Per Olov Enquist, a világhírű svéd dráma- és regényíró új, európai
könyve a századforduló Párizsában játszódik. Főhőse Blanche Wittman a
világhírű pszichiáter, a Sâlpetrière kórház főorvosa, Jean Martin
Charcot kedvenc betege, a hisztéria tüneteinek és kezelésének szentelt
nyilvános bemutatók főszereplője.
Charcot halála után Blanche meggyógyul, és a későbbi Nobel-díjas
fizikus-kémikus, a lengyel származású Marie Curie asszisztense lesz. A
laboratóriumi sugárfertőzés miatt életét tehetetlen nyomorékként fejezi
be. Szinte haláláig naplót ír, s naplóinak három kötete, a sárga, a
fekete és a vörös könyv, a kérdések könyvei, képezik Enquist
regényének alapszövetét.
A csapongó, meditatív, személyes emlékekkel tagolt Enquist-szöveg
markánsan jeleníti meg a kort, a jellemeket, a helyszíneket, az ismert
és kevésbé ismert személyiségeket (Freud, Jane Avril, Pierre Curie, Paul
Langevin, Einstein...) és lassan beletorkollik a fő téma, a mindent
legyőző szerelem megszólaltatásába.
Blanche és Charcot, illetve Marie és Paul megindítóan szép és tragikus
szerelmének történetét meséli el, melybe mesteri könnyedséggel szövi
bele saját anyjának és saját (fél)árvaságának életrajzi motívumait, a
század eszmetörténetének és tudománytörténetének kezdeti alakulását, a
torz politikai gondolatok és az elvaduló, bigott tömegek indulatainak
vészjósló jeleit.
A zenei alapegységekből építkező regény fejezetei dalok, Enquist
egyik legszemélyesebb műve, Blanche és Marie pedig legemlékezetesebb,
legnagyobb empátiával megírt két regényhőse.
http://www.europakiado.hu/index.php?l=h&s=1&n=1049
2011. július 1., péntek
2011. május 20., péntek
Jung Chang: Vadhattyúk
A Vadhattyúk – a huszadik századi lidérces kínai történelem három
asszony sorsában elmesélve. Memoár és családtörténet: háromnemzedéknyi
nagycsalád históriája.
A szerző nagyanyja életének elbeszélésével kezdi, aki egy kínai hadúr ágyasa volt, majd egy bölcs és türelmes mandzsu orvoshoz ment feleségül, anyja történetével folytatja, aki a hívő kommunisták generációjához tartozott, s végigjárta a lelkesedés, a gyötrődés, majd a meggyötretés és a végső kiábrándulás stációit. Férjével, a hajlíthatatlan kommunistával ellentétben ő túléli azt a temérdek iszonyatot, amit a kínai szocializmus és a kulturális forradalom még a pártelit tagjai számára is tartogatott. Az író pedig fiatal leányként maga is megtapasztalja, mit jelent vörösgárdistaként felvonulni Pekingben, mint „bírálati gyűlés”-en társainak céltáblája lenni, vagy „mezítlábas doktor”-ként falura menni… Mao Ce-tungnak sikerült a valóságban túlszárnyalnia Orwell fantáziáját: az a tömény borzalom, amit a kommunizmust a keleti despotizmussal ötvöző Mao a föld lakosságának egynegyedére zúdított, páratlan a történelemben. A világ egyik legrégebbi kultúrájának emlékeit majdnem teljesen megsemmisítette, a hatalmas országot egyetlen összefüggő, sajátosan kínai lágerré alakította.
Arról a Kínáról, amely itt az olvasó elé tárul, még csak sejtelme sem lehetett senki külföldinek, sem szorgalmas újságolvasónak, sme másnak, de talán még a szakembernek is csak módjával. Chang könyve, mondhatni, hosszan elnyújtott kiáltása, immár nem a mélységből, hanem a mélységről – a vérrel festett írásjegyes, Maót dicsőítő vörösgárdista-zsebkendőről, a gondolatellenőrzés legrafináltabb formáiról, s nemkülönben arról, hogy embernek maradni és szeretni igenis lehetséges a pokol legmélyebb bugyrában is!
A Vadhattyúk – szenvedések láncolata és apró, ritka örömök, kiszolgáltatottság és lélegzetelállító bátorság, megaláztatások és lelkierő. Hihetetlen, de hiteles történetek, személyes élményből fakadók, vagy hallottak, hol érzelmesek, hol szikárak.
