregette sárga körrel övezett, hidegen csillámló szemével. A lassan alászálló nap végső sugarai oly hosszan elnyújtóztatták árnyékát az aranyos fénnyel izzó gyepen, hogy fejének kissé kiszélesedő árnyképe ráhullott csupasz lábfejemre. Dermedten álltam, várva, hogy árnyéka után az eleven állat testének hidegét a fogának marását is ott érezzem csupasz bőrömön, a kis fekete féreg azonban, minekutána egy darabig farkasszemet néztünk egymással, közönyösen elfordította rólam a tekintetét, mintha eldöntötte volna, hogy semmi hasznomat nem veheti, a eliramlott a fű közt." [401.]

A könyv szintén szimbolikus szerkezetbe rendeli a női szereplőket, akik Rakovszkynál tevékeny szereplői, sőt főszereplőivé válnak a könyvnek: szolgálóleányok, grófnék és nyárspolgárok, valamint boszorkányok. Tulajdonságaikra nézve ezek a nők a társadalom szemében durva, képmutató, kegyetlen feleségek, kurvák vagy cselszövő tudósok. Szinte nincs is úgymond pozitív hős.

Az emlékirat valójában titkos tudások könyve. Tűzvész indítja az emlékezetet útjára és egy hatalmas, az egész városra kiterjedő tűz okozta pusztítás segít végül Orsolyának megszökni az apjával élt házasságából. Susanna, a nevelőnő vezeti be fiatal Orsicskát a tűzvész idején a boszorkányságok és a babonák világába. Később a családi barát, tudós Lang Mátyás tanítja alkímiára és a biológia rejtelmeire. Mátyást a regény végén, 1622-ben a soproni országgyűlés idején, amikor tíz év után meglátogatja Lehmanékat, hogy el ne árulja Lőcsén titkukat, Ursula apja [férje] meggyilkolja. Még Ödenburgban ismerkedik meg Ursula a Grófnéval, aki titkos tudós társaságok kulisszái mögé engedi be egy este. A titkok így valójában soha nem maradnak valódi kérdései a regények, sokkal inkább olyan nyelvteremtő erőként léteznek, melyek az emlékezetstruktúrát képeznek. Mintegy kívülről kezdik a láncszemek felépítését, s idővel egyre beljebb és beljebb juttatják az olvasót a történetbe. Így valójában maga a regény tekeredik kígyóként, s az az érzésünk, hogy mi is a kulisszák mögül látunk. A kígyó árnyéka szenvedélyes, női nyelvével képes elkápráztatni olvasóját, s elhitetni vele, hogy a titok közelében járt.

 ****


Kapus Erika szakdolgozatának 4. fejezete: http://mek.oszk.hu/07700/07784/07784.pdf
(Érdemes a pdf-et olvasni, mert itt béna lett a tördelés - szerk. megj.)

Rakovszky Zsuzsa nőalakjai A kígyó árnyékában

Nőközösség
A kígyó árnyéka című regényben sejtelmesebb, misztikusabb feladat megfigyelni a nősze-replőket és az őket egymással összeszervező viszonyokat, mint Kaffka Margit könyvében. A boszorkányság, a vérfertőzés vádja, a vallási harcok sajátos ködfelhőbe burkolják a re-gény asszonyait, de ha sikerül a köd mögé pillantanunk, letisztulnak – talán túlságosan is – a városok női szerepei. Az olvasónak néha olyan érzése támad, mintha egy bábelőadás nézőterén ülne, s a regény szereplői egy-egy rájuk öntött maszkban lejtenének előtte. Fel-tűnnek, majd örökre eltűnnek, szó sem kerül róluk többé, néha minden különösebb ok nél-kül hagyják el a regényt, ahogy Bedecs László rámutat: „Így jár Hanna [sic!], az első cse-léd, Dorkó, a barátnő, így a sokáig oly fontos keresztanya, és részben Niki is, aki azért az apa féltékenysége miatt nem tud teljesen eltűnni a szövegből. […] De túlságosan elna-gyoltnak, hogy ne mondjam, átgondolatlannak tűnik például Orsolya mostohaanyja szolgá-lójának, Erzsóknak a kiírása vagy inkább kifelejtése a történetből. Erzsók a mostoha meg-jelenésétől úgy van említve a szövegben, mint aki elválaszthatatlan gazdasszonyától […] Mégis […], a mostoha számára oly végzetes úton Ödenburgba […], Erzsók már nem tart velük, nem tudni, miért. Az elbeszélő megfeledkezik róla, ami a későbbieket, azaz az el-hunyt mostoha és Orsolya személyiségcseréjét és ennek titokban tartását kétségkívül meg-könnyíti, a szöveg koherenciáját viszont jelentősen csökkenti.”235 Ez az eljárás talán jogos lenne, ha a bábjátékot Ursula Binder, a sorsára visszatekintő asszony rendezné, ha az ő emlékezete lenne az a szubjektív válogatóelv, mely bizonyos alakokat laza mozdulattal, minden előzmény nélkül, önkényesen lök a süllyesztőbe, hisz saját életének szereplőit úgy súlyozza, ahogyan neki tetszik. Csakhogy itt úgy tűnik, mintha a regény és nem az önélet-rajz szerzője nyúlna kívülről egy-egy – még nem teljesen lejátszott – figura után, hogy kihajítsa a történetből, amit Orsolya egyszer észre sem vesz, máskor pedig lojális fejbólin-tással nyugtázza a mellőle kiragadott szereplő eltűnését: „Hogy Dorkóval mi történt, azt soha nem tudtam meg, mert őneki nemhogy további sorsa, de még a létezése sem volt is-meretes azon személy előtt, akitől a hírt hallottam.”236
235 BEDECS 2003, 113.
236 RAKOVSZKY 2002, 248.
56
A különös szereplőkezelés ellenére egészen sejtelmes, ám néha kissé elnagyolt alakokat ismerünk meg a regényben: van itt lányanya, vénlány, meddő nő, bábaasszony, tudós nő és szó kerül a 17. századi ″türelmi zóna″ hölgylakóiról is. Hogy ki reked kívül a nőközösség falain, itt is szigorú íratlan szabályok határozzák meg, noha magát a közösséget – ha annak tekinthető egyáltalán – eléggé egyoldalúan, csak Orsolya, a határon sodródó ″látszatklub-tag″ utalásaiból ismerjük meg. Azt, hogy mit szabad egy nőnek és mit nem, kivel állhat szóba, kivel nem, kivel házasodhat (pontosabban kivel kell házasodnia), melyik bábánál szülheti meg gyermekét, hogy ki segít őt megszabadítani egy kívánatlan újszülöttől, s ho-gyan gondolkozzon városa, országa elöljáróiról – elsősorban a vallási hovatartozás és az apai ház szigorú normái határozzák meg ebben a korban. Orsolya azonban egyszerűen ne-met mond az apja által, ha nem is választott, de megtűrt kérőnek, azután pedig az apából férfivé vetkőzött nevelőapa hálószobája helyett is inkább a kamra hideg földje mellett dönt egy éjszakára. A főszereplő normaszegésének nem annyira közvetlen és azonnali, mint inkább hosszú távú, közvetett következményei lesznek: apja gyorsan nyélbeütött házassága lánya hasonmásfigurájával éppúgy, mint Orsolya elnyúló, zaklatott hajadoni léte.
