2012. február 3., péntek

Sofi Oksanen: Sztálin tehenei

Hányni a felejtésért - Sofi Oksanen új könyvéről

A finn-észt Sofi Oksanen magyarul most megjelent regénye, a Sztálin tehenei egy bulimiás lány történetét meséli el. A Tisztogatást tartják Oksanen legjobb könyvének, nálunk is ennek kiadásával kezdte tavaly a Scolar, pedig a Sztálin tehenei témájánál fogva drámaibb. A bulimia horror.
Sofi Oksanen: Sztálin tehenei, Scolar kiadó, 2011, 3450 Ft, 447 oldal (ford. Pap Éva)
A hetvenes években, amikor Észtország nem létezik, csak a Szovjetunió, egy észt lány megismerkedik egy finn pasassal, és hozzámegy feleségül. Csak a szomszéd államba költözik vele, az észt lányok számára azonban ez a nagy lehetőség. Szegénység és diktatúra helyett márkás sportcipő és szabadság. A finnek számára azonban nem léteznek észt nők, csak oroszok, akiknek viszont mindegyike kurva. A könnyűvérű orosz nők között ugyanis szokás finn szeretőt tartani, tőlük lehet rendelni jó sampont és harisnyát. Mit tesz tehát egy észt nő, aki Finnországba költözik a Szovjetunióból? Letagadja még azt is, hogy tudja, hol van Tallinn. Személyes pechje, hogy házassága sem sikerül jól - pont az orosz kurváknak köszönhetően.
Finnországban viszont a szégyen, a csalás és a gyűlölködés légkörében felnövekszik egy kislány, akinek elvileg mindene megvan, csak talaj nem a lába alatt. Ő is titkolózik és tagad, de minden nyáron, a rokoni látogatások alatt kénytelen szembesülni a gyökereivel. Végül se észt, se finn nem lesz, hanem bulimiás. Pontosabban bulimarexiás, ami a két ismert táplálkozási zavar keveréke: a beteg a falási rohamok között koplal. Nem a szovjet diktatúra tette bulimiássá, nem a finnek előítéletei, sem az orosz nők pénzéhsége, az ordító gazdasági különbségek, de még csak nem is a hűtlen apa vagy a paranoiás anya. Valahogy mindnek az iszonyatos gubanca - és akkor a végére ott tartunk, hogy fekete gumicukrot eszik jelzőnek, hogy lássa, mikor hányt ki mindent.
A könyvből közelről ismerjük meg egy bulimiás mindennapjait. Megtudjuk, mi az a szessziózás, melyek a biztonságos ételek, milyen volt az első alkalom, hogy lehet elrejteni mások elől. Ezt egy olyan embernek olvasni, aki nem ismeri a betegséget, horrorisztikus. A könyv állítólag önéletrajzi ihletésű: nemcsak az anya története rímel Oksanen édesanyjáéra, de ő maga is bulimiás volt - vagy még mindig az. A könyvet olvasva máshogy nem is lehet elképzelni, annyira belülről és hitelesen van ábrázolva a betegség. Az írónő viszont erről nem beszél, tehát csak sejtésünk lehet.
A harmadik szál a regényben a szovjet terrort átélő nagymamáé. A tavaly megjelent Tisztogatás ugyanennek a generációnak a történetére fókuszál, de ott ez sokkal érzékletesebben van elmesélve. A Sztálin tehenei-ben is van néhány mellbevágó részlet, de a másik két szál, a hazáját feladó, csempészettel foglalkozó észt anya és bulimiás lánya története sokkal izgalmasabb.
A Sztálin tehenei volt Oksanen első regénye, és ez a szerkesztésmódban meg is látszik. Míg a Tisztogatás-ban hihetetlen tudatos és precíz szerkesztésmód szerint követték egymást a fejezetek, addig a Sztálin tehenei csapongó. Ennek ellenére erős, hihetetlenül erős - valószínűleg azért, mert nagyrészt a jelenben játszódik, és a főszereplő lány problémái a mi problémáink is. A bulimia a mai kor általános betegségének csupán egyik tünete, így a lány bizonytalanságában könnyen magára ismerhet egy nemzedék. Legalábbis minket a könyvnek ez a vonulata fogott meg leginkább, de könnyen előfordulhat, hogy másnak inkább a megszállt Észtország ismerősnek ható élete lesz érdekes.
Az észt borító
A könyv vége furcsán hamis, vagy legalábbis nagyon különös. Már nem akarunk több részletet elárulni a könyvről, nehogy tönkretegyük valakinek az élményt, de az biztos, hogy nem egyértelmű a hepiend. Ez nyilván szándékos is, a Tisztogatás -ban sincs egyértelmű lezárás. A cím jól működik, persze konkrétan Sztálin tehenei nem kapnak félmondatnál többet a könyvben, tehát ugyanilyen erővel lehetne az is a regény címe, hogy Kék krumpli (agyonműtrágyázott szovjet agrárcsoda), vagy Fekete gumicukor, de így átvitt értelemben a főszereplő hölgyekre is vonatkoztatható, és persze Sztálin nevének említésére többen veszik a le polcról a könyvet.
Pár mondatot megér a borító is. A Scolar nem vette át az északi kiadások borítóját, ahol egy lány a győzelem jelét mutatja, hanem sajátot készíttetett Máthé Hanga grafikussal. Őszintén szólva már a Tisztogatás borítója is igénytelennek tűnt ahhoz képest, hogy más országok hogy oldották meg a problémát, de a Sztálin tehenei-nél még különösebb a magyar borító. Az elmosódott pacák és a színek miatt messziről konkrétan úgy néz ki, mint egy hányáskupac, ami illik ugyan a könyv témájához, de nem mutat jól. Biztosan ízlés kérdése is, hogy valaki a grafikát (adott esetben) festményt) részesíti-e előnyben egy borító esetében, vagy a Nyugaton divatos fotókat. Mindenesetre a Sztálin tehenei borítója nem túl szerencsés, de ez nem riasszon el senkit attól, hogy leemelje a könyvet a boltok polcáról.
Korábban: Aki otthon marad, rossz nőnek számít - interjú Sofi Oksanen írónővel
Csak a fekete autó és az erőszak örök - kritika a Tisztogatás című könyvről