„Nyugodt és mértéktartó kínai történelem, de sikerkönyvként olvastatja magát. Egyszerűen letehetetlen.” – írja a könyvről egyik amerikai kritikusa. A Vadhattyúk valóban világsiker: eddig huszonöt nyelvre fordították le, Angliában elnyerte Az Év Könyve díjat, és csak a papírfedeles kiadásból egymillió példány fogyott.
http://moly.hu/konyvek/jung-chang-vadhattyuk
A szerző nagyanyja életének elbeszélésével kezdi, aki egy kínai hadúr ágyasa volt, majd egy bölcs és türelmes mandzsu orvoshoz ment feleségül, anyja történetével folytatja, aki a hívő kommunisták generációjához tartozott, s végigjárta a lelkesedés, a gyötrődés, majd a meggyötretés és a végső kiábrándulás stációit. Férjével, a hajlíthatatlan kommunistával ellentétben ő túléli azt a temérdek iszonyatot, amit a kínai szocializmus és a kulturális forradalom még a pártelit tagjai számára is tartogatott. Az író pedig fiatal leányként maga is megtapasztalja, mit jelent vörösgárdistaként felvonulni Pekingben, mint „bírálati gyűlés”-en társainak céltáblája lenni, vagy „mezítlábas doktor”-ként falura menni… Mao Ce-tungnak sikerült a valóságban túlszárnyalnia Orwell fantáziáját: az a tömény borzalom, amit a kommunizmust a keleti despotizmussal ötvöző Mao a föld lakosságának egynegyedére zúdított, páratlan a történelemben. A világ egyik legrégebbi kultúrájának emlékeit majdnem teljesen megsemmisítette, a hatalmas országot egyetlen összefüggő, sajátosan kínai lágerré alakította.
Arról a Kínáról, amely itt az olvasó elé tárul, még csak sejtelme sem lehetett senki külföldinek, sem szorgalmas újságolvasónak, sme másnak, de talán még a szakembernek is csak módjával. Chang könyve, mondhatni, hosszan elnyújtott kiáltása, immár nem a mélységből, hanem a mélységről – a vérrel festett írásjegyes, Maót dicsőítő vörösgárdista-zsebkendőről, a gondolatellenőrzés legrafináltabb formáiról, s nemkülönben arról, hogy embernek maradni és szeretni igenis lehetséges a pokol legmélyebb bugyrában is!
A Vadhattyúk – szenvedések láncolata és apró, ritka örömök, kiszolgáltatottság és lélegzetelállító bátorság, megaláztatások és lelkierő. Hihetetlen, de hiteles történetek, személyes élményből fakadók, vagy hallottak, hol érzelmesek, hol szikárak.
„Nyugodt és mértéktartó kínai történelem, de sikerkönyvként olvastatja magát. Egyszerűen letehetetlen.” – írja a könyvről egyik amerikai kritikusa. A Vadhattyúk valóban világsiker: eddig huszonöt nyelvre fordították le, Angliában elnyerte Az Év Könyve díjat, és csak a papírfedeles kiadásból egymillió példány fogyott.
http://moly.hu/konyvek/jung-chang-vadhattyuk
2011. március 25., péntek
Krzysztof Varga: Turulpörkölt
Szerintem mindig érdekes, hogy mit gondolnak a magyarokról mások népek képviselői.
A lengyelekkel ugye két jó barát vagyunk, ami ugyan igaz (egyszerűen tényleg kedveli az átlagos lengyel a magyarokat), ennek oka viszont elég rejtélyes. A pár közös király meg a számos történelmi párhuzam (?) azért mégsem lehet kielégítő magyarázat; talán inkább arról van szó, hogy amiért nem vagyunk szomszédok, viszonylag kevés lehetőségünk van összeveszni, politikailag vagy futbalmeccseügyileg, mondjuk.
Az is elég érdekes, hogy Magyarországról valami teljesen irreális kép él sokak lengyelben: vidám, és laza ország vagyunk, mediterránba hajlóan remek időjárással, irigylésre méltó gazdasági helyzettel. Pesten viszont alig járt valaki, vagy ha igen, akkor utoljára a kilencvenes évek közepén, azóta meg leginkább Hajdúszoboszlón, vagy átutazóban Horvátország felé. A világhírű borainknak és konyhánknak sincs túl nagy híre, a pálinkáról is csak homályos elképzeléssel rendelkezik a többség.