Sajátosan összetett szövedék a regény lelki-szellemi valósága, melyben a babonák, a népi hiedelmek, a vajákos praktikák éppúgy jelen vannak, mint a kereszténység egymással bir-kózó ágai. A század az ellenreformáció harcával vonul be a történelembe, s ez a küzdelem erősen próbára teszi az amúgy is feltagolt protestáns közösségeket. Mindez regényünk hősnőinek életében is elevenen tetten érhető, noha olvashatjuk a művet ″csupán″ belső érzelmi-pszichikai folyamatok sorozataként is, ahogyan a szerző is látja mindezt: „[…] a regényben történő dolgok tulajdonképpen lelki történések.”237 A nőközösségben azonban annyira fontos téma a vallás s a vallási harcok, hogy róla szólva nehezen mellőzhető a tör-téneti háttér. A főhős élete viszont – bár persze ezer szállal kapcsolódik századához – fö-lötte áll valahogyan ezeknek a harcoknak, s velük egy konkrét kor világának: kortalan nő-történet, a női lélek és női test legfinomabb rezdüléseinek aprólékos rajzával.
Három város három különböző súllyal van jelen a regényben, maga az emlékező alakítja így, bizonyos korszakokról részletesebben, másokról elnagyoltan beszámolva. Ezért termé-szetes, hogy az egyes városok közösségei is más-más hangsúllyal kerülnek a könyvbe, pontosabb vagy kevésbé pontos képet kapunk róluk. Mindez azonban mintha nem számíta-na, amikor a regényt elolvasva seregszemlét rendezünk a megismert nőalakok felett: emlé-
237 ELEK 2004, 316. 57
kezetünkben úgy jelennek meg, mintha mind egyazon közösség részesei lettek volna. Így áll össze olvasójában a regény nőtársadalma: a lőcsei Susannától és Helenától Orsolyán keresztül – aki itt is, ott is jelen van – a soproni grófné kontra Frau Spitteler köré szövődő női kommunáig bezáróan.
Orsolya életében kulcsszerepet töltenek be a nők, ahogyan Gács Anna rámutat: „Akárhova veti az élet Orsolyát, mindig nők adják kézről kézre: az anyja, öreg cselédjük, Susanna, keresztanyja, anyja halála után a házvezetőnő, távolabbi és közelebbi nőrokonok sora, cse-lédlányok, barátnők és a többi.”238 Ez erősen meghatározza fejlődését, különösen, miután ezek a nők gyakran homlokegyenest ellentétes elveket vallanak, akik pedig nem vallanak elveket, egészen eltérő életmintákat mutatnak, teljesen más érzelmi, indulati szálakat moz-gatnak meg a fogékony leányzóban.
Édesek és mostohák
Meglehetősen ambivalens az anya szerepe a regényben, hisz néha szinte fölösleges, nem kívánatos személyként tűnik fel a múltból, máskor pedig vigaszt adó, szerető édesanya-ként. A könyvben gyakorlatilag csak a hiánya van jelen az igazi szülőanyának, így folya-matosan metaforikus pótlékot kapunk: a hiátust az anya alakjára kihegyezett álmok, vala-mint újabb és újabb anyafigurák igyekeznek betölteni Orsolya életében. Az, hogy az anya magára hagyása a pestis lepte házban mennyire bír szimbolikus értelemmel, hogy a mosto-ha halálának apa és lánya számára kedvező körülményei mennyire előlegezik kettejük ná-szát, hogy a potenciális férj meggyilkolása mennyiben tekinthető a féltékeny apa-szerető bosszújának, befogadói attitűd kérdése. Nyilván mindegyik említett jelenségnek van telje-sen racionális magyarázata, s nem kell szükségképpen metaforikusan értelmeznünk őket. Mégis, Rakovszky azáltal, hogy halmozza az ilyen kétértelmű eseményeket, melyek a freudista gondolkodás iskolapéldái lehetnének, kezdve az egyértelmű utalásokat felvonul-tató álmoktól, az ödipális jelenségeken keresztül a jó és rossz anya közti pszichikus hasítá-sig, keringőre hívja fel olvasóját. Korunk befogadói a pszichoanalízis százada után nem viszonyulhatnak többé ártatlanul a regény 17. századi szereplői számára nyilván egészen másként ″realizálódó″ történésekhez. Radics Viktória kritikájában azzal teremt alapot a pszichoanalitikus értelmezésre, hogy elhibázottnak minősíti a regény narratív struktúráját. E gondolat alapja, hogy „az olvasóban zavart kelthet, hogy az önéletírás, mely XVII. szá-
238 GÁCS 2003, 898.
58
zadinak adja ki magát, és egy iskolázatlan nő keze munkájának, a modern esztétizáló próza stílusában íródott”,239 s vitatja azt a rendkívül tudatos pózt, mely „nem azé, aki analizálja magát, hanem azé, aki már ki van analizálva, és az élettörténetét rejtett összefüggéseiben átlátja”.240 Mindezt mérlegelve nem tűnik belemagyarázásnak a több száz éves fikcióba, hogy az anya szerepe mélylélektani pontossággal összetett. Feladata, hogy az apa-lány viszonyhoz asszisztáljon: ezért hasad szét jó anyára és rossz anyára, ezért – és nem a fertő-zéstől való racionális félelem miatt – kell őt magára hagyni betegen a pestises házban, ezért kell újra és újra visszajárnia lánya álmaiban, ezért kell újra elpusztítani, ezúttal a mostoha személyében azt a nőt, aki apa és lánya közé tolakodik.
Az anyapótló asszonyfigurák közül Susanna az, aki Orsolya gyermekkorára a legnagyobb hatást gyakorolja, hisz tevőlegesen vesz részt a kislány világképének kialakításában. Sajá-tos összekötőkapocs anya és lánya közt, hisz az édesanyát is ő dajkálta valamikor, s ő az, akinek különös meséi örökre nyomot hagynak a leányzó lelkivilágában. Ezek a mesék – melyek az anya akarata ellenére hangzanak el – többnyire rosszindulatú erők viselkedé-sével kapcsolatosak,241 szellemek, boszorkányok, „a lápon, fák odvában vagy földmélyi barlangokban tanyázó lidércek”242 és gonosz tündérek világába vezetik be a kislányt. A furcsa történetek egyszerre vonzzák és taszítják a fogékony gyereket: könyörög, hogy hall-gathassa őket, ám azután sötétedéskor már az udvarra sem mer kimenni, annyira megrémí-tik. Susannának pedig nem csupán a gyerekek, de a felnőttek számára is mindig van egy borzongató története valamelyik ismert városbeli személyiségről, melyeket persze a szem-füles Orsolya is többnyire végighallgat titokban. Az előadások aurája legalább annyira fon-tos ilyenkor, mint azok tartalma, s Susanna jól ért a külsőségekhez is: „Sötét, dülledt szeme ilyenkor jelentőségteljesen fölvillant, tekintete mereven és szúrósan szegeződött hallgatói-ra. Szürkülő fürtjei kiszabadultak főkötője alól, és ahogy a tűzhely fénye alulról megvilágí-totta ráncos orcáját, csapzott hajával, horgas orrával s árnyékos szemgödreivel mintha ma-ga is egy lett volna azon boszorkányok közül […]”243 Susannát, a boszorkányt, aki „mintha maga is igyekezett volna táplálni bennünk a hitet, hogy titokzatos erőkkel cimborál, és mindenféle titkos tudományok tudója”244 pozíciójához illő szélsőséggel kezeli a nőközös-ség: tartanak tőle, s óvják tőle gyermekeiket, titokban pedig tisztelik tudását, s kikérik ta-
239 RADICS 2002, 1614.
240 RADICS 2002, 1616.
241 RAKOVSZKY 2002, 8.
242 RAKOVSZKY 2002, 10.
243 RAKOVSZKY 2002, 15.
244 RAKOVSZKY 2002, 16.
59
nácsait. Orsolya megöregedve nem lesz oly szerencsés, mint korai tanítója: őt is boszor-kánysággal vádolja a szóbeszéd, ám ő nem áll egy család védelmében hűséges szolgáló-ként, ő szabad préda lesz az utcabeli gyerekek számára.