Dömötör Ági
http://www.origo.hu/kotvefuzve/blog/20110515-hanyni-a-felejtesert-sofi-oksanen-uj-konyverol-sztalin-tehenei.html

2011. december 29., csütörtök

Vág Bernadett: Zacc

Romos, öreg ház a fülledt pesti nyárban, összeérnek a gangon az életek. Valami történni fog ma éjjel- károgja Galambosné, a harmadikon lakó jósnő- valami sorsfordító: szörnyűség vagy égi áldás, ki tudja.
De ki tudja, mi a szörnyű és mi az áldás, hol kezdődik az egyik, hol ér véget a másik, véget ér-e, aki meghal, elkezdődött-e, aki él. És hogyan kell az élést csinálni, lehet-e szépen, óvatosan, múltba-jövőbe veszve, merre kell elindulni élni, kifelé vagy befelé?

Fura egy éjszaka ez, Galambosné megmondta előre, és tényleg, mintha szellemek tivornyáznának a körfolyosón, a szükséglakásban túlvilági szerelem vonyít, túszokat ejt a rozoga lift, rettenthetetlenné lesz a gyáva, kínzó vágyának rabja a prűd. Kártya vagy zacc, kérdezi Galambosné. Bármelyikből megmondja a jövőt. Ha van olyan.
http://bookline.hu/product/home.action?id=87984&type=22&_v=Vag_Bernadett_Zacc_Gangregeny

2011. november 11., péntek

Ray Bradbury: A villamos testet énekelem


Az Agave Könyvek Ray Bradbury életműsorozatának második darabja is egy novella-antológia, akárcsak az egy évvel ezelőtt kiadott Az öröm masinériái. Ebben valamelyest későbbi darabok kaptak helyet, és eredetileg 1969-ben jelent meg. 18 írás található benne, amik közül az utolsó nem novella, hanem hosszabb lélegzetvételű vers.

