Az Agave Könyvek
Ray Bradbury életműsorozatának második darabja is egy novella-antológia, akárcsak az egy évvel ezelőtt kiadott
Az öröm masinériái.
Ebben valamelyest későbbi darabok kaptak helyet, és eredetileg 1969-ben
jelent meg. 18 írás található benne, amik közül az utolsó nem novella,
hanem hosszabb lélegzetvételű vers.
Most nem térnék ki Bradbury
pályájára, arról egyéb műveiről szóló cikkekben úgyis lehet olvasni.
Inkább azt szeretném valahogy megfogalmazni, hogy miért jó. És mivel ez
szubjektív, hát nem is olyan könnyű.
Természetesen sokan, akik
olvasnak, azt várják el az adott szellemi tápláléktól, hogy elvarázsolja
őket, kiemelje a hétköznapokból és a többi… és Bradbury mindezt úgy
tudja, ahogy csak kevesen.
Engem általában az első mondatával megfog,
és akármilyen rossz legyen is a kedvem, egy oldal alatt átránt a maga
világába. Neki minden írása más és más, hiába, hogy pl. több is
játszódik a Marson, vagy épp Dublinban.
És az a fantasztikus,
hogy a legrövidkébb műve is tökéletes, kerek egész, amiben minden benne
van. Annyi ötletből, amennyit Bradbury élete eddigi kb. 88 éve alatt
kitalált és megírt, akár 100 író is megélne.
De ő semmit nem húz
tovább a kelleténél, és egy-egy szavával, mondatával oly' sok mindent
tud átadni, amire mások 100 oldal alatt sem volnának képesek. Mintha
festmények vagy költemények lennének, vagy akár zene, úgy működik.
Lehet,
hogy csak nálam, meg a többi Bradbury-rajongónál, de így van:
pillanatok alatt képes olyan emlékeimre, érzéseimre, tapasztalásaimra
ajtót nyitni, amik évek óta nem jutottak eszembe, amik többek, mint amit
én szavakkal leírhatónak vélnék.
De Bradbury csak leír három szót,
nekem meg minden beugrik róla, illat, hang, érzés, hangulat, minden.
Nagyon-nagyon kevesen képesek erre.
Aztán meg szokás ugye kiemelni, hogy Bradbury volt az, aki a fantasztikus irodalmat szépirodalmi szintre emelte.
És így is van: aki odáig van a valóban zseniális
Gabriel García Márquez-ért, az jó ha tudja, hogy Bradbury írásai közül jó sokat lehet teljes joggal mágikus realizmusnak nevezni.
Jó,
persze, Borges, Poe, meg még sok-sok más nagy előd esetében is
elővehetjük ezt a divatos skatulyát, de ami a lényeg: Bradbury valóban
szépen ír. Hol csodaszépen, hol elbűvölően, hol pedig, nos... ha valami
csúfról vagy rosszról mesél, akkor az is ugyanolyan valóságosan ott van.
Szóval
valami elképesztő ötletei vannak, és ha nem tetszik is mindegyik
novella ugyanolyan nagyon, mindben ott van a szikra, a különleges és
különös valami, ami köré épül az egész. Van, hogy teljesen hétköznapi
dolgokról ír, de mindig olyan egyéni, megkapó módon teszi, hogy az ember
nem győz álmélkodni.
Nem feltétlenül megrázó erejűek vagy
fantasztikusak a húzásai, sőt, sokszor épp a visszafogott finomságával
meg a lényeglátó ember- és életismeretével igézi meg az olvasót.
Rám
legalábbis jobbára így hat, ha Bradbury-t olvasok: ihletem lesz tőle,
nyomban kedvem támad valamire, amihez az adott novellának köze van,
vagy, ha történetesen sötét és félelmetes a téma, akkor meg egyszerűen
csak felnézek egy kicsit a könyvből, és szerencsémre ez többnyire elég,
hogy ne parázzak nagyon.
Mielőtt röviden írnék a kötet mindegyik
darabjáról (pusztán hogy rávilágítsak a témagazdagságra, ám senki ne
gondolja, hogy ettől majd érteni fogja, mitől olyan jó!), még annyit:
most jutottam el oda, hogy ha kiraknának egy lakatlan szigeten, s csak
egyetlen író összes művét vihetném oda, akkor Bradbury volna a
választásom.
Persze, van ebben némi csalás, hiszen óriási
mennyiségű írásainak javát még nem olvastam, de az biztos, hogy akár
egyetlen könyve is hetekre feltöltheti az embert ihlettel,
gondolkodnivalóval, kinyithatja a szemét a világ számos különféle
apróbb-nagyobb részletére.
