Lee Harper
2020. április 21., kedd
2019. december 6., péntek
2019. augusztus 31., szombat
2019. augusztus 5., hétfő
2019. július 4., csütörtök
2018. december 28., péntek
2018. október 18., csütörtök
Méhes György: Kolozsvári milliomosok
https://m.magyarnarancs.hu/konyv/szamos_marcipan_-_mehes_gyorgy_kolozsvari_milliomosok-64833/
Szamos marcipán - Méhes György: Kolozsvári milliomosok
- szerző
- - legát -
- publikálva
- 2005/47. (11. 24.)
Méhes György (eredeti nevén Nagy Elek) könyve először 1997-ben jelent meg, s hasonlóan korábbi regényeihez (Orsolya, Bizalmas jelentés egy fiatalemberről stb.), nagyjából visszhangtalan maradt. De ez korántsem jelenti, hogy Méhes György pályafutását agyonhallgatás és kudarc övezte volna. Az 1950-es években meseíróként (Gyöngyharmat Palkó, Szikra Ferkó, Világhíres Miklós), később pedig színpadi szerzőként aratott hatalmas sikereket az egykori színikritikus, aki azért kényszerült névváltoztatásra 1952-ben, mert Nagy István kommunista munkásíró nem bírta elviselni, hogy polgári származású névrokon akad a pályán.
Mindezt Orbán János Dénes 2001-es monográfiájából (Bizalmas jelentés egy életműről)tudhatjuk, amely Méhes öt regényével együtt jelent meg az Erdélyi Híradónál, kimondottan azzal a céllal, hogy a szerzőt irodalmi nagyságaink közé emelje. Orbán monográfiájáról ugyan teljes joggal jegyezték meg: "Az ember szinte megdörzsölné a szemét, hogy vajon tényleg jól lát-e. Középiskolai dolgozatba illő hasonlatok az egyik legjelentősebb erdélyi költő tollából" (Demény Péter: Ex libris, Élet és Irodalom, 2001. július 13.), de a fáradozás meghozta gyümölcsét. Méhes György munkásságát 2002-ben Kossuth-díjjal ismerték el. Noha ebből kisebb botrány kerekedett egy ÉS-ben megjelent olvasói levél után, amely azt feltételezte, hogy a dolog mögött Méhes fia, ifj. Nagy Elek, a Vegyépszer vezérigazgatója áll (Fidesz közeli Kossuth-díj, Élet és Irodalom, 2002. április 5.), de mivel az életművet olyan - igaz, korábban mélyen hallgató - irodalmi tekintélyek méltatták, mint Csoóri Sándor, Kányádi Sándor, Faludy György vagy Sütő András, mindez csak rosszindulatú pletykának tűnt.
Ennek ellenére az anyaországi kiadók nem mutattak érdeklődést a Méhes-regények iránt egészen tavalyig, amikor a Fidesz közelinek éppenséggel nem nevezhető Ulpius-ház karácsonyra megjelentette a Gyöngyharmat Palkót. A mesekönyv hasonlóan
nagy sikert aratott,
mint ötven évvel ezelőtt, így aztán nem csoda, hogy a kiadó szeptemberben újabb Méhes-művel, ráadásul egy "felnőttregénnyel", a Kolozsvári milliomosokkal jelentkezett. A hatalmas kampánnyal útjára bocsátott könyv két hónapja a bestsellerlisták élén áll, sőt német kiadásától is hasonló sikert remélnek. Úgy tűnik tehát, hogy a 89 éves Méhes György számára, aki Orbán János Dénesnek 2001-ben kifejtette: "zavarja, hogy csak meseíróként meg színpadi szerzőként tartják számon", már nem csupán a legnagyobb állami kitüntetés formájában, de a közönség előtt is eljött az igazság pillanata.
A monográfia szerzője az "életmű koronájának" tartja a Kolozsvári milliomosokat. E szerint egy nagy író nagy műve arat óriási sikert, ami igazán örvendetes dolog. Ám akik a könyvet mint "komoly alkotást", jelentős családregényt, a Forsyte Saga vagy A Thibault család erdélyi változatát veszik kézbe, azoknak csalódniuk kell. Ha ugyanis azokat elsöprő regényfolyamoknak tartjuk, Méhes műve csak csörgedező patakocska, csinos látványosság, semmi több.
Keller Frigyes bajor tímárlegény a legkorszerűbb cserzési eljárás ismeretének birtokosaként vándorútra kel, s kisebb kitérők után megérkezik az erdélyi Szászrégenbe, ahol még középkori módszerekkel dolgoznak. A helyi bőrösök befogadják a messziről jött, szorgalmas fiatalembert, de ő hamarosan önálló műhelyt nyit, zsebre vágja a szászrégeni céhet, majd zsidó kereskedőkkel, a Mandelekkel összeállva Kolozsvárott nyit gyárat, amely világhíres lesz. Kellernek hat fia születik, egy kivételével derék, szorgalmas gyerekek, akik felnőnek, megházasodnak, s nemcsak továbbviszik a fáklyát, de begyújtják vele a népek olvasztókemencéjét is: magyar, francia, román szereplők érkeznek. Eltelik majd' száz év a történelem leggyászosabb epizódjaival, ám hiába az első világ-háború, Trianon, a második meg a kommunizmus, a Kellerek tartása, szorgalma és hivatástudata nem vész el, csak átalakul.