Most nem térnék ki Bradbury pályájára, arról egyéb műveiről szóló cikkekben úgyis lehet olvasni. Inkább azt szeretném valahogy megfogalmazni, hogy miért jó. És mivel ez szubjektív, hát nem is olyan könnyű.

Természetesen sokan, akik olvasnak, azt várják el az adott szellemi tápláléktól, hogy elvarázsolja őket, kiemelje a hétköznapokból és a többi… és Bradbury mindezt úgy tudja, ahogy csak kevesen.
Engem általában az első mondatával megfog, és akármilyen rossz legyen is a kedvem, egy oldal alatt átránt a maga világába. Neki minden írása más és más, hiába, hogy pl. több is játszódik a Marson, vagy épp Dublinban.

És az a fantasztikus, hogy a legrövidkébb műve is tökéletes, kerek egész, amiben minden benne van. Annyi ötletből, amennyit Bradbury élete eddigi kb. 88 éve alatt kitalált és megírt, akár 100 író is megélne.
De ő semmit nem húz tovább a kelleténél, és egy-egy szavával, mondatával oly' sok mindent tud átadni, amire mások 100 oldal alatt sem volnának képesek. Mintha festmények vagy költemények lennének, vagy akár zene, úgy működik.

Lehet, hogy csak nálam, meg a többi Bradbury-rajongónál, de így van: pillanatok alatt képes olyan emlékeimre, érzéseimre, tapasztalásaimra ajtót nyitni, amik évek óta nem jutottak eszembe, amik többek, mint amit én szavakkal leírhatónak vélnék.
De Bradbury csak leír három szót, nekem meg minden beugrik róla, illat, hang, érzés, hangulat, minden. Nagyon-nagyon kevesen képesek erre.

Aztán meg szokás ugye kiemelni, hogy Bradbury volt az, aki a fantasztikus irodalmat szépirodalmi szintre emelte.
És így is van: aki odáig van a valóban zseniális Gabriel García Márquez-ért, az jó ha tudja, hogy Bradbury írásai közül jó sokat lehet teljes joggal mágikus realizmusnak nevezni.

Jó, persze, Borges, Poe, meg még sok-sok más nagy előd esetében is elővehetjük ezt a divatos skatulyát, de ami a lényeg: Bradbury valóban szépen ír. Hol csodaszépen, hol elbűvölően, hol pedig, nos... ha valami csúfról vagy rosszról mesél, akkor az is ugyanolyan valóságosan ott van.

Szóval valami elképesztő ötletei vannak, és ha nem tetszik is mindegyik novella ugyanolyan nagyon, mindben ott van a szikra, a különleges és különös valami, ami köré épül az egész. Van, hogy teljesen hétköznapi dolgokról ír, de mindig olyan egyéni, megkapó módon teszi, hogy az ember nem győz álmélkodni.
Nem feltétlenül megrázó erejűek vagy fantasztikusak a húzásai, sőt, sokszor épp a visszafogott finomságával meg a lényeglátó ember- és életismeretével igézi meg az olvasót.

Rám legalábbis jobbára így hat, ha Bradbury-t olvasok: ihletem lesz tőle, nyomban kedvem támad valamire, amihez az adott novellának köze van, vagy, ha történetesen sötét és félelmetes a téma, akkor meg egyszerűen csak felnézek egy kicsit a könyvből, és szerencsémre ez többnyire elég, hogy ne parázzak nagyon.

Mielőtt röviden írnék a kötet mindegyik darabjáról (pusztán hogy rávilágítsak a témagazdagságra, ám senki ne gondolja, hogy ettől majd érteni fogja, mitől olyan jó!), még annyit: most jutottam el oda, hogy ha kiraknának egy lakatlan szigeten, s csak egyetlen író összes művét vihetném oda, akkor Bradbury volna a választásom.

