2017. április 6., csütörtök

Kondor Vilmos: Budapest Noir

eme P 
A műfajhoz szükséges minden kelléket felsorakoztat, ráadásul a harmincas évek Budapestjébe helyezve. Ez utóbbi mozzanat adja számomra minden savát-borsát. Persze nem vár el az ember mélyenszántó társadalmi ábrázolást tőle, de azért ügyesen beépít a történetbe tipikus figurákat, helyzeteket, van itt minden a legalsóbb bugyroktól a legfelsőbb, rózsadombi körökig (és ma is épp olyan érvényes konfigurációkig). A hangulat, a miliő, a háttérrajz engem tagadhatatlanul meggyőzött, a krimiszál ezzel szemben kevésbé, elsősorban lélektaniság, de a feszültségkeltés, -fenntartás szempontjából sem. De legyen ez az én gondom. Bizonyos mértékben kárpótolt (az atmoszférán kívül) pár karakter, Krisztina alakja, vagy Mór tata, akinek lekváralkotó buzgalma és megszállottsága üdítő humorral oldja a sztorit. Meg ott van Gordon is, mondjuk ő korántsem volt annyira szimpatikus, mint a fent említett két szereplő. Hogy valóban csapnivaló detektív lett volna belőle, ahogy Krisztina fejcsóválva állítja? Nem tudom, megfigyelőképességével hogy áll, az viszont biztos, hogy kíváncsiságának (és erkölcsi érzékének ?) nem tud ellenállni, és beleveti magát a nyomozásba, no matter what. (Kissé azonban bort iszik, vizet prédikál a helyzet, mint a végén kiderül, de egy profi újságíró már ezt is megengedheti magának. Ki kell ezt érdemelni.)
Nem mérföldkő a zsáner történetében, az biztos (még úgy is ki merem ezt jelenteni, hogy alig olvasok a műfajban), egyértelmű, hogy sémákkal dolgozik, ráadásul pöttyet lassúra és túl happy endesre sikeredett, mégsem mondtam le a folytatásról. Hátha…


2017. február 2., csütörtök

Moskát Anita: Horgonyhely

Innen másolva: http://www.kilencedik.hu/moskat-anita-horgonyhely/
Moskát Anita bemutatkozó regénye, a Bábel fiai, számomra a tavalyi év meglepetése volt. Egy erőteljes, gyors sodrású és igényes fantasy mű, ami egy unalomig ismert klisét – az emberi gőgöt megtestesítő Bábel tornya – mutatott be egy új oldaláról, és mindezt csavaros történettel, és gyarló, ám mégis szerethető szereplőkkel tette. A zsenialitása már csak abban is megmutatkozott, hogy anélkül is tudtuk, melyik karakter beszél, hogy láttuk volna az arcát. A befejezés pedig egyszerre volt komor, ám mégis reménykedő, és egy kicsit az utóbbiból talán több is jutott. Bár csak tavaly jelent meg, a Bábel fiai máris megkerülhetetlen részét jelenti a magyar fantasynek, és erőlködés nélkül megállná a helyét a külföldi piacon is.

Mint az a fentiekből talán kiolvasható, magas elvárásokkal vágtam neki Moskát Anita új regényének, a Horgonyhelynek. Annál is inkább, mert az alapötlet zseniális: a történet egy olyan világban játszódik, ahol az emberek születési helyükhöz vannak kötve, és azt csupán néhány kilométernyire tudják elhagyni. Egyetlen kivételt ez alól a terhes nők képviselnek, akik szabadon vándorolhatnak, és így ők részesülnek a legtöbb kiváltságban is, amivel igencsak visszaélnek.

Ezt a furcsa világot négy ember szemén ismerjük meg: Lars férfilétére képes földmágiát űzni, ami már elegendő lenne ahhoz, hogy bitófára küldjék, de ráadásul emellett szép lassan kultuszt épít maga köré. Vazil vele szemben a tények embere, és könyvtárhajójával bejárja a fjordokat, hogy a röghöz kötődés okait keresse, méghozzá tudományos megközelítéssel. A lánya, Helga, már nagyon szeretne elszabadulni apja hajójáról, különösen, mivel Vazil semmit nem hajlandó elárulni a fiatal fruska édesanyjáról. Odveig egykor a társadalom élén álló asszonyok közé tartozott, most azonban számkivetett pária, akinek kiszedték a méhét, miután szerelmes lett egy felbujtó férfiba. Az ő történetükön keresztül tárul elénk egy idegen, és mégis végtelenül emberi – bár nem emberséges – társadalom.

A regényben két dolog is telitalálat. Az egyik a nemek kérdése. Érdekes néha eljátszani olvasás során azzal a gondolattal, hogy felcseréljük a szereplők nemét. Ugyanis a regényben számos olyan kegyetlenséggel találkozunk, ami ebben a formában elemi erővel hat, ugyanakkor fordított esetben nem ütne ekkorát, mert számos komor fantasy regény hozzászoktatott minket.