Összességében tehát azért pozitív a kép; ezért különösen izgalmas Krzysztof Vargát olvasni, akitől aztán megkapja szerencsétlen országunk a magáét. A félig magyar lengyel író Varsóban él, de jól ismeri hazánkat, Turulpörkölt című könyvében végig is kalauzolja rajta az olvasókat, keresztül-kasul-történelmileg-kulturálisan. A rendkívül szórakoztató félig önéletrajzi, félig tény-irodalom könyv azzal sokkol igazán, hogy úgy írja le az egyébként unalomig ismert részleteket, hogy azt kívülről szemléli. A magyar nem nála mi hanem ők, de ettől még Varga bizony nagyon is magyar.
Mint ahogy az Autoportret című folyóiratban megjelent interjúban meséli a szerző, benne is megtalálható a magyarokra jellemző melankolikus vonás. Varsóban, annak ellenére hogy „csúnya”, jól érzi magát, míg Pesten (minden szépsége ellenére) rátör a megmagyarázhatatlan depresszió. A lengyelek által annyit emlegetett déli időjárás szerinte nem az Adria napfényes derűje, hanem inkább fülledt, száraz, pusztai hőség. Ezért Varga amint teheti, autóba ül és lemegy a Hortobágyra, hogy elgondolkozzon a magyarság létezésének értelmén.
Véleménye szerint ugyanis eltűnőben vagyunk, és érezzük is, hogy a szláv tengerben hosszú távon fel fogunk oldódni. Emiatt a városaink megálltak a fejlődésben a XIX. század végén; sőt: Pest ma is fogy; mi pedig bezárkózunk saját nyelvünkbe és kultúránkba, valamint a mérhetetlen zabálásba és ivásba. De legalább, Magyarországon az ember jobban el tud gondolkodni azon, hogy mi keresnivalója van a világban vagy közép-európában… Bár, ennek az erős gondolkodásnak általában rossz vége van, például a magyarok különösen nagy öngyilkosságra való hajlama (Vargának erre van egy meglehetősen merész „genetikai” teóriája, miszerint kétezer éve Ázsiában „valami hiba történt”)
Nos mit mondjunk? Krzysztof Vargában éppen az a kellemetlen, hogy kínosan jól ismeri Magyarországot, és megfigyelései pontosak. A levont következtetésekkel azonban már nem muszáj egyet értenünk, szerintem például Pest nem is annyira döglött, mint amilyennek szeretné az látni/láttatni. Az mindenesetre fontos, hogy a „lengyelmagyar-kétjóbarát”-on kívül ilyen, a dolgokban mélyebbre ásó megszólalásokat is lehet olvasni a két nép viszonyáról; bár Varga éppen arról beszél, hogy „testvérnépekről beszélni nem igazán helytálló”. Mindenestre érdemes figyelni arra, amiket mond, talán nemsokára a könyvére is sort kerítünk.
http://lengyelvalosag.A lengyelekkel ugye két jó barát vagyunk, ami ugyan igaz (egyszerűen tényleg kedveli az átlagos lengyel a magyarokat), ennek oka viszont elég rejtélyes. A pár közös király meg a számos történelmi párhuzam (?) azért mégsem lehet kielégítő magyarázat; talán inkább arról van szó, hogy amiért nem vagyunk szomszédok, viszonylag kevés lehetőségünk van összeveszni, politikailag vagy futbalmeccseügyileg, mondjuk.
Az is elég érdekes, hogy Magyarországról valami teljesen irreális kép él sokak lengyelben: vidám, és laza ország vagyunk, mediterránba hajlóan remek időjárással, irigylésre méltó gazdasági helyzettel. Pesten viszont alig járt valaki, vagy ha igen, akkor utoljára a kilencvenes évek közepén, azóta meg leginkább Hajdúszoboszlón, vagy átutazóban Horvátország felé. A világhírű borainknak és konyhánknak sincs túl nagy híre, a pálinkáról is csak homályos elképzeléssel rendelkezik a többség.
Összességében tehát azért pozitív a kép; ezért különösen izgalmas Krzysztof Vargát olvasni, akitől aztán megkapja szerencsétlen országunk a magáét. A félig magyar lengyel író Varsóban él, de jól ismeri hazánkat, Turulpörkölt című könyvében végig is kalauzolja rajta az olvasókat, keresztül-kasul-történelmileg-kulturálisan. A rendkívül szórakoztató félig önéletrajzi, félig tény-irodalom könyv azzal sokkol igazán, hogy úgy írja le az egyébként unalomig ismert részleteket, hogy azt kívülről szemléli. A magyar nem nála mi hanem ők, de ettől még Varga bizony nagyon is magyar.