Persze, van ebben némi csalás, hiszen óriási mennyiségű írásainak javát még nem olvastam, de az biztos, hogy akár egyetlen könyve is hetekre feltöltheti az embert ihlettel, gondolkodnivalóval, kinyithatja a szemét a világ számos különféle apróbb-nagyobb részletére.

Azt hiszem, kedvenc íróim közül is jó páran így vannak vele: Neil Gaiman és Joanne Harris pl. nem is tagadja, hogy Bradbury hatott rájuk, de Daniel Wallace (Nagy hal, Mr. Sebastian és a Fekete Mágus), sőt két filmrendező, a francia Jean-Pierre Jeunet és az amerikai Tim Burton is roppant gyanús nekem.

Igaz is: Bradbury kivette a részét az Addams Family megalkotásából is, és kedvenc ünnepe a Halloween. Meg hát különben is, nyilvánvalóan a képzelet irodamának ma élő szerzői között az egyik (ha nem a) legnagyobb.

A Kilimandzsáró-gépezet: egy Hemingway-rajongó méltatlannak tartja kedvenc írója halálnak körülményeit ill. végső nyughelyét, és úgy intézi, hogy minden máshogy alakuljon.

A kastély rettentő lángolása: az ír tárgyú novellák egyike, remek humorral és sok emberséggel, a húsvéti felkelés idejéből.

A holnap gyermeke: egy jövőbeli fiatal párnak, a szabályozott szülés véletlen hibája folytán kék színű, piramis alakú (azaz egy másik dimenzióba ragadt) gyermeke születik.

A nők: lényegében egy tragédia csábításról, a nők erejéről meg a férfiak befolyásolhatóságáról. Legalábbis így is lehet értelmezni.

Ihletett Csirke Motel: a gazdasági válság idején, 1928-ban játszódó sztori, bizonyára több-kevesebb önéletrajzi elemmel, meg egy tyúkkal, melynek tojásai üzeneteket hordoznak.

Gettysburgtől hátszélben: valaki robot-szerű formában újra megalkotja Abraham Lincolnt, másvalaki meg újra csak lelövi – avagy van-e végzet?

Igen, mi ott a folyónál: egy poros amerikai kisvárost halálra ítél, hogy az újonnan épülő autópálya tőlük (nem, s mégis) túl messze halad el – s ahogy mindezt a lakosok megélik.

A hideg szél, és a meleg: újra Dublin, ahol különös, mediterrán vendégek jelentkeznek be a Royal Hiberian Hotelbe, fura felfordulást okozva többek életében.

Éjszakai hívások: egy ember évtizedekkel ezelőtt a marsi kolóniákon ragadt, egyedüliként, és várja, egyre várja a megmentő űrhajó hívását, s a telefon csöng is, sokszor, csak épp a hívó valamelyik régebbi önmaga.

Kísérteties újdonság: egy gazdag család sarja el akarja adni írországi házát, miután felújította, s közben ő és egykori szeretője megízlelik az ifjúság múlását és a kicsapongások átkát.

A villamos testet énekelem: a leghosszabb írás, egy Elektromos Nagyiról, aki csaknem maga a tökély, de vajon tud-e bármely tekintetben helyettesíteni egy meghalt édesanyát?

Az újratemetés napja: egy építkezés miatt áttelepített temető kapcsán egy idős nő újra találkozik régi szerelmével, aki fiatalon meghalt, még mielőtt egybe kelhettek volna.

Nicholas Nickleby barátja a barátom nekem is: 1929, Green Town (ahogy Bradbury néha Waukegant, szülővárosát nevezi), Illinois, szóval megint csak írónk gyermekkora sejlik fel apró részletekben.
A városkába különc idegen érkezik, aki Charles Dickens néven mutatkozik be, és nekilát egy fiúnak lediktálni A két város c. regényét.