Tény, hogy a Kolozsvári milliomosok meseszövése mindvégig izgalmas, fordulatokban bővelkedő, ám nem hat az újdonság erejével, nem okoz magasztos vagy éppen kínos perceket, és nincs mire rácsodálkoznunk, nincs mit felfedeznünk. Olyan munka, amelyet ötven évvel ezelőtt is megírhattak volna, ráadásul van benne valami édeskés, ami folyamatosan távol tart attól, hogy valóságosként éljük meg a történetet, azonosuljunk a szereplőkkel. Igaz, hogy a regény hiteles alapokra - a kolozsvári Renner család történetére - épül, a figurák mégis sokkal inkább mesealakok, mint hús-vér emberek, olyan hősök, akik "egy elvet beszélnek", s nincs az a fordulat, ami elbizonytalanítaná, kizökkentené őket meggyőződésükből. A szereplők enyhén szólva is leegyszerűsített személyiségvonásai következtében természetesen hiányoznak az árnyalatok, a jellemábrázolás felszínes. Ahogy például Keller Frigyes szorgalmának, munkakedvének köszönhetően szinte megdicsőül munkásai körében,
enyhén szólva is közhelyes,
s már-már a szocreál derék munkásigazgatóját juttatja eszünkbe, aki éppen annak köszönhette nagyszerű vezetői képességeit, hogy ha a szükség úgy kívánta, ő is beállt zsákot hordani. Természetesen Keller Frigyesné alakja sincs túlbonyolítva, ő a tökéletes anya - hiszen hat egészséges fiút szül - és a nagyszerű háziasszony, aki persze vakon megbízik urában, mert "tudja", hogy benne sohasem fog csalódni. Ugyanez áll a kevésbé rokonszenves szereplőkre: az üzlettárs Mandel (később Mendelényi) Vilmost csak a hatalom, a beteges birtoklási vágy élteti, s mindent annak rendel alá, hogy kizárólag övé legyen a bőrgyár; Kapronczay Giza, ifj. Keller Frigyes felesége tipikus kalandor, a romlott asszony ezerszer eljátszott figurája, de a többiekre is ugyanilyen egyszerűen ráhúzhatjuk a fekete vagy fehér dresszt. Így persze az olvasót sem éri különösebb meglepetés. Sőt, hogy még világosabb legyen, Méhesnél az alakok jelleme legfőképpen nemzetiségükből fakad. A németek szorgalmasak, és csak a tisztes munkában hisznek, a zsidók - persze akad "jó zsidó" is - meg az üzletelésben. A magyarok bohémek, mégis csavaros gondolkodásúak, a románok pedig korruptak, de azért ők sem hülyék. A szerző javára írható, hogy mégsem érzünk negatív nemzetiségi megkülönböztetést, sőt a "romlott figurák" ellenére sincs igazán negatív alakja a könyvnek, hacsak magát a "történelmet" nem tekintjük negatívumnak.
A Kolozsvári milliomosokat viszont nem tekinthetjük nagy műnek, kalandokkal, izgalmakkal, anekdotákkal és romantikus elemekkel átszőtt lektűrnek annál inkább, amelyből minden bizonnyal sikeres tévésorozatot lehetne készíteni, s ami a maga nemében első osztályú. És ez nem csekélység, hiszen végre egy írástudó, profi szerzőt köszönthetünk a mostanában többnyire analfabéták és marketingesek uralta műfajban. De ahogy például Fehér Klára portréját sem akasztanánk Ottlik Géza és Füst Milán képe mellé, úgy a Kolozsvári milliomosoknak sem a halhatatlan művek között van a helye.
Ulpius-ház, 2005, 335 oldal, 2480 Ft
2018. augusztus 18., szombat
Kazuo Ishiguro. A dombok halvány képe
http://www.ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2016-01-21+10%3A00%3A00/kazuo-ishiguro-a-dombok-halvany-kepe
Kazuo Ishiguro: A dombok halvány képe
http://www.ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2016-01-21+10%3A00%3A00/kazuo-ishiguro-a-dombok-halvany-kepe
Kazuo Ishiguro: A dombok halvány képe
Kazuo Ishiguro Japánban született, de nem volt még hat éves, amikor Angliába költözött a családjával. Angol írónak vallja magát, első két regénye (A dombok halvány képe 1982, A lebegő világ művésze 1986) mégis Japánban játszódik, a II. világháborút követő időszakban (leginkább). De én úgy érzem, a nagy áttörést és Booker-díjat hozó 1989-es Napok romjai is ugyanarról szól – sőt, a 2005-ös Ne engedj el is nagyon sok hasonlóságot mutat ezekkel.
Csak míg A lebegő világ művésze főszereplője bizonyos értelemben aktív résztvevője, fontos szereplője volt a világháborús eseményeknek, a Napok romjai főkomornyikja pedig ha részt nem is vett ezekben, de jelen volt fontos pillanatokban, és ez meghatározta a sorsát, A dombok halvány képe elbeszélő-főhőse Ecuko, egy Japánból Angliába költözött asszony, aki a világháborút követően első gyermekét várja. Ishiguro már ebben az írásában csaknem teljességében hozza azt a stílust, amivel annyira le tudja nyűgözni az olvasóit a későbbi regényeiben. Van ebben valami nagyon japán, és valami nagyon brit is, távolságtartás, kifinomultság, a legfontosabbnak tűnő momentumok ki nem mondása, nevén nem nevezése. Ishiguro mesterien játszik az olvasó idegeivel, szavakkal, apró utalásokkal vetít előre történéseket, és fokozza a feszültséget. Már ebben az első regényében is van csavar, bár ezt a későbbiekben valahogy jobban, hatásosabban tudja alkalmazni. De az is lehet, hogy így van jól, ahogy itt van, mert zavart kelt, és azt is kell átadnia.
A két említett későbbi regényhez mérten itt valahogy kevésbé élesen válnak el a különféle idősíkok és helyszínek. Nem mintha ne tudná az olvasó, miről beszél épp Ecuko, egyszerűen csak a másik kettőhöz mérten kevésbé markáns a történet. De miközben egy alapvetően egyszerű, bár nyilvánvalóan igen értelmes japán nő elmeséli élete iszonyú tragédiáit, bepillantást nyerünk elsősorban a háborút követő japán életbe is. Hogy a hagyománytisztelő, régi világ mint ütközik össze a modern, törtető, nyugatmajmolóval. Hogy miként törik össze megannyi ártatlan ember élete és minden álma. Hogy mit jelent a vesztes oldalon állni. Hogy mit jelent életre szóló hibákat véteni, és azok árnyékában tovább élni.
Ishiguro írásainak van valami végtelenül szép, kifinomult, egyszerre idegen és vonzó a jellege, hangulata. Ő sosem vetemedne olyasmire, ami megannyi holokauszt regény sajátja, a borzalmak direkt, sokkoló, még az egyszeri olvasóban is szégyent ébresztő, kendőzetlen leírására. De épp a visszafogottságával, a fojtogató atmoszférával válik még hatásosabbá és mélyebben szántóvá. Egy Ishiguro-regényt hiába rak le az ember, ha kiolvasta, hiába rázkódik össze, és szalad ki a napra, hogy felmelegedjen, az élmény mindörökre vele marad. És ez így van jól, mert az nem elég, hogy bizonyos dolgokról írni, szólni kell, nem szabad őket elhallgatni, mindig emlékezni és emlékeztetni kell rájuk. Kell az is, hogy az ember érezze, hogy ez vele is megtörténhetne, enélkül az üzenet csak üzenet marad, ezzel viszont már tudás. Ami, talán, segít, hogy ne történjen meg újra. Bárcsak segítene…
Uzseka Norbert - 2016. január 21.