Mint ahogy az Autoportret című folyóiratban megjelent interjúban meséli a szerző, benne is megtalálható a magyarokra jellemző melankolikus vonás. Varsóban, annak ellenére hogy „csúnya”, jól érzi magát, míg Pesten (minden szépsége ellenére) rátör a megmagyarázhatatlan depresszió. A lengyelek által annyit emlegetett déli időjárás szerinte nem az Adria napfényes derűje, hanem inkább fülledt, száraz, pusztai hőség. Ezért Varga amint teheti, autóba ül és lemegy a Hortobágyra, hogy elgondolkozzon a magyarság létezésének értelmén.
Véleménye szerint ugyanis eltűnőben vagyunk, és érezzük is, hogy a szláv tengerben hosszú távon fel fogunk oldódni. Emiatt a városaink megálltak a fejlődésben a XIX. század végén; sőt: Pest ma is fogy; mi pedig bezárkózunk saját nyelvünkbe és kultúránkba, valamint a mérhetetlen zabálásba és ivásba. De legalább, Magyarországon az ember jobban el tud gondolkodni azon, hogy mi keresnivalója van a világban vagy közép-európában… Bár, ennek az erős gondolkodásnak általában rossz vége van, például a magyarok különösen nagy öngyilkosságra való hajlama (Vargának erre van egy meglehetősen merész „genetikai” teóriája, miszerint kétezer éve Ázsiában „valami hiba történt”)
Nos mit mondjunk? Krzysztof Vargában éppen az a kellemetlen, hogy kínosan jól ismeri Magyarországot, és megfigyelései pontosak. A levont következtetésekkel azonban már nem muszáj egyet értenünk, szerintem például Pest nem is annyira döglött, mint amilyennek szeretné az látni/láttatni. Az mindenesetre fontos, hogy a „lengyelmagyar-kétjóbarát”-on kívül ilyen, a dolgokban mélyebbre ásó megszólalásokat is lehet olvasni a két nép viszonyáról; bár Varga éppen arról beszél, hogy „testvérnépekről beszélni nem igazán helytálló”. Mindenestre érdemes figyelni arra, amiket mond, talán nemsokára a könyvére is sort kerítünk.
2011. február 19., szombat
Faludy György: Pokolbéli víg napjaim
Faludy György életének, műveinek említése egészen a rendszerváltozást megelőző évekig tabu volt, pedig költészetét egykor széles körben ismerték, kedvelték. Mindmáig közszájon forognak Villon fordításának némely sorai.
Életszeretetéről, antifasizmusáról és következetes humanizmusáról nemcsak versei, hanem fordulatokban bővelkedő életútja is tanúskodik. Sodró erejű önéletírása, a Pokolbeli víg napjaim párizsi emigrációjával kezdődik 1939-ben, ahová és amikor a háború és a nácizmus elől vándorolt ki. Franciaország német megszállásakor feleségével és barátaival - Lorsy Ernő történésszel és Havas Endrével, Károlyi Mihály későbbi munkatársával - továbbállt Dél-Franciaországba, ahonnan hajón Afrikába utazott. Marokkóban pikareszk kalandok sorozata után beutazási engedélyt kapott az Egyesült Államokba. New Yorkban barátok, tisztelők népes tábora várta, segítségükkel tisztes kenyérkeresethez jutott (lapszerkesztés, előadói körutak). A japán támadás után önként beállt az amerikai hadseregbe, ahol a sors szeszélye folytán először az ún. Habsburg-légióba osztották be (olyan alakulatba, amelyet Habsburg Ottó majdani díszőrségének szántak). Ennek feloszlatása után (amiben Faludynak oroszlánrésze volt) egészen a háború végéig különböző frontokon harcolt. A fegyverszünet után - barátai legnagyobb megrökönyödésére - feleségével együtt hazatért a romokban heverő Magyarországra. Belépett a Szociáldemokrata Pártba, a Népszava munkatársa lett. A pártegyesülés után azonban sorra kezdték letartóztatni barátait, kollégáit. Végül Faludy sem kerülte el sorsát: az Andrássy út 60-ba vitték. A könyv igazán megrendítő és dokumentumértékű részletei itt kezdődnek, majd a kistarcsai internálótáborban töltött hónapokkal folytatódnak. Az utolsó fejezetet a náci haláltáborok kegyetlenségével vetekedő recski megsemmisítő táborban szerzett élményeiből állította össze a szerző, méltó irodalmi emléket állítva ezzel a tábor sokat szenvedett foglyainak. A szellemes, néha kissé frivol (a gáláns kalandok elmesélésekor túlzásoktól sem tartózkodó) könyvnek ez a része katartikus élmény.