Heléna asszony, Susanna utóda már egészen más szerepet kap apa és lánya életében. A lány eleinte a munkáját megkönnyítő, később a házi munkákra tanítgató háziasszonyt látja benne, aki azonban akár több is lehetne, ha az apa reagál jelzéseire. „Helena asszony apámmal is úgy bánt, mint valami nyűgös kisgyermekkel: […] igyekezett minden módon a kedvében járni.”245 Igazi gondoskodó feleségként és anyaként él Helena a családban, anél-kül, hogy bármelyik szerepet a maga teljességében töltené be. Hatása Orsolyára nem olyan elementáris, mint egykor Susannáé volt, hisz egyénisége sem a szikrázó boszorkányéhoz mérhető: „[…] azok közé a derűs, lagymatag kedélyű, de rosszindulat nélkül való emberek közé tartozott, akik mindenekfelett önnönmaguknak akarnak jót ugyan, de nemigen akar-nak rosszat másoknak sem, legalábbis addig nem, amíg azok nem keresztezik valamely szándékukat.”246 Ő azt a tradicionális asszonytípust képviseli, aki odaadással szolgálja urát, s kinek jutalma szolgálataiért maga a szolgálat. Az ilyen asszony vágyát nem nehéz kielégíteni: „[…] az ő macskatermészetével, úgy tetszett, e szűrszabóban végre megtalálta azt a meleg kályhát, amely mellett biztonságban és tisztes jólétben sütkérezhetett holta napjáig.”247 Ő Orsolyát is erre az útra terelné, mikor elbúcsúzik tőle: „– Hát nem jobb lett volna mégis hozzámenni ehhez a Langhoz? […] Az ember, míg fiatal, azt hiszi, válogathat, pedig bizony megeshet, hogy még olyat se kap azután! […
Helena nem tudhatja, hogy az ő útja nem lehet Orsolyáé. A lány kezdettől érzi, hogy nem illik valahogy a megszokott világba, ezért is vonzódik minden iránt, ami rejtélyes, ami elüt, ami távol áll a konvencióktól. Újra és újra kívül helyezi magát az asszonylét törvényein. Nem könnyű azonban a küszöbön állva azt hajtogatni, nem megyek be, talán ezért oly fájó Orsolya számára a búcsú Helenától: ő képviselte az otthon meghittségét, melyből a lány ugyan alkatilag folyton menekül, mely azonban mégis vonzza melegével: „[…] amikor távozó gazdaasszonyunk bejött hozzám, hogy elbúcsúzzék tőlem, azon vettem észre ma-gam, hogy sírva kulcsolom át a nyakát, és sehogyan sem akarom elereszteni.”249 Úgy tű-nik, mintha két lélek lakna Orsolyában: az egyik, aki csak apjára vágyik, aki nem akar férj-
245 RAKOVSZKY 2002, 63.
246 RAKOVSZKY 2002, 63-64.
247 RAKOVSZKY 2002, 97.
248 RAKOVSZKY 2002, 99.
249 RAKOVSZKY 2002, 98.
60
hez menni, de sóvárog a kalandok után, aki szívesen tanul, akit a titkok világa hív, s egy másik, akinek kezei görcsösen kulcsolják át az otthon tűnő melegét.
Ezután mostohája próbálja bűvkörébe vonni a nála pár évvel fiatalabb nevelt lányt, ám miután kudarcot vall, lassú fájdalmas bosszút szövöget ellene, s igazi gonosz mostohává változik, alkalmilag lánya ellen fordítva a ragaszkodó apát is. Ám ezt a hadjáratot is elbuk-ja, s az egymáshoz különös erővel vonzódó apát és leányát végül olyan határozott erővel löki egymáshoz, hogy szét sem válnak csaknem húsz éven át. A legnagyobb szerepzavar éppen a mostohát sújtja: még saját neve sincs, úgy hívják, mint nevelt lányát, akinek anyja nemigen lehet, barátnőként pedig az nem fogadja el. Ő az, akinek végül felajánlják, hogy – a meddőség bélyegét kerülendő – nevelje fel azt a gyermeket sajátjaként, akit apa és lá-nya közös istentelen titkának sejt. Sorsának kényszerű vége, hogy még sírja sem lesz a sajátja: a fejfán nem az ő neve áll, s a siratók sem őt siratják, hisz mindenki az élő leány-zót, a patikus gyermekét sejti a földkupac alatt. Azzal, hogy ő távozik, nem áll többé sem-mi és senki Lehmann és Orsolya közé. Bár a koporsóba a mostoha teste kerül, az elsiratás, a megemlékezés rítusa a patikus lányának szól, akinek teste él és virul, sőt új életet hord magában, de identitását mostohájával együtt elföldelik. A halott mostoha azonban – hisz Lázárfalván vagyunk – újraéled, s az új személyiség a lány-Orsolya testével, de a világ szeme előtt a mostoha-Orsolya személyazonosságával jelenik meg eztán. Apa és leánya maradnak a titok őrzői, a sírt idegenek veszik körül, s – mint fent egy kritika kapcsán utal-tam rá – a túlságosan nagyvonalú írói gondoskodás az egyetlen potenciális szemtanút, Ersókot már nem engedi idáig eljutni a történetben.
Ersók, a mostoha szolgálója egyébként nincs igazán érdemleges hatással Orsolya belső világára, szerepe csupán a mostoha kezének meghosszabbítása. Orsicska léte apja házassá-gáig is bizonyos légüres térben lebeg: anyja már halott, apja visszautasított szerető, kérője kikosarazva, s az új házasság csak nyomatékosítja a kitaszított pozícióját. Ennek a fokoza-tos kiűzetésnek újabb állomása tehát a mostoha és Ersók: „Kegyvesztettségemben azon-ban, s hogy engem magamat is a konyhába száműztek, úgy éreztem, mintha kiszolgáltattak volna e tenyeres-talpas, gonosz nyelvű némberek csúfondáros rosszindulatának.”250 A ta-pasztalatlan leányka ügyetlensége miatt fej nélkül szaladgáló csirkében, a mosás után is sárfoltokkal teli ruhákban, vagy a kutyák elé vetett elrontott családi ebédben nem nehéz felismerni Orsolya a ″tisztes asszonyi világban″ szerencsétlenné lett sorsának metaforáit. S
250 RAKOVSZKY 2002, 113.
61
az önbeteljesítő jóslat kitűnően működik: „Foltos-lompos öltözékemben, lúgtól kivörösö-dött kezemmel lassacskán kezdtem én is magamat olyan szánalmasnak és nevetségesnek érezni, amilyen ezeknek a kárörvendően vigyorgó némbereknek a szemében lehettem, s az emberek tekintetétől való dacos félelmemben mindinkább visszahúzódtam a házba, ha pe-dig vendégek jöttek, szívemben keserves daccal a konyhában húztam meg magamat.”251 Az a lány, ki korábban menekült a konyhából, s akit azután kényszerrel száműznek oda, most önszántából választja bujdosása helyéül a konyhát, amely a Küche-Kirche-Kinder kényszerű bűvös háromszögének egyik oszlopaként sajátos jelentéstöbblettel igyekszik magához vonni Orsolyát felemás asszonyléte küszöbéről.
