Michel Houellebecq könyve klasszikusnak mondható, naturális elbeszélői stílussal szembesít bennünket az üresség, a rosszindulat, a sikertelenség és a felbomló kapcsolatok életérzésével, melynek fő motívuma az egyedüllét, a kommunikációképtelenség, a maszturbáció, illetve az aszexualitás. A könyv
fokozatosan és céltudatosan
jut el egészen addig a pontig, amikor már nehéz nevetni, amikor már nincs humora a földön inneni létezésnek, már nem kacagtató a tehetetlenség, a kiábrándultság és a betegség, illetve a halál megváltoztathatatlansága.
A történet szabdalt, sok szálon fut, sokoldalú, a mai Franciaország negyven év körüli értelmiségi világa van a középpontjában, s a regény egyik fő attraktivitása, hogy képes bemutatni, pontosan megvilágítani és kipellengérezni a franciaországi vagy inkább európai értelmiség válságát, vergődését, kielégületlenségét,a posztmodern világ értéktelenségét, céltalanságát és halálvágyát.
Az első részben (Az elveszített birodalom), megismerjük Michelt, a sikeres kutatót, aki egy év szabadságot vesz ki negyvenévesen, élete fordulópontján, hogy ez alatt az év alatt semmivel se foglalkozzon, valamint testvérét, Brunót, a frusztrált irodalomtanárt, aki befogadhatatlan versek és elfogadhatatlan nézetek megírásán kívül szinte folyamatosan a tizenkét centiméteres falloszának elsütésével van elfoglalva, és a könyv végén végérvényesen egy pszichiátriai klinikán köt ki.
Bruno és Michel féltestvérek, modern házasságból származnak, fogantatásuk figyelmetlenségnek köszönhető, a szülők nem vállalkoztak a nevelésre, így mindketten a nagyszülőkhöz kerülnek. Bruno apja, Serge plasztikai sebész, több klinikája van, jómódú ember, de nem akar gyermekével foglalkozni, Michel apja, Marc filmes, aki sokat utazik, így ő sem vállalja fiát, anyjuk, Janine pedig csak az élvezeteket és a fiatalságot hajszolja, először Saint Tropez-ban rendez kábítószeres orgiapartikat, majd egy Los Angeles-i kommunába költözik.
A szerelemre, párkapcsolatra és kommunikációra nagyjából képtelen Michel talán az egyetlen, hagyományos értelemben vett pozitív figura a regényben, ő az, aki a társadalom hasznára van biológiai kutatásaival, többek között egy Európában elterjedt találmányával. Olyan, genetikailag manipulált tehenet fejlesztett ki, amely több és jobb minőségű tejet ad, mint elődei. Másik nagy találmánya, melyet élete végén, öngyilkossága előtt fejleszt ki, a nem szexuális úton szaporodó ember, egy új és a miénknél tökéletesebb, céltudatosabb és kevésbé szenvedő, szorongó faj megalkotása. Ez az utópisztikus elképzelés a szerző és a szereplő részéről egyaránt az emberiségből való kiábrándultság, a mai ember hasznavehetetlenségének szimbóluma,
kemény és elkeseredett
társadalomkritika
Az új, klónozott ember 2030 körül, a regény végén kezd el terjedni, mert addig a humanista erkölcs és gondolkodásmód ellenzi. Ezután viszont hamar bekövetkezik a mai értelemben vett emberiség kipusztulása, és egy kedvezőbb, életképesebb, elégedettebb, hatékonyabb és boldogabb civilizáció váltja le a miénket. 2013-ban elhíresül a jelmondat: Nem lelki, hanem genetikai mutációra van szükség, 2021-ben az UNESCO hiteleket ad a további kutatásra, és nemsokára létrejön az új ember, akinek sikerül túljutnia az egoizmus, a kegyetlenség és a harag akadályain, ráadásul mai szemmel istennek is számít, hiszen a genetika segítségével halhatatlanná vált egyedről van szó.
A könyv kerettörténete e metafizikai mutáció létrehozásáról szól, talán azért, hogy legyen valami közvetlenül elgondolkodtató témája, és lehessen megoldása, de a regény ereje és kiválósága számomra nem ebben rejlik.
A második rész, a Furcsa pillanatok szól legintenzívebben a perverziókról és ezekkel együtt, vagy inkább ezeken keresztül, az önazonosság keresésének problematikájáról. Talán ez az a rész, amely miatt Houellebecq művére mint az "Európai psychó"-ra utalnak, itt ismerkedhetünk meg Daviddal, a sikertelen popzenészből lett szadista sorozatgyilkossal, aki elmebeteg szenvedélye kielégítése végett Amerikába költözik. A könyv több okból sem hasonlítható Bret Easton EllisAmerikai psycho című művéhez, és bizonyára nem annak európai változata. Bár vannak benne brutális, naturális jelenetek, nem egyetlen erős, sokkoló metaforával dolgozik, mint az eleve rossz, szadista, születetten beteg, őrült Bateman, aki Ellisnél Amerika és a mentális pusztulás szimbóluma lett.