2018. március 22., csütörtök
Khaled Hosseini: Papírsárkányok
A közelmúltban kijött film alapjául szolgáló regény a több évtizede eszkalálódó afganisztáni konfliktust hozza testközelbe.
Teszi ezt oly módon, hogy nem mélyed el a történelmi részletek ismertetésében, hanem az átlag emberek mindennapjain, életsorsán keresztül mutatja be a hatalmas területen fekvő ország szétesésének történetét, egyetemes szinten közelítve meg az emberi bűn, bűntudat és elkorcsosulás témáit.
A regény bestseller a legjavából, gördülékeny, olvasmányos, izgalmas, és helyenként rendkívül kegyetlen is, ahogy Hasszán a hazara szolgafiú és Amir, a legendás hírű gazdag kereskedő fia a társadalmi hierarchia szempontjából eleve kiegyensúlyozatlan barátságának történetét meséli el.
A kor sajátosságai, a rettenetes családi titkok, és személyiségük különbözőségei is kiélezik a közöttük meglévő hierarchikus ellentéteket, amelyek előkészítik, hogy egy iszonyatos esemény hatására megmásíthatatlan és végzetes törés következik be kapcsolatukban.
Amir élete szerencsés fordulatot vesz. A szovjet csapatok bevonulását követően új életet kezd az Egyesült Államokban. Felnőttként tér vissza Afganisztánba, hogy szembesüljön Kabul megváltozott világával, és gyermekkori barátja, Hasszán sorsának alakulásával.
Amint azt az előbbiekben említettem, a könyv igazi bestseller, amelynek következtében hatásvadásznak is mondható, és bizonyos fordulatai előre kiszámíthatóak, miközben bővelkedik az emberi pusztítás, mészárlás, elnyomás naturalisztikus és megdöbbentő képekben való ábrázolásában, és a váratlan események oly módon történő kombinálásában, hogy időnként talán túlzásnak is érezhetjük a Hosseini által leírtakat.
Mindazonáltal a híradók, újságok vérbő képei, és a hadsereg különböző válságok során elkövetett visszaéléseiről szóló botrányok kapcsán sajnos „megnyugtathatjuk” magunkat: Hosseini regénye semmiképpen sem mondható a történtek felnagyításának.
Továbbá számos, pl. Holocaust túlélő beszámolója erősíti meg azt a tényt, hogy milyen nagy jelentőséggel bír az egyén sorsának alakulásában, a túlélésben a véletlen, a vakszerencse.
E sok egyéb mellett Hosseini könyve arról is szól, hogy milyen módon befolyásolják, sok esetben deformálják a történelmi momentumok a gyermekek fejlődését.
Látunk példát sziklaszilárd jellemre, mint Hasszáné; érzékeny, törékeny igazán gyermeki lélekre, amely lassan az események hatása alatt alakul, érik, mint Amiré; és velejéig romlott, gonosz gyerekre is, mint Aszef.
A regényből készült film korrektül meséli el a regény minden egyes történését. Szép képekben jeleníti meg az egykor színekben gazdag Kabult, a csodálatos szabadidős tevékenységet, a papírsárkány röptetést, és a színészválasztás is kiváló. Az arcok, karakterek megegyeznek a könyvbeliekkel.
Mégis javaslom mindenkinek, hogy feltétlenül olvassa el a könyvet a film megnézése előtt, mivel a regény pontos, érzékletes lélekábrázolása, az indulatok mélységeinek feltárása, az egyes indítékok, miértek magyarázata teljesen kimaradtak a felületesre sikerült mozi változatból.
Ami pedig a legfontosabb: a regény vége összehasonlíthatatlanul realisztikusabb.
Krausz Vera - 2008. április 29.
2018. február 22., csütörtök
Yuval Harari: Homo Deus
https://www.libri.hu/konyv/yuval_noah_harari.homo-deus.html
Legyőztük a pusztító éhínséget.
Megfékeztük a gyilkos járványokat.
Véget vetettünk az öldöklő háborúknak.
De mihez kezdjünk ezek után?
Kíséreljük meg legyőzni az öregedést?
Próbáljuk meg kicselezni a halált?
Tegyük az embert istenné?
A világhírű jeruzsálemi egyetemi tanár, Yuval Noah Harari elgondolkodtatóan és világosan vázolja fel az emberiség lehetséges jövőit, és hogy miként válhat a Homo sapiens Homo deusszá.
Legyőztük a pusztító éhínséget.
Megfékeztük a gyilkos járványokat.
Véget vetettünk az öldöklő háborúknak.
De mihez kezdjünk ezek után?
Kíséreljük meg legyőzni az öregedést?
Próbáljuk meg kicselezni a halált?
Tegyük az embert istenné?
A világhírű jeruzsálemi egyetemi tanár, Yuval Noah Harari elgondolkodtatóan és világosan vázolja fel az emberiség lehetséges jövőit, és hogy miként válhat a Homo sapiens Homo deusszá.