Az átélt időszak természete és az emlékező alkata folytán nem csak személyes életútjának fontos szakaszai tárulnak föl, de a magyar és az európai történelem és kultúra megannyi fordulópontja, drámai rengése, biztató reménye és újbóli leveretése. Komor kép bontakozik ki a megjelenített másfél évtizedről, mégis Faludy szellemes, ironizáló stílusa, asszociációkat, gondolati párhuzamokat bőven hordozó ábrázolásmódja, elnézése és indulata pontosan kirajzolják azt a humanista, demokratikus meggyőződést, amelyet minden megalázó szenvedése, meghurcoltatása ellenére őriz máig.
http://legeza.oszk.hu/sendpage.php?rec=li0529
2010. december 28., kedd
William Wharton: Hírhozók
Will, a filozófus és családja hagyományosan egy régi malomban töltik a karácsonyt. Hosszú idő után végre mindannyian együtt lesznek, Amerikában tanuló, felnőtt gyerekeik meglátogatják őket, ráadásul feleségével karácsony másnapján ünneplik a harmincadik házassági évfordulójukat. Az idei karácsony azonban több szempontból is...
2010. november 18., csütörtök
Sue Townsend: Adrian Mole és a tömegpusztító fegyverek
A szerdai könyvklubon úgy döntöttünk, hogy a borús napokat derűs
könyvvel ellensúlyozzuk:
Igen, igen, nem tévedés! A híres naplóíró – balfék – (utóbbi időben már) családapa (is) visszatért! Jelen kötet a sorozat legújabb része, és sajnos egyelőre csak angolul jelent meg. Mivel úgy gondolom, rajtam kívül még sokan szeretik őt és szerencsétlenkedéseit, talán a magyar kiadás előtt nem árt a többi rajongó kíváncsiságát felcsigázni az angol kiadás ismertetésével.
Jómagam kitörő örömmel vettem észre a könyvet egy reptéri könyvesboltban, január 1.-én, útban hazafelé. Azon nyomban meg is kellett vásárolnom. Jó kis évkezdet volt…
A történet 2002-ben indul, és mint mindig, most is jelentős változások álltak be az immár 34 éves Adrian életében a legutóbbi kötethez képest. A volt híresség - konyhafőnök - könyvíró fiaitól külön él: a kis William visszaköltözött JoJo-hoz Afrikába, a nagyobbik fiú, Glenn pedig belépett a hadseregbe.
Élete nagy szerelmével, Pandorával való viszonya baráti és elég ritkán találkoznak már (habár egyszer azért majdnem…). Maga Adrian egy antikváriumban talált munkát, és azon van, hogy életét ismét egyenesbe hozza. Természetesen minden azonnal katasztrófa közeli állapotba kerül…
Nézzük, mik azok a tényezők, melyek izgalmas és szorongással teli hétköznapokkal aranyozzák be (anti-)hősünk életét. Először is, vásárol egy modern stúdió-lakást Leicesternek egy felújított ipartelepén. Patkány-móló a hely neve, és hát nevéhez méltóan, hm… egy idő után rágcsálók kezdik el látogatni a lakást.
Ha már állatoknál tartunk, a közeli csatorna egyik agresszív lakója, egy Gielgud nevű hattyú szintén sok szomorú percet okoz Adriannek és látogatóinak („Mert, tudod, egy hattyú képes eltörni az ember kezét.”).
Persze nagyobb gond számára az egyre növekvő adóssága (lakáshitel, bevásárló kártyák, hitelkártyák) és új, szerencsétlen kapcsolata Marigolddal, egy szürreális család szürreális tagjával.
A harminc éves hölgy érdekesen öltözködik (csak a példa kedvéért: khaki kezeslábas, piros barett sapkával), hobbija a babaházépítés. A kedves papa pedig egy madrigálkórusba járó ex-hippi, egy rosszul menő bio-bolttal és szélsőjobboldali elhajlással.