Az Elemi részecskékben több szereplő van reflektorfényben, ártatlanok és szerencsétlenek, legtöbbjük csak élvezni akar, ráadásul a kerettörténet a biogenetika fejlődéséről egy egészen más gondolati síkra viszi a cselekményt. Európa ezek szerint nem vad és pusztító szadista őrült, inkább magába fordult, keserű, önkifejezésre képtelen, segítségre szoruló lelki beteg, az emberek elfordultak a vallástól, a hittől, bizonyos erkölcsi szabályoktól, és még mielőtt a tudomány halhatatlan istenekké változtatná őket, egyetlen céljuk a nyaralás, a nyaralással egybekötött szex, a mindegy, hogy kitől, hogyan megszerzett orgazmus. Aki pedig már nem képes a kielégülésre, az legjobb, ha az öngyilkosságot választja, mint azt Michel és Christine is teszi.
A regényt áthatja a hatvanas-hetvenes évek szexuális forradalmának, a hippimozgalomnak és az önmegvalósításnak a filozófiája, mely a kilencvenes években kompromittálódik és karikírozódik. Egyik
kedvenc részem
a könyvben,
mikor Bruno a Változás Helyét látogatja meg; ezt néhány hajdani hatvannyolcas alapította Cholet-től délre, egy nagy kiterjedésű fenyvesben, hogy a felszabadító eszmékre épülő tervük szerint az önigazgatás, a személyes szabadság tisztelete és a közvetlen demokrácia eszméi szerint éljenek.
A Változás Helye nem kommuna, hanem nyaralóhely, ahol jó pénzért festő-, író-, színjátszó, meditációs és masszázskurzusokon vehet részt az ember. Érdekes és szexuálisan igencsak felszabadult csapat gyűlik itt össze, köztük sok egyedülálló tanárnő, kisiklott életű művész, ábrándozó alkoholista, akik olykor dülöngélve vagy horkolva vesznek részt a személyiségfejlesztő kurzusokon és terápiákon.
Bruno mellett a meditációval egybekötött írói műhelyen egy részeg nő a gyakorlat közben összeesik, akár egy zsák krumpli, és háton fekve kapálózni kezd a tatamin. A jógini ekkor azt tanácsolja: "Igen, Jacqueline, feküdj csak le, ha úgy érzed, hogy arra van szükséged." Bruno közben ezen a versén dolgozik: Barnítom a pöcsöm / Hajrá pöcsöm / Napoztatom / Haj, bránerom!
Ebben a világban így vagy úgy mindenki bosszantóan szerencsétlen, kifejezetten művelt, ám lehetetlenül kishitű, a regény fő értéke, hogy
belülről látjuk,
hisszük és megtapasztaljuk
ezt a hihetetlen igazságot, sőt mintha ezek az életek olyan nagy számban lennének jelen a mai korban, hogy más módon szinte lehetetlenné, elérhetetlenné vált volna a létezés.
A szex az egyetlen jó, de csak pillanatokra létezhet, a boldogság és a gyönyör csak átutazóként van jelen a teljesen sivár és értelmetlen értelmiségi életben, ebből is többnyire csak baj származik, például betegség, félelem a feljelentéstől, lelepleződéstől vagy szívritmuszavar, esetleg teljes bénulás az ötödik férfi után egy orgián.
A Franciaországban az év legjobb regényének választott könyv fő értéke talán a pontosság, a hitelesség és az a száraz humor, mellyel a rövidebb időre felbukkanó számtalan mellékszereplőt mutatja be.
Hazai Attila
Ez milyen már? http://prl.aps.org/abstract/PRL/v49/i2/p91_1
VálaszTörlésMinden MAJDNEM stimmel: nem Physical Review, hanem Physical Review Letters, nem 48-as, hanem 49-es kötet, nem Gedankexperiment, hanem Gedankenexperiment és hiányzik a hivatkozás Bohm-ra. Djerzinski pedig NINCS a szerzők között! (a a könyvben: p126)
Igen, ennek én is utánanéztem, de igazából nem voltam meglepve, hiszen M.D. fiktív alak. Ha egy valódi kutató nevét használja, akkor az esetleg sértő lehet. A pontos folyóiratra meg nem hivatkozhatott, merthogy a PRL-ben publikált cikkben nem szerepelt Djerzinski, ezért kellett gondolom kitalálni egy hasonló nevű folyóiratot.