2017. december 27., szerda
Bödőcs Tibor: Addig se iszik
http://smokingbarrels.blog.hu/2017/09/15/konyvkritika_bodocs_tibor_addig_se_iszik
A humort szépirodalmi szinten művelni nem kis feladat, Bödőcs Tibor most megpróbálta, és egészen jól sikerült neki. Nőiesen bevallom, én egy stand-up-osból nem néztem volna ki, hogy ilyen jól tud írni. Merthogy nincs túl jó véleményem a műfaj művelőitől, nekem nagyon felszínesek és szellemtelenek azok a poénok, amelyekkel a nagyérdemű elé állnak, inkább meghallgatok ezredszer egy Hofi-klasszikust, mint egy übercool "humoristát". Éppen ezért halvány lila gőzöm sem volt arról, hogy ki az a Bödőcs Tibor, amíg meg nem jelent ez a könyv (amelyről szintén nem tudtam, hogy megszületett), és a molyon meg nem jelentek az első idézetek, amelyeken nemes egyszerűséggel betegre nevettem magam, azonnali hatállyal erőt vett rajtam a kíváncsiság, és tudni vágytam, hogy vajon tényleg a XXI. század Karinthy-jához van-e szerencsém a szerző személyében. Nos, szerintem egy rendkívül tehetséges íróról van szó, akinek nincs szüksége arra, hogy máshoz hasonlítsák, megvan neki a saját humora. Nyilván el kellett adni a könyvet a piacon, ezért Karinthy legendás "Így írtok ti"- jének mintájára emberünk összekapta minden kreativitását és bátran belevágott - Cserna-Szabó András szerkesztői támogatásával - abba a nem éppen pihekönnyű projektbe, hogy néhány kiválasztott szerző stílusában nyilvánuljon meg. Ehhez háttérbe kellett szorítania az előadóművészetben szokásos harsányságot, hiszen a könyv egy teljesen más műfaj, úgy kellett saját szómágiát alkotnia, hogy az olvasó azonosítani tudja az eredeti szerzőt. Nem lett egységes színvonalú a könyv, akad benne néhány gyengébb írás, de többségében nagyon szívonalas alkotások születtek, amelyek úgy szórakoztatóak, hogy nincs bennük semmi sekélyesség. Nagyon szimpatikus, hogy Bödőcs nem az egyszerűbb utat választotta, nem lehengerlő akart lenni, érződik a sorokon, hogy valóban elolvasta azokat a szerzőket, akiket kiparodizált, ha nem is mindig zseniálisan, de nagyon szellemesen. Nem született új klasszikus, de egy minőségi humorral szórakoztató könyv igen, és ez sem kevés.
Vajon milyen lehet Márai, Krúdy vagy Hemingway Bödőcsre hangolva? Vajon kitart-e a kreativitás akkor is, ha klasszikusokat, vagy ismert szerzőket kell vicces formában megidézni, hiszen ehhez kevés lesz a stand-up színpadon megszokott stílus, a jól bejáratott poénok, itt bizony kőkeményen bele kell bújni az ismert írók bőrébe, és úgy kell megőriznie saját hangját a bátor próbálkozónak, hogy méltó módon idézze meg őket. Össszességében összejött a nem könnyű mutatvány.
Kár, hogy egy picit lágyszívűre sikeredett a szerkesztés (óriási Cserna-Szabó fan vagyok, de ez a te hibád, András!), értem én, hogy az olvasók mindenképpen elvárták, hogy legyen egy Rejtő - átírat (mert ugye őt mindenki ismeri és szereti), de sajnos pont ez lett a leggyengébb, és ezért talán jobb lett volna kihagyni, ahogyan az Örkény-szerű egypercesekre is ráfért volna egy kis ritikítás, de ahhoz képest, hogy első próbálkozásról van szó a műfajban, szavam sincs, emberünk tehetséges, mint a Nap, a Bödőcs-brand tovább épül és szépül a könyv segítségével. Csak két esetben lógott ki a stand-up-os lóláb, nekem ezek túl harsányak lettek, ezzel szemben örömmel merültem bele Hrabal Bödőcs-féle világába, ahogyan Máraiéba és Krúdyéba is. Hemingway nagyon macsós lett, Krasznahorkai nagyon lelombozó, Orwell rendkívül nyomasztó, Móricz ízes, Márquez mágikus, Proust elfolyó, és akkor még csak a klasszikusokról beszéltem. Három fejezetben ömlenek ránk az irodalmi poénok, olyan címekkel, mint a "bajszosok", a "budapestiek" és a "nem balett-táncosok". Azt megnéztem volna, ahogyan Cserna-Szabó szerkeszti saját magát, mert bizony ő sem maradt ki a szórásból, és a lösz Jókaija is megkapja a magáét, annak rendje és módja szerint.
Az én kedvenceim az írókat bemutató rövid kis szösszenetek voltak a könyvben, sírva nevettem az olyan jelzőkön, hogy Krúdy a tirpák Casanova, Hemingway a Hím, a Férfi (nőként teljesen egyetértek a besorolással, és hálát adok az Égnek, hogy nem keresztezték útjaink egymást azzal a veszélyesen szenvedélyes emberrel), közkinccsé vált a gyulai mondás, mely szerint rosszul nézel ki, Krasznahorkaiba már ne kezdjél bele!. Márquez sexy and fancy, Proust az emlékezés Messije, Hamvas Béla az értelmiségi Nők Lapja és ez még csak egy kis ízelítő abból a poéncunamiból, ami az olvasóra zúdul. Őszitén mondom, nem vártam semmit ettől a könyvtől, csak egy jó kis nevetést, hát azt megkaptam, ritka kincs az ilyen intelligens humor mostanában, ezért minden kisebb hibája ellenére mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy ne hagyja ki az életéből, mert minőségi kikapcsolódást nyújt.
Nem értek egyet azzal az amúgy nagyon jó marketingjelzővel, hogy a szerző lenne a XXI. századi Karinthy, szerintem ő egy echte Bödőcs, aki ha kellőképpen rugdossa a szerkesztő és a határidő, tud szépirodalmi szinten humorizálni, majd az idő eldönti, hogy ez a könyv egyszeri kirándulás volt-e a műfajba, vagy megmarad a komfortzónáján belül (nem hiszem, túlságosan kiemelkedik ahhoz a középszerből). Olvasóként csak annyit tudok mondani, hogy nagyon jól szórakoztam a könyvön, nem lettem Bödőcs-fan, de kíváncsi lettem rá, előbb-utóbb rászánom magam, és megnézem majd az egyik műsorát. Mindenki jól járt ezzel a kötettel, a kiadó valószínűleg anyagilag jól fog járni a népszerű szerzővel, aki biztosan tovább fogja növelni a rajongói számát, mi pedig kaptunk egy kis jókedv-fröccsöt, amelyet bármikor felhörpinthetünk utazás közben, és mindjárt kicsit színesebb lesz tőle a hétköznapok szürkesége.
8/10
A könyvet a Helikon Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
2017. november 18., szombat
2017. május 14., vasárnap
Bodor Ádám: Sinistra körzet
Másolva innen
Mechanikus mitológia
Bodor Ádám: Sinistra körzet- szerző
- Babiczky Tibor
- publikálva
- 2007/47. (11. 22.)
- Twitter megosztások száma
- 0
- Google +1
- Egyéb megosztás
Idén ősszel ötödik alkalommal jelent meg az új magyar irodalom egyik meghatározó műve. A Sinistra körzetet nagy diktatúraregényként szokták emlegetni, de aki itt kizárólag politikára és történelemre gondol, szerintem téved. Az sem igaz, hogy a kiszolgáltatottság ábrázolásáról lenne szó. A Sinistra körzet az emberi természet kvázi tényregénye.