Azt hiszem, kedvenc íróim közül is jó
páran így vannak vele: Neil Gaiman és Joanne Harris pl. nem is tagadja,
hogy Bradbury hatott rájuk, de Daniel Wallace (Nagy hal, Mr. Sebastian
és a Fekete Mágus), sőt két filmrendező, a francia Jean-Pierre Jeunet és
az amerikai Tim Burton is roppant gyanús nekem.
Igaz is:
Bradbury kivette a részét az Addams Family megalkotásából is, és kedvenc
ünnepe a Halloween. Meg hát különben is, nyilvánvalóan a képzelet
irodamának ma élő szerzői között az egyik (ha nem a) legnagyobb.
A
Kilimandzsáró-gépezet: egy Hemingway-rajongó méltatlannak tartja
kedvenc írója halálnak körülményeit ill. végső nyughelyét, és úgy
intézi, hogy minden máshogy alakuljon.
A kastély rettentő lángolása: az ír tárgyú novellák egyike, remek humorral és sok emberséggel, a húsvéti felkelés idejéből.
A
holnap gyermeke: egy jövőbeli fiatal párnak, a szabályozott szülés
véletlen hibája folytán kék színű, piramis alakú (azaz egy másik
dimenzióba ragadt) gyermeke születik.
A nők: lényegében egy
tragédia csábításról, a nők erejéről meg a férfiak
befolyásolhatóságáról. Legalábbis így is lehet értelmezni.
Ihletett
Csirke Motel: a gazdasági válság idején, 1928-ban játszódó sztori,
bizonyára több-kevesebb önéletrajzi elemmel, meg egy tyúkkal, melynek
tojásai üzeneteket hordoznak.
Gettysburgtől hátszélben: valaki
robot-szerű formában újra megalkotja Abraham Lincolnt, másvalaki meg
újra csak lelövi – avagy van-e végzet?
Igen, mi ott a folyónál:
egy poros amerikai kisvárost halálra ítél, hogy az újonnan épülő
autópálya tőlük (nem, s mégis) túl messze halad el – s ahogy mindezt a
lakosok megélik.
A hideg szél, és a meleg: újra Dublin, ahol
különös, mediterrán vendégek jelentkeznek be a Royal Hiberian Hotelbe,
fura felfordulást okozva többek életében.
Éjszakai hívások: egy
ember évtizedekkel ezelőtt a marsi kolóniákon ragadt, egyedüliként, és
várja, egyre várja a megmentő űrhajó hívását, s a telefon csöng is,
sokszor, csak épp a hívó valamelyik régebbi önmaga.
Kísérteties
újdonság: egy gazdag család sarja el akarja adni írországi házát, miután
felújította, s közben ő és egykori szeretője megízlelik az ifjúság
múlását és a kicsapongások átkát.
A villamos testet énekelem: a
leghosszabb írás, egy Elektromos Nagyiról, aki csaknem maga a tökély, de
vajon tud-e bármely tekintetben helyettesíteni egy meghalt édesanyát?
Az
újratemetés napja: egy építkezés miatt áttelepített temető kapcsán egy
idős nő újra találkozik régi szerelmével, aki fiatalon meghalt, még
mielőtt egybe kelhettek volna.
Nicholas Nickleby barátja a
barátom nekem is: 1929, Green Town (ahogy Bradbury néha Waukegant,
szülővárosát nevezi), Illinois, szóval megint csak írónk gyermekkora
sejlik fel apró részletekben.
A városkába különc idegen érkezik, aki
Charles Dickens néven mutatkozik be, és nekilát egy fiúnak lediktálni A
két város c. regényét.
Muszklis: az egyik legsúlyosabb írás, noha
semmi fantasztikus nincs benne. Főszereplője a 30-as éveibe lépett, ám
még mindig fiatalokkal sportoló Muszklis, aki kissé mintha elveszett
volna a body building meg hasonlók világában, s nincs igazi élete.
Ha eddig nem esne le, hogy Bradbury ritka jó ismerője az emberi léleknek meg létnek, akkor majd ennél.
A férfi a Rorschach-ingben: továbbra is pszichológia, egy neves pszichiáter sajátos tehetségéről és módszereiről.
Kilencedik
Henrik: egy híján mindenki elhagyta Nagy-Britanniát, s melegebb
éghajlatra költözött, ám a vén Harry mégsem hajlandó elutazni.
A
Mars elveszett városa: odüsszeia, klasszikus gótikus sztori-elemekkel,
egy különös városról, amely megérzi az ember legmélyebb vágyait, reagál
rájuk, és függésbe taszít.
Apolló Khrisztosz: sajátos, kissé
talán epikus hangvételű „karácsonyi” vers arról, hogy az ember kimegy a
világűrbe, ahol még számos létforma élhet, és mindenütt csak Isten lába
nyomában jár, avagy a legkülönfélébb formákban és stációkban létezhet
Isten szava, meg Jézus. És így tovább.