A lány keresztanyja „Isten és az égiek dolgaiban tetszett éppoly járatosnak, mint Susanna a gonosz lelkekéiben”.252 Eleinte éppen ez is a szerepe Orsicska életében: az anyai házban az anyától és a szolgálótól ellesett rosszat hivatott ellensúlyozni: „[…] mind gyakrabban kért el anyámtól, hogy nála töltsem a délutánt, talán azért, mert látta félénk, elvadult állapoto-mat.”253 A gyermektelen asszony sajátos pótlékként gondoskodik a rokonlánykáról, aki azonban felcseperedve szinte észrevétlenül kerítőnővé változtatja a szent életű dámát. A katolikus nőrokon kezdettől szálka az apa szemében, részben nyilván vallása miatt, részben pedig mert elvonja tőle (a másoktól) féltve őrzött lányát. Az apa féltékeny félelme később beigazolódik, ám a baj megtörténte után az ájtatos néni nem az eddig vallásos áhítattal okítgatott eltévedt bárányka mellé áll, hanem a nagyobb perspektívával kecsegtető, előkelő rokonfiú pártját fogja. Rég elfelejtette már saját álszent szavait: „[...] bármi essék is velünk, ha azt nem a mi vétkes szándékunk idézi elő, hanem a körülmények, amelyek fölött nin-csen hatalmunk, Isten nem rója föl bűnünkül […]”,254 és a deflorációról értesülve másként forgatja ugyanazt a fegyvert: „Ha vétkeztünk, s ha a vétkünkkel valami nagy bajt idéztünk a tulajdon fejünkre […] legjobban tesszük, ha fölvesszük a nekünk rendelt keresztet…”255
Luther nőkommunája
A soproni nőközösség szintén vallási alapokon szerveződik, részben ezért van, hogy Orso-lya csupán látszólag vesz részt benne, valójában semmi köze az ájtatos hölgyekhez. Egész kis kémhálózat alakul a városban, melynek szálai Frau Spittelernél, az özvegynél futnak
251 RAKOVSZKY 2002, 114.
252 RAKOVSZKY 2002, 9.
253 RAKOVSZKY 2002, 29.
254 RAKOVSZKY 2002, 139.
255 RAKOVSZKY 2002, 206.
62
össze. Az özvegy előkelő ellenfelével, a grófnével szemben arra biztat, „hogy ne higgye-nek többé a türelem és a békülékenység célra vezető voltában, s a fejedelem fegyvereitől reméljék sorsuk jobbra fordulását…”.256 Frau Spitteler valóságos besúgórendszert üzemel-tet a grófné céljait kifürkészendő, melynek tagja az Orsolya barátnőjeként viselkedő Márta is. A lány fáradhatatlan igyekezettel próbálja főhősünket is beszervezni, amihez remek apropót szolgáltat a patikusék grófi kapura nyíló ablaka. Spitteler hálózatának megfigye-lendő célszemélye a grófné. Ő az a lutheránus arisztokrata, aki – lévén ideje nagy részét a katolikus Bécsben tölti befolyásos pápista férje mellett – diplomatikus finomsággal elő-mozdíthatná Sopron lutheránus közösségének ügyét az udvarnál.
Orsolyát hidegen hagyják a vallásos küzdelmek, s még hidegebben a városbéli rejtett poli-tikai viaskodások, annál inkább megérinti a grófné különös személye, mikor egyszer kocsi-ján házába fuvarozza a vihar elől menekülő lányt a határból. Eddig annyit hallott róla, hogy „a grófné házánál is a legnagyobb titokban mindenféle boszorkányságokat űznek és isten-káromló szertartásokat folytatnak, hogy a Sátánt megidézzék…”,257 mikor azonban házába lép, teljesen elvarázsolják a látottak. Attól fogva, hogy beszáll a különös asszony kocsijá-ba, váratlanul őszinte szavakat hallunk tőle, mintha a vallásától idegen gyónás szüksége vezetné nyelvét: „[…] úgy látom, a várost pártokra szaggatják az erős szenvedélyek, s ha valaki e szenvedélyekben osztozni nem bír, az mint valami hazajáró vagy más nem e vi-lágból való lény ténfereg, s nem leli helyét az egymásra agyarkodó ellenfelek között, s fé-lő, hogy végezetül mindenkinek csak szálka lesz a szemében…”258 Ettől kezdve az előkelő hölgy szinte analizálni kezdi a lányt, s olyasfajta vonzerővel bájolja el, hogy Orsolya soká-ig szinte szerelmesen vár a viszontlátásra, ami azonban nem következik be. „Hallottam azután későbben a grófnéról, hogy időről időre, különösebb ok s magyarázat nélkül, fölkap s elejt embereket, ahogyan azt melankóliára hajló kedélyének pillanatnyi szeszélye diktál-ja, sokáig mégis erősen reménykedtem holmi titkos barátságban…”259
Akinek barátságában nem kell reménykedni, hisz mindig kész segíteni a fiatal ″patikus-nét″, az a soproni orvos felesége. „Öreg barátnémat hallgatva valami irigységféle sajdult a szívembe: irigyeltem tőle e tiszta és áttetsző életet, amely egyenletesen, egyazon helyszí-nen folydogált a kisgyermek kortól a késő öregségig s a már nemigen távoli halálig, s bárki pillantását nyugodtan állja, mert nincsen benne semmi színlelés, semmi kétes és rejtegetni
256 RAKOVSZKY 2002, 283.
257 RAKOVSZKY 2002, 390.
258 RAKOVSZKY 2002, 403.
259 RAKOVSZKY 2002, 410.
63
való, ami nem viseli el a napvilágot.”260 S bár a regény nem deríti ki ennek ellenkezőjét, azért másutt, általánosságokban elejtett utalásokból sejthető, hogy bizonyára inkább csak kívülről olyan „tiszta és áttetsző” az idős pár házi boldogsága. Annál is inkább, mert a dok-torné hasonló vallási áhítattal beszél, mint egykor a keresztanya tette, akinél láttuk már, mennyire képmutató lehet az efféle ájtatosság. A doktorné azonban nem lepleződik le ak-kor sem, mikor az ördögöt kell megpillantania a lány arcában. Orsolya kedves jó urát és annak gyermeke feletti hasonló fájdalmát261 emlegetve próbálja ugyanis csitítani a kisfia halála feletti gyötrődésben vergődő anyát, mire az – az olvasó számára értető – gonosz nevetéssel reagál. Az ájtatos öreg hölgy ekkor magára hagyja ugyan a beteges módon gyá-szoló nőt, ám féltőn aggódó hanggal búcsúzik: „[…] öreg barátném valósággal hátrahőkölt, s ettől fogva talán ő is úgy vélekedhetett, hogy gonosz démon vert tanyát bennem. Sóhajtva fölállt, és kurtán, szomorúan elköszönt. – Imádkozni fogok érted! – mondta még búcsú-zóul, jelentős hangsúllyal, gondolom, abban a reményben, hogy ezt hallva talán megszep-pen kissé a bennem lapító démon.”262 Nem tudhatjuk azonban, hogy az ima akkor is ilyen őszintén szólna-e, ha a szentéletű doktorné saját családját érinti a tragédia, s ha a démonszállta asszony az ő köreit fenyegeti (mint korábban keresztanyjánál a bűnbeesett lány).