TörlésA Gedanken-re meg a Bohm-ra nem tudok magyarázatot.
Volt még egy hibának tűnő elírás még az elején, ahol az EPR-t ElektronParamagnetikus Rezonanciának írták, bár lehet hogy ez fordítási hiba volt.
Michel a vallástalan világ megváltója? Hiszen nem ember - mondja róla a testvére -, bűntelenné tette az emberiséget és visszaadta a szeretetre való képességet...
VálaszTörlésEz jutott eszembe, azután kicsit kerestem a neten, és ezt a tanulmányt találtam: http://www.thefreelibrary.com/The+possibility+of+an+island,+or,+the+double+bind+of+Houellebecq's...-a0196907810 Csak beleolvastam, lehet, hogy érdemes vele foglalkozni.
Ezt pedig a wikipedián írják:
A recurrent theme in Houellebecq's novels is the intrusion of free-market economics into human relationships and sexuality.
A wikis bejegyzéssel kapcsolatban:
Törlésnekem úgy tűnt, hogy a Houellebecq mintha a liberális szabad piaci mecahnizmusokat csak megtévesztő szlogenek mögé bújtatott egyszerű farkastörvényeknek tartaná, amik igazából lemásolják az élőlényeket szabályzó mechanizmusokat a kapcsolatokban, kb. ha erősebb vagyok, akkor elveszem tőled ami kell nekem: az ennivalódat, a szaporodási lehetőségedet, a földedet; és azt csinálod amit mondok. (Valójában ez egy kicsit a fordítottja a wikis idézet állításának, vagyis mintha az ősi viszonyok mintájára alakulna a szabad piac és nem a piaci modell szivárogna be az emberi kapcsolatokba). De igazából nekem még nem kristályosodott ki, mi is az álláspontja H.-nek a szabad piaccal, meg a liberalizmussal kapcsolatban.
Ha valaki szeretne utánaolvasni, itt van tudományos írás az egytagú csoportokról: http://www.matud.iif.hu/02jun/csanyi.html
VálaszTörlés"Az értékvesztés miatt kialakult korlátok nélküli technológiai fejlődés a kultúra rendszerét nem a stabilis, zárt állapot felé tereli, hanem kiszámíthatatlan, jósolhatatlan nyitott állapotba, amelyről nem lehet tudni, melyik pillanatban borul fel, mikor hoz létre irreverzibilis, vissza nem fordítható változásokat. Mikor szünteti meg a rendszer létezéséhez elengedhetetlenül szükséges feltételeket."
"Az emberi szocializáció akkor tökéletes, akkor épít fel harmonikus személyiséget, ha a gyermeket kétely nélküli, kiegyensúlyozott világ veszi körül. Ez volt a helyzet a csoporttársadalomban. A csoportkultúra védőburkában élő embernek nem kellett fontolgatnia a jó és a rossz megkülönböztetését, nem kényszerült egyéni döntésre és nem volt egyéni felelőssége. A döntéskényszer hiánya nemcsak az eszmékre vonatkozott, hanem magára a csoporthoz tartozásra is. A tökéletesen szocializált ember nem kívánja elhagyni csoportját, és nem tud beilleszkedni egy másikba. A tökéletlenül szocializált egyén viszont állandóan keresi a saját csoportját. A csoporthoz kötődés, illetve a saját csoport felismerése két különböző folyamat. A csoportfelismerésnek régen nem sok szerepe volt az ember életében. A csoporttársadalom tagja, ha elvesztette csoportját, maga is elpusztult, választási lehetősége nem volt. A csoporthoz fűződő biológiai kötődéseink oly erősek, hogy azokat minden körülmények között ki kell elégítenünk a csoporthoz kötődés elképzelésével. Kötődnünk kell valamilyen létező vagy elképzelt csoporthoz, vagy akár egy társadalmi manipulációval elképzeltetett pszeudocsoporthoz."
Nemrég a játszótéren panaszkodott egy friss kismama, hogy "elege van már az egészből" és úgy szeretne valami hordában élni.
TörlésElolvasva a cikket érthetőbbé válik a vágya... :-o)
(megj.: Noha a cikk tudományos, mégis megható, hogy mennyi érzelmi elem van benne :-)
Megjelent egy interjú legutóbbi szerzőnkkel:
VálaszTörlés"Igen, nagyon foglalkoztat a visszafordíthatatlanság, az elmúlás. Nem lehet ellene tenni, ezért félünk. Nekem erről muszáj beszélni.
KULTer.hu: A szeretet segíthet ezen felülemelkedni?