Bodor Ádám regényében nem egyének, hanem egyedek szerepelnek, nem elkülöníthetően a természettől. Tárgyak, emberek, állatok azonossága jellemzi a Sinistra világát. Egy teremtő és teremtés - és ebből következően erkölcs - nélküli paradicsomi állapot képe ez. Pontosabban: a paradicsomi állapot inverzéé. A szereplők elveszítik emberi jellemzőiket: azonosításuk csupán állathasonlatok révén válik lehetővé (pók, berkenyemadár, gúnár, kakas etc.). A tárgyak és a természeti alakzatok is "állati" jelzőket kapnak (Borcan ezredes esernyője denevér, a Pop Ivan-hegy sziklái menyétvörösek). Ezzel párhuzamosan a Sinistra körzet uralkodói gyakorlatilag a "valóságos" állatok: "a dolog a medvéktől is függ, mit kívánnak majd. Ők fogják megenni, amit te leszüretelsz" - mondja Nikifor Tescovina a körzetbe nemrég érkezett Andrej Bodornak. És ebben a fordított állapotban nem is képzelhető el más, mint hogy a pusztán természeti törvényként mégis megjelenő erkölcsöt az állatok képviseljék. Nevezetesen: a lovak. Miután a titokzatosan megfertőződött (ám betegnek mégsem tűnő) idős erdőkerülőket Coca Mavrodin ezredes és emberei - nota bene: Andrej Bodor segítségével - megmérgezik, majd körbedeszkázott faházukat felgyújtják, mindenki nyugodtan fogyasztja elemózsiáját az üszkös emberi maradványok között, egyedül a lovak hőkölnek vissza: "mintha forró lenne, sebesen kapkodták a lábukat a hóból".
A Sinistra körzetben éppen az a döbbenetes, hogy nem létezik a döbbenet. Nincs eszmélés. Minden cselekedet és történés szenvtelenül simul be a természeti törvények közé. A holtakat egyszerűen szétfújja a szél (mint Béla Bundasiant), vagy madár fészkel a szájukba (mint Borcan ezredesnek). A Hamza Petrika ikrek egyikének irracionális okokból történő önkaróbahúzása sem okoz semmi meglepetést: "A fiú, azt hiszem, karóba húzta magát. - Az mi az ördögöt jelent? - Na mégis, mit! Megkeresi a fenekén a lyukat, beleilleszti a rúd hegyét, és - zutty! - beleül."
A regény atmoszféráját - az imént említett szenvtelenségen kívül - a jellemek felemás megjelenítése teremti meg. A jellemábrázolás fő eszköze a homály, mégpedig a "célzott" homály. Bodor mindegyik figurájáról eltitkol valami lényegeset. Így jön létre az a félelmetes légkör, amely minden pillanatban azt sugallja, hogy bármi megtörténhet. Ha pedig ezt összevetjük az erkölcs hiányával és a szenvtelenséggel, máris - részben - láthatóvá válik a Sinistra körzet belső motorja. Ezt a motort erősítik a regény formai megoldásai is. Ahogyan Szirák Péter írja: "A Sinistra körzet elemi retorikai képlete a kihagyás és a sorrendcsere mellett az ismétlés és a halmozás alakzataira épül."
Érdemes megnézni a regényt "tér-idő" szempontból is. Azt tapasztalhatjuk ugyanis, hogy ellentétben a tér meglepő kidolgozottságával, az idő gyakorlatilag nem létezik. Minden egyes fejezet (pontosabban: novella) újra és újra elkezdi elölről elmondani és felépíteni a körzetet. Az események pedig semmilyen folyamatba nem illeszkednek: megfogható cél és ok nélkül történik minden. Létezik tehát egy tér, amelyben tökéletesen mozdulatlan az idő. Emiatt jeleztem az írásom elején, hogy tévesnek tartom a Sinistra körzet konkrét történelmi vagy politikai megközelítését, hiszen a regény egésze éppen az időbeliségnek mond ellent (ez természetesen nem zárja ki azt, hogy éppen ezáltal egy konkrét politikai-történelmi korszak leglényegét írja körül Bodor).
A félelem légkörét fokozzák a Sinistra körzet emberi (?) kapcsolatai is. Nincsen tiszta képlet ugyanis: nevelt fiúk, féltestvérek, nevelőszülők, közös szeretők. Ezek mind az esetlegesség fogalmát hordozzák, semmint a kötődését vagy a ragaszkodásét. Így aztán még két ember viszonyában sem beszélhetünk közösségről és vágyról, hanem inkább csak magányról és ösztönről.
Ebben a világban nem létezik a csoda. Misztikus előjelek, ha vannak is, mind baljósak, és mind előjelek maradnak csupán, azaz még azok sem, hiszen mindig kiderül, hogy nem jelölnek semmit. Bodor Ádám mítoszt teremtett, csodás elemek nélkül. Ezen elemek hiánya által mitológiája viszont kilép a pusztán mítoszi (jelölő) szerepből. Tényregény. Egy örökre befejezetlen, zárt világ.
2017. május 12., péntek
Szabó T. Anna: Törésteszt
Moly
György_Dragomán IP
György_Dragomán IP
Szeretem benne a sokszínű vadságot, a szerteágazó indulatot, azt, hogy kis térben és nagy térben is egyformán otthon van, hogy két mondatban képes jellemezni embereket, azt ahogy a testről beszél, a testiség öröméről és reménytelenségéről, szeretem a haragját, azt, hogy bátran el bír menni a falig, és ha kell beleveri a fejét, a sajátját, az olvasóét, mindenkiét.
Negyvenkilenc pofon, negyvenkilenc ütés egy képzeletbeli bokszzsákra, majdnem mind gyomorba talál, ledarál, felőröl.
(A könyv az életem része, végigéltem ahogy megszületett, az írások többségét belülről ismerem, mégis meglepett, hogy milyen brutálisan jó érzés volt egyben elolvasni.)
Negyvenkilenc pofon, negyvenkilenc ütés egy képzeletbeli bokszzsákra, majdnem mind gyomorba talál, ledarál, felőröl.