Türelmi negyed
Egyedül talán a Rózsa utca pilleszívű lányai élnek valóban akként a regényben, amiként látszanak. Ezért persze nem véletlen, hogy Orsolya, aki mindig is küzdött saját identitásá-val, titkos vonzalommal viseltetik az utca lakói iránt. A prostituáltak rétege, akiket a társa-dalom kirekeszt, s a férfiak mégis használják őket álszent módon szelepként, őszintén teszi a dolgát. Ők azok, akik nem vesznek fel álarcot, ha a többiek közé lépnek. Marro szerint „[a]zok közt, akik a prostitúció és azok közt, akik a házasság útján bocsátják áruba magu-kat, mindössze az árban és a szerződés tartamában van különbség”,263 s ha véleményét nem is osztjuk feltétlenül mindannyian, a megközelítés elgondolkodtató. Orsolya őszintén szeretett volna élni, tisztán kimutatni érzéseit, ehelyett hazugság volt minden pillanata, s igazi érzelmeit senki a világon nem ismerhette. Számára a pilleszívű lányok nem elítélen-dő, bűnös némberek; ellenkezőleg, a ″tisztességes″ emberek azok, akiknek becstelensége,
260 RAKOVSZKY 2002, 288.
261 RAKOVSZKY 2002, 344.
262 RAKOVSZKY 2002, 344-345.
263 idézi BEAUVOIR 19712, 437.
64
képmutatása égbekiáltó. A ″tisztességes″ nők játszanak feleséget, miközben apjuk az, aki-vel hálnak, ők élnek ″tisztes″ családi életet, miközben szeretőket tartanak. Orsolya ponto-san tudja, hogy ő sem az egyenes utat járja, s saját igazi helyét a kéjnők skarlátveres füg-gönye mögött jelöli ki: „[…] kezdtem úgy tekinteni magamra, mintha én is a pilleszívű leányok egyike lennék, vagy ami még annál is rosszabb, olyan személy, akinek álöltözet-ben, hazugsággal és színeskedéssel sikerült ugyan befurakodni a jóravaló emberek közé, valójában azonban ott lenne a helye valamelyik csipkerózsával befuttatott, omladozó falú házban.”264 A társadalmi képmutatás ellenére létezik ez az utca, amennyiben az ide látoga-tók nyíltan arra használják a nőket, amire a tisztes polgárok többsége is burkoltan a felesé-gét, leányát, szeretőjét, ki tudja még kit: hogy saját testi vágyait a másikkal mit sem törőd-ve elégítse ki általuk. Ugyanakkor az utca a társadalmi képmutatás fellegvárának is tekint-hető, hisz mindenki tudja, miért látogatják a férfiak, olyasmiért, ami a vallásos kisvárosi normák ellenében létezik, mégsem számolják fel, hallgatólagosan elismerve szükségessé-gét. Lehmann patikus úr otthon, titokban a takaró alatt némi rosszérzéssel bár, de különö-sebb teketóriázás nélkül teszi magáévá leányát, ám az, hogy valaki esetleg rajtakapja a prostituáltak közegében, vagy a közellakó özvegyasszony körül settenkedni, sértené méltó-ságát. Ez a társadalom az álarcosoké, s aki nem hordja, az pellengérre kerül. Ahogyan fő-hősünk – szerepéhez mérve meglepően bölcsen – összegzi: „[…] mindenkinek megvan a mienkéhez hasonló, titkos élete, melyet mások szemétől távol, az éjszaka sötétjében foly-tat, s csak játsszuk egymás előtt, hogy tisztes polgárok s polgárasszonyok vagyunk […] S talán mitőlünk, fölnőtt férfiaktól és asszonyoktól sem lehet többet kívánni, mint azt, hogy e játékot, amennyire az erőnkből futja, úgy-ahogy, becsülettel végigjátsszuk, mert ha egyszer beismernénk, hogy alattomban mindnyájan meg-megszegjük annak szabályait, az életből nem maradna más, csak vadság és förtelem…
Cinkos vagy áldozat?
Orsolya mindvégig a társadalom, s a nőközösség határain mozog: lánykorában sem tartozik igazán az utcabeli fiatalembereket sugdolózva kipletykáló csitrik soraiba, s később sem lesz mintaháziasszony férjjel, gyerekekkel (esetleg günsi évei alatt családja körében, ám erről részben nem tudunk eleget, részben nem tartjuk valószínűnek, ha figyelembe vesszük az emlékező asszony egy-két ezzel kapcsolatos utalását). Gyermekkora ″boszorkányok″
264 RAKOVSZKY 2002, 383.
265 RAKOVSZKY 2002, 391.
65
között telik, szolgálójuk Susanna titokban izgatott fiatal lányok sorát fogadja, akik szerelmi ügyekben kívánnak valamiféle útmutatást kapni tőle, vagy éppen a beteljesült szerelem gyümölcsétől próbálnak kínlódva szabadulni. A patikus lányaként a különleges és különös növények, zavaros főzetek, bódító illatok és színes üvegcsék a mindennapok kellékei közé tartoznak. Különös események, megmagyarázhatatlan eltűnések és felbukkanások, furcsa természeti jelenségek foglalkoztatják a kislányt. Mindezek a szerző bevallása szerint „olyanféle réteget jelentenek, mint az álmok, vagyis egy másik, borzongatóbb világot a hétköznapival szemben, és egy olyan világképet, amely a gyermek Orsolyára nagy hatással van, és amellyel inkább tud mit kezdeni, mint a keresztanyja képviselte keresztény életfel-fogással”. 266 Így szocializálódva nem meglepő, hogy ifjú leányzóvá cseperedve sem egy hétköznapi butuska kamaszlány áll előttünk, akinek „egyében sem járt az esze, mint a csi-nosabb mesterlegényeken”.267 Mikor Lang Mátyástól egy könyvet kap, csalódottan teszi félre: „[…] belelapoztam, láttam, hogy holmi széphistóriák és szerelmes énekek vannak benne […] nyilván úgy gondolta, a fiatal leányokat effélékkel lehet megörvendeztetni.”268
Édesapjával (hisz ő gyerekként így tudja, s később sem lehet benne biztos, hogy nem így van) meghitt, bensőséges a kapcsolata. Persze értelmezhetjük mindezt a kritikus szigorú szemével úgy, hogy Orsolya „erotizált szeretettel csüngött apján”,269 s hogy a férfi már kislányként sem apai érzésekkel ülteti ölébe. Vitatható, hogy a szövegből magából kiol-vasható-e ilyesmi. Mindenesetre teljesen mindegy, hogy apja kezdettől fogva perverz pedofil-e (s ha igen, miért nem próbálkozik korábban a kislánynál), vagy csak a nővé érő kamaszlány indítja be fantáziáját, hisz a szerző nem az ő nézőpontjából ábrázol. Hogy Or-solya szeretete, ragaszkodása mikortól válik erotizálttá, vagy azzá válik-e egyáltalán, az már relevánsabb kérdés. Az Ödipusz komplexus hatásai, az anya kiszorítása után érzett megkönnyebbülés, a vőlegény elutasítása azzal az indokkal, hogy „én soha nem akarok férjhez menni, s hogy soha, míg él, őt [az apát] elhagyni nem akarom”,270 a mostohaanyá-tól való megszabadulás felett érzett bűntudat mind arra irányítanák a mai olvasó figyelmét, hogy gyanítson néminemű szexuális indíttatást Orsicska leánykori apakultuszában. Ha azonban figyelünk rá, mit mond Rakovszky: „[…] az elbeszélőnek természetszerűleg nem »ugorhattak be« mindenféle, az utóbbi száz évben született elméletek, tehát képes ilyen