Muszklis: az egyik legsúlyosabb írás, noha semmi fantasztikus nincs benne. Főszereplője a 30-as éveibe lépett, ám még mindig fiatalokkal sportoló Muszklis, aki kissé mintha elveszett volna a body building meg hasonlók világában, s nincs igazi élete.
Ha eddig nem esne le, hogy Bradbury ritka jó ismerője az emberi léleknek meg létnek, akkor majd ennél.

A férfi a Rorschach-ingben: továbbra is pszichológia, egy neves pszichiáter sajátos tehetségéről és módszereiről.

Kilencedik Henrik: egy híján mindenki elhagyta Nagy-Britanniát, s melegebb éghajlatra költözött, ám a vén Harry mégsem hajlandó elutazni.

A Mars elveszett városa: odüsszeia, klasszikus gótikus sztori-elemekkel, egy különös városról, amely megérzi az ember legmélyebb vágyait, reagál rájuk, és függésbe taszít.

Apolló Khrisztosz: sajátos, kissé talán epikus hangvételű „karácsonyi” vers arról, hogy az ember kimegy a világűrbe, ahol még számos létforma élhet, és mindenütt csak Isten lába nyomában jár, avagy a legkülönfélébb formákban és stációkban létezhet Isten szava, meg Jézus. És így tovább.

2011. szeptember 30., péntek

Jean-Marie Gustave Le Clézio: Terra Amata

Nem először fordult elő az, hogy a magyar olvasó kifürkészhetetlen arccal fogadja azt a hírt, amikor a svéd királyi akadémia bejelenti az irodalmi Nobel-díj legújabb kitüntetettjét. Nem meglep, hisz fogalma sincs, ki a jutalmazott. Ezt történt idén velem is, amikor meghallottam Jean-Marie Gustave Le Clézio nevét. Gondoltam, meg kell ismernem a szerzőt, egy kísérletet mindenképp megérdemel, ahogy tettem ezt az utóbbi években is.
Az elmúlt évtized Nobel-díjas írói között akad olyan, aki már korábban ismertem és szerettem (Harold Pinter, 2005, 2008. december 24-én hunyt el, R.I.P.; Kertész Imre, 2002 – a díj odaítélése előtt olvastam már a Sorstalanságot, ami tetszett, de írói munkássága engem nem győzött meg annyira, emellett büszke vagyok arra, hogy hazánk eddigi egyetlen díjazottja Ő), olyan is van köztük, aki egyik kedvenc írómmá vált (Orhan Pamuk, 2006), valakinek tetszett a regénye, de életre szóló hatást nem gyakorolt rám (John Maxwell Coetze, 2003;; Kao Hszing-csien, 2000), de akad olyan is, aki nem nyerte el a tetszésemet (Elfriede Jelinek, 2004; Doris Lessing, 2007).
Az utóbbiak körét gyarapítja ettől a pillanattól kezdve a francia Le Clézio is. Az persze lehetséges, hogy nem a legmegfelelőbb könyvvel vágtam bele a francia író világának megismerésébe, de aligha sarkall az új ismeret további ismerkedésre.
Le Clezio a Terra Amata című könyvét mindössze 26 évesen írta (1967). Az író huszonéves fejjel nem vállalkozott kisebbre, minthogy megénekelje az Ember, az emberiség örökös, körkörös történetét. A Terra Amata főhőse Chancedale, beszédes név, egy francia falucska neve, melynek határában fekszik a történelem előtti ember maradványainak egyik legfontosabb európai lelőhelye (a párhuzam egyértelmű, bár ezt a jelképet csak Tellér Gyula utószavából tudtam meg). Clezio egy létmódba olvasztja össze az írót, az olvasót. („Mit számít, hogy hol és mikor olvasod ezeket a sorokat? Most éppen ez a könyv került a kezedbe, de ugyanúgy kerülhetett volna valami más is. A véletlen millió egymásba akaszkodó fogaskereke játssza itt kimerítő játékait. Mit számít, hogy volt valaki, aki írt, és valaki, aki olvasott? Mélyen, valahol nagyon mélyen egyek ők ketten, s ezt tudják is kezdettől fogva.”) A könyvben az eggyé olvasztott egyetemes, általános Emberből emelkedik ki az Egyes, akik között a véletlen közvetít. Chancedale belülről nézve az általános emberi tudat, kívülről tekintve pedig az általános emberi sors hőse. Chancedale az egyik pillanatba még tízévesen ül a konyhalépcsőn, és végzi pusztítását a hangyák világában, a másik pillanatban pedig nyolcvanévesen magányában haldoklik. „E kettő közötti idő csupán egyetlen vakító, sistergő pillanat.” A regény tulajdonképpen egy tartalomjegyzékbe fojtott vers kibontása.