(A könyv az életem része, végigéltem ahogy megszületett, az írások többségét belülről ismerem, mégis meglepett, hogy milyen brutálisan jó érzés volt egyben elolvasni.)
2017. április 6., csütörtök
Kondor Vilmos: Budapest Noir
eme P
A műfajhoz szükséges minden kelléket felsorakoztat, ráadásul a harmincas évek Budapestjébe helyezve. Ez utóbbi mozzanat adja számomra minden savát-borsát. Persze nem vár el az ember mélyenszántó társadalmi ábrázolást tőle, de azért ügyesen beépít a történetbe tipikus figurákat, helyzeteket, van itt minden a legalsóbb bugyroktól a legfelsőbb, rózsadombi körökig (és ma is épp olyan érvényes konfigurációkig). A hangulat, a miliő, a háttérrajz engem tagadhatatlanul meggyőzött, a krimiszál ezzel szemben kevésbé, elsősorban lélektaniság, de a feszültségkeltés, -fenntartás szempontjából sem. De legyen ez az én gondom. Bizonyos mértékben kárpótolt (az atmoszférán kívül) pár karakter, Krisztina alakja, vagy Mór tata, akinek lekváralkotó buzgalma és megszállottsága üdítő humorral oldja a sztorit. Meg ott van Gordon is, mondjuk ő korántsem volt annyira szimpatikus, mint a fent említett két szereplő. Hogy valóban csapnivaló detektív lett volna belőle, ahogy Krisztina fejcsóválva állítja? Nem tudom, megfigyelőképességével hogy áll, az viszont biztos, hogy kíváncsiságának (és erkölcsi érzékének ?) nem tud ellenállni, és beleveti magát a nyomozásba, no matter what. (Kissé azonban bort iszik, vizet prédikál a helyzet, mint a végén kiderül, de egy profi újságíró már ezt is megengedheti magának. Ki kell ezt érdemelni.)
Nem mérföldkő a zsáner történetében, az biztos (még úgy is ki merem ezt jelenteni, hogy alig olvasok a műfajban), egyértelmű, hogy sémákkal dolgozik, ráadásul pöttyet lassúra és túl happy endesre sikeredett, mégsem mondtam le a folytatásról. Hátha…
Nem mérföldkő a zsáner történetében, az biztos (még úgy is ki merem ezt jelenteni, hogy alig olvasok a műfajban), egyértelmű, hogy sémákkal dolgozik, ráadásul pöttyet lassúra és túl happy endesre sikeredett, mégsem mondtam le a folytatásról. Hátha…
2017. február 2., csütörtök
Moskát Anita: Horgonyhely
Innen másolva: http://www.kilencedik.hu/moskat-anita-horgonyhely/
Moskát Anita bemutatkozó regénye, a Bábel fiai, számomra a tavalyi év meglepetése volt. Egy erőteljes, gyors sodrású és igényes fantasy mű, ami egy unalomig ismert klisét – az emberi gőgöt megtestesítő Bábel tornya – mutatott be egy új oldaláról, és mindezt csavaros történettel, és gyarló, ám mégis szerethető szereplőkkel tette. A zsenialitása már csak abban is megmutatkozott, hogy anélkül is tudtuk, melyik karakter beszél, hogy láttuk volna az arcát. A befejezés pedig egyszerre volt komor, ám mégis reménykedő, és egy kicsit az utóbbiból talán több is jutott. Bár csak tavaly jelent meg, a Bábel fiai máris megkerülhetetlen részét jelenti a magyar fantasynek, és erőlködés nélkül megállná a helyét a külföldi piacon is.Mint az a fentiekből talán kiolvasható, magas elvárásokkal vágtam neki Moskát Anita új regényének, a Horgonyhelynek. Annál is inkább, mert az alapötlet zseniális: a történet egy olyan világban játszódik, ahol az emberek születési helyükhöz vannak kötve, és azt csupán néhány kilométernyire tudják elhagyni. Egyetlen kivételt ez alól a terhes nők képviselnek, akik szabadon vándorolhatnak, és így ők részesülnek a legtöbb kiváltságban is, amivel igencsak visszaélnek.
Ezt a furcsa világot négy ember szemén ismerjük meg: Lars férfilétére képes földmágiát űzni, ami már elegendő lenne ahhoz, hogy bitófára küldjék, de ráadásul emellett szép lassan kultuszt épít maga köré. Vazil vele szemben a tények embere, és könyvtárhajójával bejárja a fjordokat, hogy a röghöz kötődés okait keresse, méghozzá tudományos megközelítéssel. A lánya, Helga, már nagyon szeretne elszabadulni apja hajójáról, különösen, mivel Vazil semmit nem hajlandó elárulni a fiatal fruska édesanyjáról. Odveig egykor a társadalom élén álló asszonyok közé tartozott, most azonban számkivetett pária, akinek kiszedték a méhét, miután szerelmes lett egy felbujtó férfiba. Az ő történetükön keresztül tárul elénk egy idegen, és mégis végtelenül emberi – bár nem emberséges – társadalom.
A regényben két dolog is telitalálat. Az egyik a nemek kérdése. Érdekes néha eljátszani olvasás során azzal a gondolattal, hogy felcseréljük a szereplők nemét. Ugyanis a regényben számos olyan kegyetlenséggel találkozunk, ami ebben a formában elemi erővel hat, ugyanakkor fordított esetben nem ütne ekkorát, mert számos komor fantasy regény hozzászoktatott minket.
Kimondottan embertelen például, ahogy Odveiget megcsonkítják saját társai, megfosztva őt teljes értékű asszonyi mivoltától – gyakorlatilag kasztrálják szerencsétlent, miközben az egyszeri olvasó a sokadik eunuch után már képes egyszeri vállrándítással elintézni Varys történetét, pedig talán ő is megérdemelné a szimpátiát. Ezzel szemben rengeteg férfinek lesz része szexuális megaláztatásban, ami pedig máshol az asszonyok sorsa hasonlóan komor közegekben. Ez azért zseniális, mert bizonyos brutalitásokhoz már hozzáedződtünk, annyira, hogy már nem is váltanak ki belőlünk olyan heves érzelmeket. De ezek egyet csavarva megint húsbavágóan kegyetlenek, és hát az empátiának pont az a lényege, hogy ne tudjunk elhatárolódni mások fájdalmától. Márpedig mi az olvasás egyik feladata, mint az együttérzés fejlesztése?