A balfék naplóíró a könyvesbolt, Marigold és az adóssághalmozás mellett írói kör vezetésével foglalkozik – melynek létszáma szépen fogyatkozik ötről két főre -, valamint új interjúkötetén is dolgozik, melynek címe: Hírnév és Őrültség. A probléma csupán az, hogy eddig egyetlen híresség sem vállalta el a szereplést…
A megszokottan abszurd szituációk mellett persze forr a világ is: az USA és Nagy-Britannia háborúra készül Irak ellen annak tömegpusztító fegyverkészlete miatt. Adrian természetesen feltétlen híve Mr. Blairnek… amíg fia, Glenn Irakba nem kerül, és egy személyes tragédia rá nem ébreszti a valóságra.
Ez a szál egyébként az eddigi részek közül a legpolitikusabbá teszi a könyvet, a vége felé elég komoly ítéletet mond néhány szereplő a brit és amerikai politikusokról (megjegyzem, teljesen jogosan).
Sue Townsend nem tud hibázni, az Adrian Mole-saga legújabb részét is átitatja jellegzetes, néhol fanyar, néhol viszont durva kacagásra, fejfogásra késztető humora. Az angolok, az angol társadalom szépen megkapja közben a magáét - na meg ez az egész őrült világ is.
http://ekultura.hu/ olvasnivalo/ajanlok/cikk/2006- 02-18/sue-townsend-adrian- mole-and-the-weapons-of-mass- destruction
S egyébként is olyan rövid az a három óra, ha minden egyes macskás,kutyás verset, s hasonló remekművet meg akarunk hallgatni, ahogyan azt a mostani regényünk hősei is tették J
Igen, igen, nem tévedés! A híres naplóíró – balfék – (utóbbi időben már) családapa (is) visszatért! Jelen kötet a sorozat legújabb része, és sajnos egyelőre csak angolul jelent meg. Mivel úgy gondolom, rajtam kívül még sokan szeretik őt és szerencsétlenkedéseit, talán a magyar kiadás előtt nem árt a többi rajongó kíváncsiságát felcsigázni az angol kiadás ismertetésével.
Jómagam kitörő örömmel vettem észre a könyvet egy reptéri könyvesboltban, január 1.-én, útban hazafelé. Azon nyomban meg is kellett vásárolnom. Jó kis évkezdet volt…
A történet 2002-ben indul, és mint mindig, most is jelentős változások álltak be az immár 34 éves Adrian életében a legutóbbi kötethez képest. A volt híresség - konyhafőnök - könyvíró fiaitól külön él: a kis William visszaköltözött JoJo-hoz Afrikába, a nagyobbik fiú, Glenn pedig belépett a hadseregbe.
Élete nagy szerelmével, Pandorával való viszonya baráti és elég ritkán találkoznak már (habár egyszer azért majdnem…). Maga Adrian egy antikváriumban talált munkát, és azon van, hogy életét ismét egyenesbe hozza. Természetesen minden azonnal katasztrófa közeli állapotba kerül…
Nézzük, mik azok a tényezők, melyek izgalmas és szorongással teli hétköznapokkal aranyozzák be (anti-)hősünk életét. Először is, vásárol egy modern stúdió-lakást Leicesternek egy felújított ipartelepén. Patkány-móló a hely neve, és hát nevéhez méltóan, hm… egy idő után rágcsálók kezdik el látogatni a lakást.
Ha már állatoknál tartunk, a közeli csatorna egyik agresszív lakója, egy Gielgud nevű hattyú szintén sok szomorú percet okoz Adriannek és látogatóinak („Mert, tudod, egy hattyú képes eltörni az ember kezét.”).
Persze nagyobb gond számára az egyre növekvő adóssága (lakáshitel, bevásárló kártyák, hitelkártyák) és új, szerencsétlen kapcsolata Marigolddal, egy szürreális család szürreális tagjával.
A harminc éves hölgy érdekesen öltözködik (csak a példa kedvéért: khaki kezeslábas, piros barett sapkával), hobbija a babaházépítés. A kedves papa pedig egy madrigálkórusba járó ex-hippi, egy rosszul menő bio-bolttal és szélsőjobboldali elhajlással.
A balfék naplóíró a könyvesbolt, Marigold és az adóssághalmozás mellett írói kör vezetésével foglalkozik – melynek létszáma szépen fogyatkozik ötről két főre -, valamint új interjúkötetén is dolgozik, melynek címe: Hírnév és Őrültség. A probléma csupán az, hogy eddig egyetlen híresség sem vállalta el a szereplést…
A megszokottan abszurd szituációk mellett persze forr a világ is: az USA és Nagy-Britannia háborúra készül Irak ellen annak tömegpusztító fegyverkészlete miatt. Adrian természetesen feltétlen híve Mr. Blairnek… amíg fia, Glenn Irakba nem kerül, és egy személyes tragédia rá nem ébreszti a valóságra.