Valamerre a földön
megszülettem
eleven ember
növekedtem
a rajzba bezárva
múltak a napok
múltak az éjszakák
játszottam minden játékot
szerettem
boldog voltam
beszéltem minden nyelvet
hadonászva
érthetetlen szavakat mormolva
vagy tapintatlanul kérdezősködve
az alvilághoz hasonlatos tájon
benépesítettem a földet
hogy legyőzzem a csendet
hogy kimondjam a teljes igazságot
az öntudat végtelenségében éltem
rohantam
aztán megöregedtem
meghaltam
és eltemettek.

Tulajdonképpen ez az egész regénnyel az igazi bajom. A könyv 280 oldala nem szól másról, mint erről az örökös villanásról. Az egész könyv az emberi tudat folyamatos ömlengése, nincs igazi története, eleje, vége, kezdete, az Emberi sors, öntudat lenyomata, egyetlen versbe fojtott ima. Azon persze mindig elgondolkozom, hogy velem van-e baj. A Terra Amata című regényt is majd egy hónapig olvastam, apró léptékben haladtam előre. Az ünnepek alatt, a munka mellett csak a buszmenetek 15-20 percében, otthon a család melletti fél órákban haladhattam előre. Az efféle könyv valószínűleg sokkal figyelmesebb olvasást kívánhat meg az Olvasótól. Ugyanakkor az is igaz, hogy sosem voltam ennek az irodalomnak híve. A történetmesélő írók mindig is közelebb álltak a szívemhez, és ez sosem jelentette azt, hogy az egyetemes gondolatokat kívül rekesztette volna befogadókészségem. Le Clezioval sorsjegyet húzattam, de nem nyert.
Annyit mindenképp nyertem, hogy Le Clezio könyvvégi kérdésén, miszerint "Ugyan mit számít egy élet folyamán az egyórás olvasmány? Mit számít eggyel több vonal a világot elborító végtelene irkafirkában?", elgondolkoztam. Vajon mi végre falom rendületlenül mások szavait, és lopok el időt saját életemből perceket, órákat. Menekülés ez vagy hangulatok, gondolatok, érzések gyűjtése, amivel gazdagabbá teszem szellememet. Hiszem és remélem, hogy az utóbbi, és nem megyek el csukott szemmel saját magam mellett.
(a kép az Ulpius Kiadó 2008 kiadását illusztrálja)

2011. augusztus 30., kedd

Parti Nagy Lajos: Sárbogárdi Jolán - A test angyala

Parti Nagy Lajos neve jól cseng a kortárs magyar irodalom ismerői körében. A tágan értelmezett irodalmi groteszk markáns alkotója, az eredeti nyelvi-poétikai kreativitás művelője, a hazai posztmodernizmus meghatározó egyénisége.

„A test angyala” először 1990-ben jelent meg a Jelenkor hasábjain.