266 RAKOVSZKY szavait ld. KÁROLYI 2002b, 44.
267 RAKOVSZKY 2002, 71.
268 RAKOVSZKY 2002, 71.
269 RADICS 2002, 1618.
270 RAKOVSZKY 2002, 75.
66
szempontból »ártatlanul« beszélni bizonyos dolgokról[…]”,271 vagy ha szem előtt tartjuk Lang visszautasításának igazi okát, melyet Orsolya maga vall meg nekünk, miután apját félrevezeti, erőltetettnek kezdjük érezni a pszichoanalitikus magyarázatokat. A kikosarazás miértje ugyanis nem az apának ügyesen beadott – s Freud követői számára bizonyíték érté-kű – tündérmese iránta érzett kizárólagos szeretetéről, hanem nagyon is prózai, kamaszlá-nyos ok: „[…] eszembe villant ama fekete pillás, szürke szempár gazdája, ki gyakran kísér-tett álmaimban, és még mások is, és korántsem voltam bizonyos benne, hogy akkor is így feleltem volna-e, ha nem Lang a kérőm.”272 A titokzatos szempár tulajdonosa egy ifjú könyvkötő inas, s a róla szóló zavarosan édes álmok önmagukban is elég nyomós érvnek tűnnek a házasság ellen egy horgas orrú, groteszk testű tanítóval, kire Orsolya örökké csak gyermekként tud tekinteni. Nem feltétlenül kell tehát mélypszichológiai magyarázatot sej-tenünk a vágyódó kamaszlány elutasító viselkedésében, ahogy talán más tetteiben sem.
Ha azonban mégis hiszünk Freudnak, azt kell gondolnunk, az ártatlan tündérleányi szeretet nem létezhet egyetlen kislányban sem apja iránt, s ez alól főhősünk sem kivétel. Mégsem valószínű, hogy kezdettől cinkos vágy kötötte volna Orsicskát az apához mint férfihoz. Ha él benne efféle érzés, az semmivel sem erősebb, vagy semmivel sincs inkább a felszínen, mint bármely más kislányban. Ezt szem előtt tartva, úgy gondolom, apa-lánya szeretet köti őket össze eleinte, s ez bomlik fel, mikor a nevelőapa felborítja az eddigi szereposztást. A nagylánnyal kapcsolatban már óvatosabban kell fogalmaznunk. „[…] [A]hogyan elfészke-lődtem az ölében, s szorosan átkulcsoltam a nyakát, elöntött a megkönnyebbedés és a hála. Mégiscsak szeret hát, gondoltam […] Nem is tudom, éreztem-e valaha is korábbi vagy későbbi életem során ahhoz hasonló boldogságot, mint abban a néhány percben, apám ölé-ben kuporogva, arcomat az övéhez simítva a halavány holdfényben derengő szobában, karjának melegében.”273 Ezeket a sorokat olvasva, bizonyára kísértésébe esünk azoknak az ″új elméleteknek″, melyektől Rakovszky óvni próbált. Gondolhatunk itt persze tisztán me-taforikus kielégülésre az apai ölben, gondolhatunk az apára mint direkt szexuális tárgyra a lány szemében, de képzelhetjük az apát férfipótléknak, aki indirekt módon – mert idegen férfi még nem teheti – okoz bizonyos kielégülést, de maradhatunk naivnak tűnő módon annál a gondolatnál is, hogy valóban egy meghitt apa-lány együttlétről van itt szó, a lány részéről legalábbis. A sokféleképpen érthető (vagy félreérthető) jelenet folytatása azonban
271 RAKOVSZKY szavait ld. KÁROLYI 2002b, 44.
272 RAKOVSZKY 2002, 75-76.
273 RAKOVSZKY 2002, 78.
67
vitán felül örökre megváltoztatja kettejük kapcsolatát, az apa elárulja, hogy az édesanya minden bizonnyal mástól esett teherbe, s nevelőapaként rögtön bizarrabb húrokat kezd pengetni: „[…] a következő pillanatban arcomat két tenyere közé fogva a magáéhoz húzta, s ajkát az enyémre tapasztotta. – Látod, ez hitvesi csók volt… Adnék-e neked ilyen csókot, ha édes leányomnak hinnélek? – kérdezte rekedten. Engem azonban attól, hogy ajkát az ajkamon éreztem, az övét, kit mindaddig apámnak tudtam, hideg borzalom öntött el min-den tagomban, és rettenetes szégyen is gyötört, mintha valamiképpen én adtam volna, ha szándéktalanul is, okot az iméntiekre […]”274 Radics Viktória szerint az a probléma, hogy nevelő vagy igazi apáról van-e szó, mindössze „a szerző udvariassági gesztusa, mely, ha akarjuk, az incesztus lágyítását szolgálja”.275 Ennek némiképp ellentmondani látszik, hogy a 21. századi olvasó szemében édeskeveset lágyít, hogy vérszerinti vagy nevelőapja zaklat-ja-e a felnevelt leányzót, emiatt tehát nem lenne értelme nyitva hagyni a kérdést. Lehet jelentősége viszont a lány számára ennek, aki a 17. század harcos hétköznapjaiban sokféle férfi zaklatásának lehet kitéve, gyakorlatilag szabad préda, védelmet – míg az apai házban él – az a férfi jelenthet a többivel szemben, akinek véréből származik – s most éppen ez a vér becsteleníti meg önmagát.
Az incesztust követő éjszaka a kamra jéghideg földjén kemény felismeréseket teremt a lányban, ráébred, hogy sorsa a prédáé, s hogy apja vagy más férfi teszi magáévá, voltakép-pen részletkérdés. „Utóvégre is mit számít, gondoltam, kinek a prédája leszek? Őt legalább ismerem…”276 – hangzik a cinikusnak tetsző, ám igazából meglepően bölcs összegzés Or-solya szájából. Persze ekkor még csupán gondolati síkon próbálja elfogadni az elfogadha-tatlant; teste sokáig, talán örökké tiltakozni fog az övével rokon idegen test befogadása ellen. „A másikat birtokba venni, de előbb s ennek érdekében prédává lenni: ez a nő eroti-kus transzcendenciájának a lényege”277 – írja Simone de Beauvoir, ám ezt elfogadni tizen-éves ártatlan lányként talán senki sem képes.