Ez a szál egyébként az eddigi részek közül a legpolitikusabbá teszi a könyvet, a vége felé elég komoly ítéletet mond néhány szereplő a brit és amerikai politikusokról (megjegyzem, teljesen jogosan).
Sue Townsend nem tud hibázni, az Adrian Mole-saga legújabb részét is átitatja jellegzetes, néhol fanyar, néhol viszont durva kacagásra, fejfogásra késztető humora. Az angolok, az angol társadalom szépen megkapja közben a magáét - na meg ez az egész őrült világ is.
http://ekultura.hu/
S egyébként is olyan rövid az a három óra, ha minden egyes macskás,kutyás verset, s hasonló remekművet meg akarunk hallgatni, ahogyan azt a mostani regényünk hősei is tették J
Íme egy zsenge : Kedves, jó kutyám Döme,
Nem tudom,
megkérdjem-e,
Miért ugatsz
oly hangosan mindig
Te jó kutya,
drága Döme.
2010. október 27., szerda
Háy János: A gyerek
Valamikor a kilencvenes években beköszöntött az
áltörténelmi regények korszaka, ehhez a termékeny divathoz annak idején pedig
Háy János is csatlakozott, akinek munkáit poétikailag reggeltől estig méltatta
a kritika, akkoriban engem valahogy mégsem érdekelt.
Aztán az elmúlt években két kitűnő kötete, A
bogyósgyümölcskertész fia és a Házasságon innen és túl novelláit nagyon
megkedveltem. Ennek oka talán, hogy a kisprózák már nem csupán a szövegirodalom
és egy stilizált mesei világ megteremtésének nyelvi igényével léptek fel, hanem
önéletrajzi motívumokat is felhasználva sikerült igen izgalmasan megragadniuk
az idő működését és a közelmúltat, az elmúlt évtizedek színeit, természetesen
egy általános érvényű világmodellbe ágyazva, alaposan megkonstruált, játékos,
élvezetes nyelven.
Tavaly aztán
megjelent Háy új kötete, A gyerek címmel. Lázasan belefogtam, de a fanyalgó
kritikák hatására és az első pár oldal után kissé unott arccal leraktam. Közel
egy évig pihent a polcomon, mígnem egy televíziós beszélgetésben arra figyeltem
fel, hogy Spiró György azt állítja: Háy új regénye, noha nem szereti a
hivatalos kritika, igazából remekmű, amely korunk hősével szembesíti olvasóját
hatásosan és elemi erővel. Ez a határozottan kedvező értékítélet kellett ahhoz,
hogy újra kezembe vegyem, és úgy tíz oldal után megállapítsam: hibáztam, amikor
pár sajnálkozó recenzió és néhány negatív olvasói vélemény, meg persze saját
lustaságom, előítéleteim miatt felelőtlenül letettem.
Hogy miért nem harapott rá az irodalmi közélet és
miért fogadták idegenkedve sokan, az talán pont annak köszönhető, amit egyik
kritikusunk nagyjából úgy fogalmaz meg: Háy János regénynyelve nem az efféle
pusztulástörténet „hosszú taglalására” született. Noha szerintem
éppen ettől igazán izgalmas és félelmetesen igaz: hogy az ismerős, játékos
nyelvi stílus, egy tényleg lehangoló világot mutat meg. Nem csodálkoztam, hogy
az olvasók sem kedvelték meg: az eddig ismert kellemes, korfestő hangvétel
ugyanis az új regényben végérvényesen gyászosra sikeredett.
Háy hősei valójában, ahogy korábbi prózáiban és egyedi
kalligráfiájú rajzain, pálcikafigurák egy könyörtelen világban. A gyerek, egy
vidéki falu családjának leszármazottja, akitől szülei eredetileg azt remélik,
hogy megtöri a família évszázados nyomorúságát. Értelmiségi embert szeretnének
faragni belőle, aki a fővárosban csinálja meg szerencséjét és jómódú polgárként
egzisztenciát teremt. A kor a Kádár-Magyarország hatvanas-hetvenes évtizedei,
amikor egész munkástömegek vándorolnak az agglomerálódó Budapestre és
szegényednek el alig pár év alatt. Ahogy Háy eddigi szövegeiben, a mesei elem
itt is jelen van: amint a legkisebb királyfi, a gyerek is óriási tervekkel indul
neki a világnak, egyetemre készül, mégpedig máris a legnehezebb, a kor
politikailag is kétes tudományának számító filozófia szakra, csakhogy sorsa,
ahogy elődjeié, menthetetlenül beleragad a pannón sárba.