A másik a világot keresztül-kasul beszövő mágia, ami odaláncolja az embereket a születési helyükhöz, ugyanakkor ad is: a kiválasztott kevesek ugyanis föld elfogyasztásával képesek lesznek melegen tartani a termést, megtízszerezni azt, illetve számos más emberfeletti dolgot tudnak ez által végre hajtani. Ez által az emberek kicsit olyanok lesznek, mint a növények: a föld táplálja őket, de képtelenek megváltoztatni helyüket. A férfiak a porzók, a nők a bibék, a terhes asszony pedig voltaképpen a termés, ami a helyét elhagyva szabadon mozoghat, hogy valahol messze egy új magot ültessen el.
A fent leírtak ellenére azonban érdekes, hogy továbbra is a férfiak maradnak az aktív, cselekvő, a világ sorsára kiható karakterek. Bevallom, amikor először meghallottam az ötletet, pont az ellenkezőjét képzeltem el, egy történetet, amelynek központjában terhes nők állnak, akik, akárcsak az egyszeri parasztlegény, sosem kérdőjelezik meg azt, hogy ők a világ közepe, és nekik van joguk az emberiség sorsát jobb mederbe terelni. Nem rosszindulatból vagy önzésből, egyszerűen ez ivódott beléjük az eltelt évszázadok alatt. Elvégre az igazságtalanság sokszor nem aktívan, hanem passzívan történik, és sokszor nem is egyértelmű.
Azonban Lars és Vazil szemén keresztül hamar megtudjuk, hogy valami nagyon nincs rendben a világgal. Az egyikük misztikus módszerekkel, a másik racionális magyarázattal próbál megoldást találni erre a lehetetlen helyzetre. Velük szemben Odveig kimondottan passzív; noha méhe elvesztése ellenére erős nő marad, voltaképpen nem tesz mást, minthogy várja, hogy szerelme megmentse őt. Helga pedig csak egy kislány, aki tapasztalatlanságából fakadóan sokszor csak sodródik az árral.
Ami azonban a pozitív irányba dönti a mérleg nyelvét, az az, hogy Moskát Anitánál az ember nemtől függetlenül ember marad, és ez által tele gyarlóságokkal. A megváltókról kiderül, hogy legbelül kicsinyesek, a gonosz mostohákra hajazó matriarchákról pedig, hogy őket is ugyanúgy megnyomorította a társadalmi rend, mint másokat.
A Horgonyhely jóval sötétebb mű a Bábel fiainál. Az embereket jóval kíméletlenebbé teszi a röghöz kötött helyzet, mint a mondabeli torony és a hatalom ígérete, a szexet soha nem írták még ilyen üresen, és ha valakinek jó kedve támad, az rögtön felül a vonatra, ugyanis azt, érthető okokból, itt még nem találták fel. Egyébként, ha már témánál tartunk, gőzhajók és pisztolyok léteznek, de elsősorban azért, mert az író érezhetően nem egy ezredik feudális kultúráról szeretne írni.
Bár a Bábel fiait kicsit erősebbnek érzem, ugyanis a szereplőket az író olyan jól elkapta, mint soha senki korábban a fantasy irodalomban, a Horgonyhely is egy kiváló alkotás, még ha nem is kerülünk olyan közel a hőseihez, mint Arzénhoz vagy Dávidhoz. De tévedés ne essék, ha a Horgonyhelyet nem egy másik Moskát Anita regényhez mérem, akkor minden további megjegyzés nélkül egy első osztályú fantasy alkotásról beszélünk.
Meg aztán, ki hitte volna, hogy egyszer regény születik abból a mondásból, hogy „idekötnek a gyökereim?”
2016. december 12., hétfő
Fredrik Backman: Az ember akit Ovénak hívnak
Moly
pat P
pat P
Mindig mondom én, hogy nem figyelünk oda eléggé egymásra. És csak viszonylag kevesen lustaság vagy rosszindulatú közöny miatt. Legtöbben azért, mert annyira elfoglal minket saját magunk sajnálata, hogy másra már nem is marad időnk. Vagy mert annyira figyeljük azt, hogy a másik ember figyel-e minket, mit mond ránk, akar-e valami rosszat nekünk, hogy az igazi odafigyelésre esélyünk sincs gondolni se. Vagy azért, mert azt gondoljuk, hogy amit nem veszünk észre, az nincs is, egyébként is másvalaki problémája, meg amúgy is megoldódik majd magától.
Úgyhogy, nekem Parvaneh a példaképem. Aki nemcsak, hogy észrevesz egy súlyos krízisben lévő embert, hanem segíteni is próbál – méghozzá nem is úgy, hogy ráhívja a mentőt, oszt csókolom, hanem igaziból. Rendesen. Időt, energiát sem sajnálva. Szívvel és lélekkel.
Pedig ráadásul nem is rendes svéd, ugyebár.
Úgyhogy, nekem Parvaneh a példaképem. Aki nemcsak, hogy észrevesz egy súlyos krízisben lévő embert, hanem segíteni is próbál – méghozzá nem is úgy, hogy ráhívja a mentőt, oszt csókolom, hanem igaziból. Rendesen. Időt, energiát sem sajnálva. Szívvel és lélekkel.
Amúgy látom én a könyv hibáit: klisés, teljességgel életszerűtlen és irreális, meg még giccses is, ráadásul pedig szégyentelen módon (de nagyon profin és hatékonyan) manipulálja az érzelmeket. Alapvetően ezeket nem szerettem, de a végére be kellett látnom: kell néha ilyen mese is a hétköznapok szürke betonposványában. Vagy valami hasonló.
2016. november 10., csütörtök
Émile Ajar: Előttem az élet
Moly
Sárhelyi_Erika I
160 oldalnyi csoda. Bűbájos, hihetetlen humorral és tengernyi (pardon: TENGERNYI) szeretettel írt könyv egy kisfiúról, aki hirtelen négy évet öregszik, és már-már azt hiszi magáról, hogy törpe, miközben mind látjuk, hogy ő valójában egy serdülő gyermektestben élő óriás az Élet című meséből.