Ettől kezdve Orsolya úgy érzi, jelenléte terhes apja számára: asszonya nem bír lenni, lánya pedig nem lehet többé. Ő is tudja, amit Beauvoir később megfogalmaz, hogy „[a] lány szá-mára a házasság az egyedüli útja annak, hogy a közösség tagjául fogadja, ha »hoppon ma-rad«, társadalmi selejtnek tekintik.”,278 ám nem így képzelte a kiszakadást. Nem apjával és
274 RAKOVSZKY 2002, 80.
275 RADICS 2002, 1618.
276 RAKOVSZKY 2002, 82.
277 BEAUVOIR 19712, 258.
278 BEAUVOIR 19712, 312.
68
nem is egy gyermekként megismert torzkülsejű vén tanítóval (aki persze valójában nem vén) tervezte a kapunyitást az asszonyi létbe. Találkozása a tatárral tovább szítja idegenke-dését a felnövéstől, s megerősíti sejtését, hogy asszonyként nem lehet többé ura saját testé-nek: „Mintha bensőm legközepén holmi kút vagy akna tátongana, amelynek létét mindad-dig nem is gyanítottam, s mintha én ebben a kútban zuhannék lefelé egyre mélyebbre és mélyebbre, lelkemben olyan émelyítő kétségbeeséssel, amelyhez hasonlót még soha nem éreztem. Mintha ennek a sötét nyílásnak a túlsó végén a megsemmisülés várna, s rajta ke-resztül a lelkem egyenesen kizuhanna Isten teremtett világából, én pedig attól fogva nem lennék semmi egyéb, csak holmi mozgó, beszélő tetem, amelyben legföljebb haloványan pislákoló maradéka él érzésnek és gondolatnak.”279
Ez a fokozatos kegyetlen beavatódás, mely mindig valami bűnös körülménnyel párosul (Lang grotszknek tetsző házassági ajánlata, apja csókja, a tatár erőszakos közeledése), ott éri el csúcspontját, amikor Niki a kisházban végkép rácsapja Orsolyára leány-léte ajtaját: magáévá teszi a testét. Az elveszített szüzesség metaforikus leírása tovább erősíti a kitaszí-tottságot a lányok önfeledt világából: „[…] háttal neki tisztogatni kezdtem magam a met-szően hideg patakvízzel, melynek lecsorgó cseppjei halvány veresre színeződve hullottak a kunyhó földjére, s ettől nekem, nem tudom miért, az jutott hirtelen az eszembe: ha csak-ugyan létezik az a bizonyos csavargó, bizonyára azt gondolja majd e nyomok láttán, hogy róka vagy menyét végezhetett itt valami apró állattal.”280 S ez is történt valójában: mészár-lás. Nem a lakodalom szimbolikus pompája után, a nászágy puha ölelésében történt meg az első aktus, hanem egy koszos kunyhóban, egy elkényeztetett úrfival, aki ezután haraggal löki el magától a lányt: „– Azt hittem, hogy te már nem… Hogy neked már mindegy… Hogy amúgy sem vagy leány többé…[…] – Te is csak olyan vagy, mint a többi! Te is sa-rokba akarsz szorítani!”281
Hogy Orsolya mennyire felelős a történtekért? Hogy miért szökött fel a fiúval egyedül far-sang éjjelén egy eldugott viskóba? Hogy akarta-e igazán, hogy megtörténjen, hogy számí-tott-e rá, hogy ilyen, amikor megtörténik? Hogy bűnösnek érezte-e magát? Lehet a leány-zót vádolni, és e vádak társadalmunkban mindig másként érik a hasonlóan vétkező nőt, mint a férfit. Más morális megítélés alá esünk. Egy észt közmondás szerint, ha egy férfi követ el bűnt, az olyan, mint kiköpni egy ablakon; ha egy nő követ el bűnt, az olyan, mint
279 RAKOVSZKY 2002, 129.
280 RAKOVSZKY 2002, 187.
281 RAKOVSZKY 2002, 187-188.
69
beköpni egy ablakon.282 Talán ezért érezhetjük súlyosnak, önpusztítónak ezt a tettet Orso-lya részéről: nem megerőszakolták – ő maga követett el erőszakot önmagán. Mindezt per-sze úgy, hogy sem a testi, sem a lelki következményekkel nem volt tisztában. Női önérze-tünk tiltakozhat az előbb idézett mondással szemben, ám a társadalom ítélete így működik: s Orsolya ezúttal nagyon csúnyán beköpött a saját háza ablakán.
Orsolya az asszonyok között
A lányanya így megbélyegzettként kerül az asszonyok világába, Izsákfalván kényszerűen tűri, hogy Anna asszony rabszolgaként bánjék vele. Sorsa itt sem ígér több sikerélményt számára, mint korábban a lányok között. Kívül reked saját társadalmi rétegén, s a nála ala-csonyabb státuszú réteg képviselői kényükre-kedvükre zaklathatják, mert stigmatizáltan száműzték közéjük. Legfőbb vigasza ebben az időszakban egy vézna parasztlány, aki egy-szerű volta ellenére ügyes tanácsokkal látja el, hogyan boldogulhat a számára idegen kö-zegben. Ő tanítja meg bánni a bácsival, aki rá-rákap a fiatal leányokra, ő vezeti be a falu szokásvilágába, melyről a városi lány semmit sem tud. Dorkó kísérlete Orsi újraszocializá-lására kívülről szemlélve talán nem hoz látványos eredményt, lélekben azonban komoly mentőövet dob a lánynak, segít túlélni a megaláztatásokat. Ő csábítja el a Szent János éji ünnepre is főhősünket, ő ajánlja fel a játékot: „engem Magdolnának keresztelt el arra az estére, s arra kért, én meg szólítsam őt Rozinának, merthogy ő világéletében Rozina szere-tett volna lenni”,283 amely játék védelmében ismeretlen maradva egy idegen fiú karjában rátalál a testi gyönyörre – de éppen ezért nem Orsolya, hanem Magdolna élvezheti csupán azt, amit egy másik test nyújtani képes.
Miután Orsolya sosem jeleskedett a ház körüli teendőkben, a faluban sem férkőzik be könnyen az asszonyok céhébe: s bár állapota szerint félig-meddig közéjük tartozna, gyen-gesége, ügyetlensége a gyerekekkel teszi egyenlővé. Érdekes, hogy a ″megesettség″ ma-gyarázatként kiötlött nemi erőszak-történet ebben a világban senkit sem hat meg a lány-anya sorsát illetően: nem mentik fel, sőt őt magát okolják saját megaláztatásáért.
Sopronba kerülve már apja feleségeként ismeri meg Orsolyát a közösség, s csakhamar tes-tét is megosztja a köztiszteletnek örvendő patikussal. Külsőleg igyekszik azt az életet élni, amit környezete elvár tőle, ám igazából képtelen azonosulni azzal a szereppel, amit mosto-
282 észt közmondás, ld. SCHIPPER 2007, 210.
283 RAKOVSZKY 2002, 235.
70
hájától örökölt. Sorsát most már az asszonyi lét törvényei szerint kell élnie, ám ő képtelen elfogadni azokat. Visszaemlékezve higgadtan összegzi: „[…] gyakran tapasztaltam, hogy az asszonyok ellenséges szemmel méregetik azokat a társaikat, akik kivonják magukat az asszonyi lét törvényei alól, nem igyekeznek örökké mások kedvében járni, s tulajdon érzé-seiket és gondolataikat nem rejtik el vigyázatosan a világ elől.”284 S neki, aki mostohája sírkeresztje mellett született újjá, most már csakugyan van rejtegetni valója.