Parti Nagy Lajos e művével arra vállalkozott, hogy Weöres Sándor és Esterházy Péter nyomdokaiba lépve létrehoz egy fiktív nőalakot (Weöres Sándornál ez Psyché, Esterházy Péternél Csokonai Lili), majd e nőalak bőrébe bújva ír kisregényt. Parti Nagy Lajos fiktív nőalakját Sárbogárdi Jolánnak hívják. A szerző így nyilatkozik erről: „Ez már régóta megvolt, a Sárbogárdi Jolán, egy puszta név, ami nem kapcsolódott semmihez, de jónak tűnt. Egyrészt benne van a Charles Bovary, bár ez csak később jutott eszembe, benne van a magyar irodalom egyik őstoposza, a sár, aztán benne van a bogár, az egész kicsit töröttes, kicsit furcsa…”

Ellentétben azonban Weöres és Esterházy nőalakjaival, Sárbogárdi Jolán nem saját élettörténetét írja meg, hanem amatőr regényíróként szerelmesregényt ír. Ahogyan a műfaji megjelölés
("habszódia") is sejteti, egy könnyed lányregényről van szó. „A test angyala” a kommersz szerelmesregényeket még küllemében is parodizálja, az élvezetesen dilettáns mestermunkát nagybetűs tipográfiával jelenítve meg.

Margittay Edina (a Test Angyala) gépírókisasszony és Balajthy Dénes fiatal tévérendező között szenvedélyes szerelem gyúl. A főszereplők plátói érzései mindig belül maradnak a jó ízlés határain. Sosem lépnek át semmilyen etikai korlátot, szerelmük tiszta, bár nem mentes a félreértésektől. Útjuk összefut, majd szétválik, de közben az érzések nemhogy lanyhulnának, hanem annál tüzesebbek lesznek. Végül lelkileg teljesen összetörve, reményvesztve, egy szanatóriumban találnak ismét egymásra e mély érzésű, és igazán sokat tűrt szerelmesek – hogy érzéseiket a házasság szent kötelékében pecsételjék meg.

Ami igazán érdekes Parti Nagy regényében, az a stílus. Sárbogárdi Jolán egyszerű gondolkodású, kiműveletlen, felettébb sznob hölgy. Stílusára a leányregények negédeskedő – jóság, szépség, kifinomultság, érzékenység – paneljeinek alkalmazása jellemző. Gondjai vannak a helyesírással, az alany és az állítmány összeegyeztetésével, az idegen szavakat helytelenül használja, szövege képzavarok tömkelegével terhes. Éppen ebben áll szövegének utolérhetetlen bája és komikuma.

„Az ablakhoz érve kinyitotta a hatalmas, csupaüveg ablakot. Szép ovális arcát meglebbentette a langyos őszi huzat. Amint kis beszélgetőtársát kidobta, maga is kinézett azon…Éppen idáig jutott gondolatai láncszemében, mikor a kis Katicabogárka leért a Váci utca napfényes díszkövezetére, ám nem ütötte meg magát. Edina közepeset sóhajtott, de nem engedett szabad folyást emlékei megrohanásának munkaidőben, hanem gépéhez ült és vidáman ütni kezdte...”

Az írónő kedvelt eszköze az intertextualitás. Kinek ne jutna eszébe a következő sorokról a János vitéz szép története: „Ezután a szerelmespár búcsút intve ép kezükkel és szemük tekintetével végre elvált, mint »ágtul a levél«”. Csokonai Vitéz Mihály szerelmi csalódását, A Reményhez” című vers sorait idézi fel a következő mondat – bár oda nem illő leütéssel: „Hittem szép szavadnak, mégis megcsaltál ezzel a durvasággal”. „Isten Veled Remény”. A töprengő Hamlet alakja is felidéződik a műben: „a tett halála a tétlenség”. A háttérfestéskor megjelennek az „alföldi” rónán „furulyázó” pásztorok, a délibábos romantika, Petőfi szeretett világa. „Kusza gondolatai egymást taposták, mint az őszi fellegek. Széna vagy szalma, sóhajtotta a nép ajkán”.