2016. augusztus 13., szombat
Csányi Vilmos: Ő ott bent
cinkos
Video
Csányi Vilmos gondolatai itt is roppant érdekesek, még ha egyesekkel nem is tudtam egyetérteni. Amit azonban az intelligenciáról, a virtualitás erejéről ír, ugyanolyan okos, mint az etológiai eszmefuttatásai. Egy pontot mindenképp le kellett vonnom, mert a formai oldala elég problémás, a cselekménye és a nyelve sokszor nagyon naiv, túlegyszerűsített, még akkor is, ha mondjuk ifjúsági regényként olvassuk. Az se túl szerencsés, hogy a szerző szócsőként használja a szereplőit – megírhatta volna inkább esszében, amit akart. Ha lenne egy szavazatom, arra szavaznék, hogy legközelebb esszékötetet kérek a témában (vagy akár más témában) Csányi Vilmostól.
Video
Csányi Vilmos etológus, nem pedig író, és még kevésé programozó. Ennek megfelelően az etológiával kapcsolatos gondolatai érdekesek, a regény minősége már hagy némi kivetni valót, a számítógépekkel kapcsolatos tudása pedig lektorért kiált.
Ami az irodalmi részt illeti, a szerző több helyen is úgy ad az olvasó tudtára dolgokat, hogy párbeszédbe építi azt. Ezzel alapvetően nincs semmi gond, de ha a párbeszéd úgy hangzik, hogy a beosztott elkezdi elmesélni a főnöknek, hogy mivel is foglalkozik a cég, amit az utóbbi irányít, akkor elég furán veszi ki magát. Ami pedig a számtech részt illeti, az olyan egyértelmű hibák mellett, mint hogy a szerző szerint a „kontrol c” törlést jelent, folyamatosan zavaró, hogy a programozásról és a technikáról olyan formában beszél, hogy azt még elvontan, átvitt értelemben véve sem tudom értelmezni, pedig ezzel foglalkozom. A top programozók sokszor úgy beszélnek a könyvben, mintha a témához nem igazán értő kívülállók lennének.
Az ilyen hibákat leszámítva a mű azért szórakoztató volt – különösen a vége –, bár ha a szuperintelligencia érdekel, valószínűleg jobban jársz pl. James Barrat Our Final Inventions c. művével, ami tulajdonképpen ennek a regénynek az ismeretterjesztő változata.
2016. július 13., szerda
Steinbeck: Lement a Hold
Moly
Virág_
Virág_
Sokféleképpen ki lehet valakit közösíteni, különbözőségünkből adódóan soha nem fogunk találni két teljesen egyforma embert. Mindnekiben megvannak ugyanazok az érzelmek, mégsem fogunk sohase ugyanolyan módon gazdálkodni velük, személyiségünk kiépítésével mindegyikünk más módon és más arányban fogja hasznosítani őket. Valaki mindezeket az érzelmeket a külvilág előtt is kitárja, míg mások igyekeznek eltitkolni őket, és így feljogosítva érzik magukat a másik lenézésére. Alapvetően minden ezekre az egyszerű érzelmekre vezethető vissza, mégis vannak olyan tulajdonságok, amelyeket a többség sose fog tudni elfogadni, mert ellentmondanak saját elveinknek. Éppen ezért valahol, valamilyen módon minden ember egy kicsit kirekesztettnek érzi magát, eleve kudarca ítélt törekvés lenne, ha mindenütt és mindenkivel el akarnánk fogadtatni magunkat, viszont ha már van egy olyan személy, akire – ha nem is képes minden tulajdonságunkat elfogadni – de mindig számíthatunk és szívesen vagyunk a társaságában, akkor már nem lehetünk magányosak.
George ugyan sokszor elég indulatosan és szigorúan bánik Lennie-vel, mégis bárkinél jobban ismeri őt, és éppen ezért nincs is szíve magára hagyni, meg persze egy vándormunkás mindig meg tud becsülni egy állandó társat. A történet folyamán az olvasó és a szereplők egy része is egy kicsit mélyebbre lát Lennie lelkében, akinek beilleszkedési nehézségei tulajdonképpen csak abból adódnak, hogy nem képes gyermeki érzései fölé kerekedni. Ő nem tesz különbséget egér vagy ember között, csak a lényeget, a selymes puhaságot érzékeli, bár ez egy kissé morbid hasonlat, de a lényeg ugyanaz marad: mindannyiunk számára elég komoly megpróbáltatás, hogy sikerüljön a külsőségek mögé látni, és előítéleteinket félretéve – mint Curly felesége és Crooks esetében is – megismerni vagy elfogadni a másikat, akik nem is sokban különböznek tőlünk.
George ugyan sokszor elég indulatosan és szigorúan bánik Lennie-vel, mégis bárkinél jobban ismeri őt, és éppen ezért nincs is szíve magára hagyni, meg persze egy vándormunkás mindig meg tud becsülni egy állandó társat. A történet folyamán az olvasó és a szereplők egy része is egy kicsit mélyebbre lát Lennie lelkében, akinek beilleszkedési nehézségei tulajdonképpen csak abból adódnak, hogy nem képes gyermeki érzései fölé kerekedni. Ő nem tesz különbséget egér vagy ember között, csak a lényeget, a selymes puhaságot érzékeli, bár ez egy kissé morbid hasonlat, de a lényeg ugyanaz marad: mindannyiunk számára elég komoly megpróbáltatás, hogy sikerüljön a külsőségek mögé látni, és előítéleteinket félretéve – mint Curly felesége és Crooks esetében is – megismerni vagy elfogadni a másikat, akik nem is sokban különböznek tőlünk.
A Lement a hold jobban tetszett, mint az előző történet, talán mert egy sokkal összetettebb képet kaptam. Feltűnik a cselekményben egy mondat, ami igazából mindent elárul. Felülről fog lenézni a háborúra, és így mindig szeretni fogja Egy békességben élő nép számára óriási felindulást okozhat, ha valaki el akarja tőlük venni szabadságukat, ami a kis város egyik lételeme, és biztonságuk alapköve. Nem, azt senki nem várhatja el senkitől, hogy valaha is elfogadottnak érezze egy közösség nyugalmának megdöntését. Akkor jön a másik fél, a megszálló erő, akik szintén ugyanúgy elszenvedőjük ennek az egésznek, mint a többiek, annyi különbséggel, hogy ők saját meggyőződésükből se meríthetnek erőt, hiszen ők maguk is tudják, hogy nincsen igazuk. A háborút mindenki maximum addig szereti, amíg nem kóstolt bele igazán, és a világháborúk alatt nagyon sok ilyen ember volt hatalmon, akiknek hatalomvágya kielégítésében a háború nagyon jó megoldásnak tűnt…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)