Az asszonyokat izgalomba hozó társadalmi eseményeket közömbösen szemlélő ″patikus-né″ nem talál örömöt a házimunkában sem, nem érzi építő, kreatív tevékenységnek (mint azt oly sokan képesek elhitetni magukkal). A tisztes városi asszony életét éli, ám egyfoly-tában retteg a lelepleződéstől. Apjaként tekint az emberre, aki éjszakánként férfiként köze-ledik hozzá, s mikor ez a szerepzavar nem kontrollálható többé, ő maga is eltéveszti, ″mi is a dolga″. „Apám […] közeledett hozzám, némán és csak a legszükségesebb mozdulatok-kal, ahogyan szokott, s én is úgy fogadtam, ahogyan mindig is tettem, arcomat elfordítva és alvást színlelve. Egy ízben azonban, tulajdon képzelgéseimtől fölzaklatva, s talán egy per-cig azt remélve, ő ad majd hús-vér testet a fantomnak, kit ezen ébren való álmaimban ölel-ni szoktam, apám felé fordultam, átkulcsoltam a nyakát és testemmel az övéhez tapad-tam.”285 S az apa, aki maga alacsonyította szajhává a lányát, először szembesülve (hisz eddig mindig elfordult tőle) ezzel a szajhával – undorral távolodik el tőle, s jó darabig felé sem néz az ágyban. Az ember nehezen viseli, hogy „az Örök Nőnek látszólag lényegi vo-nása a kétarcúság. A boldogságos anya mellett ott a kegyetlen mostoha, az angyali leányzó mellett a romlott szűz; hol azt mondják tehát, hogy az Anya – az Életadó, hol azt, hogy az Anya – a Halálthozó; s a szűzlány hol égi lény, hol pokolra szánt, buja test.”286 S a férfi még nehezebben viseli, hogy ő maga lássa, érezze, tapintsa sorra ezekben a szerepekben a nőt. De az apa számára talán legnehezebb az a tudat, hogy érintésével e pillanatban éppen ő tette szajhává a félalva álmodozó lányt, leányát.
Orsolya még ebben a kilátástalan helyzetében is érez, álmodik, képzeleg, nem rejtegeti, vagy csak igen nehezen, belső világát, s ezt sehol sem nézik jó szemmel asszonyi berkek-ben: „A legtöbb asszony úgy tesz, mintha az efféle viselkedés valamiféle arcátlan elbiza-kodottság lenne, amelyet az ő hivatása megtörni, és az elbizakodottat a maga megszabott
284 RAKOVSZKY 2002, 98-99.
285 RAKOVSZKY 2002, 431.
286 BEAUVOIR 19712, 181.
71
helyére visszakergetni.”287 Férfiként megszökhetne otthonról, szegénylegényként munkát kereshetne, s bár nem élne fényűző életet, rendelkezhetne önmaga felett. Férfiként valószí-nűleg nem is kerülne ilyen helyzetbe, hisz nem túl gyakori, hogy az anyák szexuálisan zak-lassák fiaikat. Ha mégis így lenne, s eljátszunk a gondolattal, hogy a gonosz anya, fia testét megkívánva, egy másik városban férjeként mutatja be őt, előbb-utóbb megfordulna a zak-lató és a zaklatott szerepe, s a megbántott fiú a társadalomtól erősen megtámogatva anyján venne-vehetne elégtételt. Bizarr történet, de ismerve a társadalmi kódrendszert, másként igen nehezen elképzelhető. „Nőnek születni – micsoda szerencsétlenség! De talán ennél is nagyobb, ha az, akivel megesett, nem éri fel ésszel, hogy szerencsétlen.”288 – állítja Kierkegaard. Orsolya egész életében kívül marad az asszonyok igazi világán, s bár látszó-lag közéjük való – sosem nyílik meg előtte ennek a világnak a kapuja.
A regény végén realizálódik igazán az olvasóban, hogy Ursula Binder nem csupán idegen a lányok s az asszonyok között, de nem kívánatos személy ebben a világban. Ehhez az kell, hogy kócosan kóborolja végig az utcákat szélsőséges napszakokban gyógynövények után kutatva, s hogy a környékbeli gyerekek boszorkányt kiáltsanak utána. Voltaképp a regény mást sem bizonyít, mint azt, hogy sehol sem találja a helyét, s már akkor sem a maga életét éli, amikor még saját eredeti személyiségével azonosulhatna. Végül pedig teljesen kívül reked az emberi társadalmon, hisz részese lesz a legnagyobb bűnnek, amit ember elkövet-het: egy gyilkos cinkosává válik. Újra felmerül a kérdés, mit tehetne abban a helyzetben, abban a korban, abban a szerepben? Nem tudhatjuk. Míg azonban korábban, az apjával való viszonyban akár vitatható a cinkosság ténye, a gyilkosságot – bár csukott ajtó mögött és fejére húzott takaróval, de pontosan tudva, mi történik – kétségbevonhatatlanul végig-asszisztálja, s a szőnyegbe csavart holttestet is segít eltüntetni. Aktívan részt vesz egy em-ber erőszakos halálának eltussolásában, így az elásott holttest mögött bezáruló pinceajtó egyúttal az ő emberi mivoltát is maga mögé reteszeli.
Mindez erősen megterheltté teszi főszereplőnk alakját a regényben. Hősnőnk a könyv vé-gére – ha hiszünk benne, ha a kétkedők táborába tartozunk – a pszichoanalízis állatorvosi lovává változik, életének egy-egy epizódja kitűnő illusztráció lenne egy pszichoanalitikus kézikönyv fejezeteihez, megrakva még a mindenkori (és nem csak a 17. századi) női ki-szolgáltatottság batyujával. Nem tűnik életszerű figurának, inkább egy olyan kreatúra, akit teremtője az összes létező lelki-testi támadás kereszttüzében tesz próbára, minden lehetsé-
287 RAKOVSZKY 2002, 99.
288 Idézi: BEAUVOIR 19712, 193.
72
ges nyomorúságot ráaggat. Mindezt azonban nem konkrét térben és időben teszi. A törté-neti idő- és helymegjelölés ugyanis esetleges, talán épp erre utal a narratív struktúra sokat vitatott következetlensége, hogy az egyes szám első személyű elbeszélő miért nem egy 17. századi egyszerű, tanulatlan nő feltételezhető nyelvén és stílusában, szólal meg (hogy az írás problémáját már ne is említsük), vagy legalább miért nem alkalmaz a szerző egy omnipotens narrátort. Szintén a tér-idő viszonylagosságát szolgálhatja, hogy a városok nevei és a személynevek – szintén több kritikus által kifogásoltan – hol németül, hol ma-gyarul szerepelnek. Nem biztos, hogy mindez egyszerűen az írónő nagyvonalú elsiklása a részletek felett, talán inkább annak szándékos írói jelzése, hogy Orsolya sorsa mennyire estleges, mennyire bárkiről szólhat ez a történet, bárhol és bármikor. Több konkrét utalást is olvashatunk erre a regényben, kezdve a név- és szerepcseréktől (Ursula mint Orsolya, azután mint ″másik″ Orsolya, Szent János éjjelén mint Magdolna), az álarcos farsangi es-tén keresztül az olyan szentenciózus megállapításokig, mint: „Ha apám egy másik fogadó-ba jár el vacsorázni, ha anyám nénje egy másik városba megy férjhez, s nem ide, Lőcsére, akkor én most nem is lennék, vagy valaki egészen más lennék [...]”289 Orsolya problémák-tól a végsőkig terhelt alakja, a valószínűtlen nyelvezet, a narráció látszólagos következet-lenségei talán éppen azt sugallják: mindannyiunknak el kellene gondolkoznunk, kik is va-gyunk valójában, kit játszunk, milyen szerepeket, s milyen áron szállhatunk ki ebből a já-tékból különböző élethelyzeteinkben.