A mű valóságos tárháza a közhelyszerű metaforáknak és költői képeknek. „Szinte a bordái közt érezte Ámour markát melyben kibimbózó szerelme rabmadara vergődik”. Gyakoriak a szóláskeveredések, -ferdítések: „Ezzel elárultad a fogad fehérjét most és mindörökké”. „Hiába mondj Egon bácsi, hogy nősülj meg fiam az életed szekerével, ne sokat kukoricázzál…”. Az 1989 decemberében íródott mű kora egyik jellegzetes reklámszövegét is idézi: „A Libresse segít a »nehéz napokon«”.

Az író a címben szereplő testről egyetlen szót sem ejt, hacsak az elhallgatás révén nem teszi…

Parti Nagy Lajos életművében a nevek, motívumok sajátos belső vándorútra indulnak. Sárbogárdi Jolán, a dilettáns írónő később „testet ölt” az „Ibusár” című huszerettben mint egy jobb sorsra érdemes pályaudvari jegykiadó-lány. E tragikus operettparódiát a színházak is nagy sikerrel játsszák.

Vasné Tóth Kornélia

Alessandro Baricco:Selyem

Ez nem regény. Nem is elbeszélés. Ez egy történet. Olyan férfiról, aki beutazza a világot, s a végén egy szeles tó partján ül egész nap. A férfi neve Hervé Joncour. A tóét nem tudni. Mondhatnánk, hogy szerelmi történet. De ha csupán az volna, nem érné meg elmondani. Szerepel benne vágy és fájdalom, mindkettőről tudjuk, mi fán terem, még sincs rá igazi szavunk. Mert szerelemnek nem szerelem. (Régi fogás. Ha nem tudunk nevet adni valaminek, akkor történetnek mondjuk. Ez már csak így van. Évszázadok óta.) Minden történetnek zenéje van. Ennek fehér zenéje. Ez fontos, mert a fehér zene különös muzsika, időnkint zavarba ejtő: halkan szól, és lassan kell táncolni rá...

2011. július 1., péntek

Per Olov Enquist: Blanche és Marie könyve

Per Olov Enquist, a világhírű svéd dráma- és regényíró új, európai könyve a századforduló Párizsában játszódik. Főhőse Blanche Wittman a világhírű pszichiáter, a Sâlpetrière kórház főorvosa, Jean Martin Charcot kedvenc betege, a hisztéria tüneteinek és kezelésének szentelt nyilvános bemutatók főszereplője.
Charcot halála után Blanche meggyógyul, és a későbbi Nobel-díjas fizikus-kémikus, a lengyel származású Marie Curie asszisztense lesz. A laboratóriumi sugárfertőzés miatt életét tehetetlen nyomorékként fejezi be. Szinte haláláig naplót ír, s naplóinak három kötete, a sárga, a fekete és a vörös könyv, a kérdések könyvei, képezik Enquist regényének alapszövetét.
A csapongó, meditatív, személyes emlékekkel tagolt Enquist-szöveg markánsan jeleníti meg a kort, a jellemeket, a helyszíneket, az ismert és kevésbé ismert személyiségeket (Freud, Jane Avril, Pierre Curie, Paul Langevin, Einstein...) és lassan beletorkollik a fő téma, a mindent legyőző szerelem megszólaltatásába.
Blanche és Charcot, illetve Marie és Paul megindítóan szép és tragikus szerelmének történetét meséli el, melybe mesteri könnyedséggel szövi bele saját anyjának és saját (fél)árvaságának életrajzi motívumait, a század eszmetörténetének és tudománytörténetének kezdeti alakulását, a torz politikai gondolatok és az elvaduló, bigott tömegek indulatainak vészjósló jeleit.
A zenei alapegységekből építkező regény fejezetei dalok, Enquist egyik legszemélyesebb műve, Blanche és Marie pedig legemlékezetesebb, legnagyobb empátiával megírt két regényhőse.
http://www.europakiado.hu/index.php?l=h&s=1&n=1049