Aki falun született és nőtt fel, vagy legalábbis vidéki
településeken töltötte gyermekkorát, pontosan tudhatja, milyen nehéz
érvényesülni egy nagyvárosban és micsoda erőfeszítések szükségesek ahhoz, hogy
valaki megszabadulva gyökereitől, karriert, új életet teremthessen. Láthatólag
a szerző is rendelkezik tapasztalatokkal e téren, aki mellesleg a Budapest
környéki Vámosmikolán született, azaz közelről figyelhette meg azokat a
küzdelmeket, amelyeket egy vidéki ember a jobb életkörülményekért folytat.
A regény hőse is ennek a kilátástalan küzdelemnek az
áldozata. Hiába próbál érvényesülni, ahogy az alkoholista, durva Nagyapa és az
elszegényedett, korán meghalt Apa, ő sem tudja kiverekedni magát a vidéki
dágványból. Egyetemi terveit fel kell adnia, filozófiai illúziói az évek során
elpárolognak, s végül egy falusi iskola cinikus igazgatójaként, egy
rosszindulatú feleség mellett ő is a boroskannát választja. A vágyak, célok
feladása és az alkohol a végső pusztuláshoz, a regény végére pedig
idegösszeomláshoz vezet.
Háy művének fő érdeme mégsem csupán egy összetört
emberi sors hatásos bemutatása. A mű hőse mellett ugyanis egy egész nemzedék, a
hetvenes-nyolcvanas évek kádári generációjának tragédiája jelenik meg. A
mondatkonstrukció is ezt a megrázó tablót szolgálja: a Nagyapa, az Apa és a
Gyerek sorsával párhuzamosan, hosszan kígyózó mellérendelő mondatokban és
asszociációs hálózattá szervezett mikrotörténetekben, legtöbbször függő
beszédes dialógokat alkalmazva, rengeteg különféle életpálya ölt testet. Az
olvasó szinte minden embertípussal, szociológiai osztállyal találkozik egy-egy
remekül felskiccelt történetben, amelyek kivétel nélkül múltunk és korunk
kudarcos sorsait testesítik meg. Ezek a főszólam mellett nyargaló mellékszálak
nemcsak egy szomorú korszak fejfáiként sötétlenek a szövegben, hanem egy
rendkívül komor világkép elemei is, s ezzel az egész szöveget belengő súlyos
árnyékkal néha egészen bölcseleti hangulatú, bár minden esetben elidegenítő
bekezdések keletkeznek.
Itt lehet visszakanyarodni a regény nyelvének
stílusára. Mivel a szerző a hanyatlás nyomasztó krónikájához ugyanazt a játékos
dikciót használja, mint korábbi írásaiban, így a történethez elképesztően
kemény fekete humor társul, amely sokkal kifejezőbb nyelvi világot eredményez
és sokkal inkább érzékelteti a pusztulás mibenlétét, mintha valamilyen tragikus
hangnemet választott volna. Mi több, ez a hangnem még azzal a vonással is
rendelkezik, akárha mindezt egy gyerekhang közvetítené, a maga minimalista
pálcikavilágának nyelvén. A mindentudó elbeszélőt pedig, aki ezt a világot
magabiztosan uralja, Háy egy szörnyen egyszerű gesztussal a mű végén közvetlen
szemlélővé, tanúvá fokozza, hogy véletlenül se higgyük azt, valamifajta
univerzális tudással rendelkező realista epika újdonat változatával van
dolgunk.
Így lesz A gyerek című regényből, véleményem szerint a
kortárs próza kulcsműve: részben Magyarország, részben az emberi nem drámája,
valóban katartikus alkotás, irodalmunk újabb meghatározó állomása. Aki bármit
szeretne megtudni hazánk közelmúltjáról és mostani szellemi, egzisztenciális
állapotáról, de közben általános érvényű tanulságokra vágyna, bátran vágjon
bele Háy kötetébe. Lehet, hogy másnap nem ébred vidáman, de igazi esztétikai
kéjben lesz része.Spiró szerint korunk hőse A gyerek
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)