Mindenképp. A szeretet úgy általában. Nemcsak a szerelem férfi és nő között, hanem mindenféle szeretet. Egyébként az élet – a legtöbb ember élete – nem túl izgalmas, semmi érdekes nem történik velünk, leszámítva a szeretetet. Ez a legérdekesebb dolog az életben. Tudja, szerintem sokféle szeretet létezik. Hiszek abban, még ha én magam nem is tapasztaltam soha, hogy létezik az Isten iránti szeretet, nem kételkedem a misztikusok tanúságtételében, akik számára az Istent szeretni a legfontosabb dolog az életben, és létezik a homoszexuálisok közti szerelem is, akárcsak a családi közeg iránti szeretet,"
http://kulter.hu/2013/04/muszaj-beszelni-az-elmulasrol/
Ezt Dimisz írta, bemásolom, hogy ne vesszen el: A megelőző esten, a Viskós találkozón egyébként a vége felé - már nem emlékszem pontosan miként - még felmerült valahogy a szeretetről szóló episztola (Pál apostol levele a korinthosziakhoz, uim. A szeretet himnusza), és később az est után még a Süti felvetette, hogy azok akiket kivégeznek miért kérnek megbocsátást a haláluk előtt, (http://budaorsikonyvklub.blogspot.com/2013/03/william-p-young-visko.html?showComment=1364652920959#c1769349468912160214), plusz már járt a fejemben az Elemi részecskék is, ezért hazaérve megkerestem a levelet (http://mazsola.iit.uni-miskolc.hu/~teddy/Biblia/bd/1Kor/chap013.html).
VálaszTörlésElolvastam és arra jutottam, hogy az a szeretet ami le van írva benne, az tulajdonképpen az anyai szeretet (vagy általánosítva a teremtő szeretete a teremténye iránt).
Az egyszerű mezei ember számára egy másik ember felé ilyen szeretet érzése gyakorlatilag lehetetlen. Akikről azt mondják, hogy tudnak így szeretni (szt. Ferenc, Teréz anya stb.), azok többnyire nem egy embert, hanem "mindenkit szeretnek", és majdhogynem lehetetlen közvetlen és mély személyes kapcsolatot kialakítani velük, így azt nem lehet "személyesen letesztelni" .
Az anyák legtöbbje viszont általában olyasmiféleképpen szeret, ahogy a levélben le van írva.
Szóval én azt gondolom, hogy a szeretet himnusza arról szól, hogy legyen számunkra valaki, aki úgy tud szeretni minket mint egy anya, legalább gyermekkorunkban, ez mindennek a kulcsa.
Lehet, hogy felnőttként is ezt keressük (pl. Jézust a vallásosaknál), és lehet, hogy a kivégzettek is ezért kértek megbocsátást, mert azt hitték, akkor majd szeretni fogják őket.
A Lettre c. újságban olvastam, hogy a Houellebecq anyja által ellenpontként írt könyvben (Ceccaldi: Az ártatlan) melyben tisztázni akarta magát, akaratlanul is egy elég pökhendi, öntelt személyt fest le magáról, és a tényeket tekintve gyakorlatilag ugyanazt írja meg mint a fia (bár más magyarázatot ad a történtekre, vagyis nem élvetegségből hagyta őt ott, hanem mert dolgoznia kellett). Ez szerintem megerősíti azt amit a gyerekkori érzelmi biztonságról beszéltünk az este és érthetőbbé teszi a szerencsétlen főhősök viselkedését is.
Visszatérve a Pál apostol levelére a fenti értelmezésbe viszont nem passzolt, vagy legalábbis nem értettem a 11. 12. bekezdést:
Most a gyermekkor az jó volt vagy sem Pál szerint?
És férfiként (=felnőttként?) akkor csak tükör által homályosan látok?
És mikor van az az "Akkor" amikor majd színről-színre látok?
Mivel az általam ismert nyelveken (újgörög, angol), meg a magyarul fellelt két másik fordításban is így van, gondoltam megnézem a ógörög szöveget (http://www.imgap.gr/file1/AG-Pateres/AG%20KeimenoMetafrasi/KD/07.%20KorA.htm), amit viszont nem beszélek :-), de gondoltam hátha találok valamit. És abban azt láttam, hogy a jövő idő nem egyértelmű, lehetne fordítani így is:
12. Ma csak tükörben, homályosan,
Akkor színről-színre látnánk.
Most részenként ismerek,
Akkor úgy ismernék,
Ahogy én is ismert vagyok.
Vagyis lehet, hogy a gyerekkorra utal vissza és nem a halálunk utáni állapotra. Persze nyilván meredek a feltételezés, de ki tudja hányszor és mit változtattak a szövegen. Nyomát sem találtam máshol ennek a gondolatnak, szóval csak játék az egész, de szerintem így sokkal átérezhetőbb (és érthetőbb is) a dolog:- ).
Dimisz