Kimondottan embertelen például, ahogy Odveiget megcsonkítják saját társai, megfosztva őt teljes értékű asszonyi mivoltától – gyakorlatilag kasztrálják szerencsétlent, miközben az egyszeri olvasó a sokadik eunuch után már képes egyszeri vállrándítással elintézni Varys történetét, pedig talán ő is megérdemelné a szimpátiát. Ezzel szemben rengeteg férfinek lesz része szexuális megaláztatásban, ami pedig máshol az asszonyok sorsa hasonlóan komor közegekben. Ez azért zseniális, mert bizonyos brutalitásokhoz már hozzáedződtünk, annyira, hogy már nem is váltanak ki belőlünk olyan heves érzelmeket. De ezek egyet csavarva megint húsbavágóan kegyetlenek, és hát az empátiának pont az a lényege, hogy ne tudjunk elhatárolódni mások fájdalmától. Márpedig mi az olvasás egyik feladata, mint az együttérzés fejlesztése?

A másik a világot keresztül-kasul beszövő mágia, ami odaláncolja az embereket a születési helyükhöz, ugyanakkor ad is: a kiválasztott kevesek ugyanis föld elfogyasztásával képesek lesznek melegen tartani a termést, megtízszerezni azt, illetve számos más emberfeletti dolgot tudnak ez által végre hajtani. Ez által az emberek kicsit olyanok lesznek, mint a növények: a föld táplálja őket, de képtelenek megváltoztatni helyüket. A férfiak a porzók, a nők a bibék, a terhes asszony pedig voltaképpen a termés, ami a helyét elhagyva szabadon mozoghat, hogy valahol messze egy új magot ültessen el.

A fent leírtak ellenére azonban érdekes, hogy továbbra is a férfiak maradnak az aktív, cselekvő, a világ sorsára kiható karakterek. Bevallom, amikor először meghallottam az ötletet, pont az ellenkezőjét képzeltem el, egy történetet, amelynek központjában terhes nők állnak, akik, akárcsak az egyszeri parasztlegény, sosem kérdőjelezik meg azt, hogy ők a világ közepe, és nekik van joguk az emberiség sorsát jobb mederbe terelni. Nem rosszindulatból vagy önzésből, egyszerűen ez ivódott beléjük az eltelt évszázadok alatt. Elvégre az igazságtalanság sokszor nem aktívan, hanem passzívan történik, és sokszor nem is egyértelmű.

Azonban Lars és Vazil szemén keresztül hamar megtudjuk, hogy valami nagyon nincs rendben a világgal. Az egyikük misztikus módszerekkel, a másik racionális magyarázattal próbál megoldást találni erre a lehetetlen helyzetre. Velük szemben Odveig kimondottan passzív; noha méhe elvesztése ellenére erős nő marad, voltaképpen nem tesz mást, minthogy várja, hogy szerelme megmentse őt. Helga pedig csak egy kislány, aki tapasztalatlanságából fakadóan sokszor csak sodródik az árral.

Ami azonban a pozitív irányba dönti a mérleg nyelvét, az az, hogy Moskát Anitánál az ember nemtől függetlenül ember marad, és ez által tele gyarlóságokkal. A megváltókról kiderül, hogy legbelül kicsinyesek, a gonosz mostohákra hajazó matriarchákról pedig, hogy őket is ugyanúgy megnyomorította a társadalmi rend, mint másokat.

A Horgonyhely jóval sötétebb mű a Bábel fiainál. Az embereket jóval kíméletlenebbé teszi a röghöz kötött helyzet, mint a mondabeli torony és a hatalom ígérete, a szexet soha nem írták még ilyen üresen, és ha valakinek jó kedve támad, az rögtön felül a vonatra, ugyanis azt, érthető okokból, itt még nem találták fel. Egyébként, ha már témánál tartunk, gőzhajók és pisztolyok léteznek, de elsősorban azért, mert az író érezhetően nem egy ezredik feudális kultúráról szeretne írni.

Bár a Bábel fiait kicsit erősebbnek érzem, ugyanis a szereplőket az író olyan jól elkapta, mint soha senki korábban a fantasy irodalomban, a Horgonyhely is egy kiváló alkotás, még ha nem is kerülünk olyan közel a hőseihez, mint Arzénhoz vagy Dávidhoz. De tévedés ne essék, ha a Horgonyhelyet nem egy másik Moskát Anita regényhez mérem, akkor minden további megjegyzés nélkül egy első osztályú fantasy alkotásról beszélünk.

Meg aztán, ki hitte volna, hogy egyszer regény születik abból a mondásból, hogy „idekötnek a gyökereim?”

2016. december 12., hétfő

Fredrik Backman: Az ember akit Ovénak hívnak

Moly

pat P 
Mindig mondom én, hogy nem figyelünk oda eléggé egymásra. És csak viszonylag kevesen lustaság vagy rosszindulatú közöny miatt. Legtöbben azért, mert annyira elfoglal minket saját magunk sajnálata, hogy másra már nem is marad időnk. Vagy mert annyira figyeljük azt, hogy a másik ember figyel-e minket, mit mond ránk, akar-e valami rosszat nekünk, hogy az igazi odafigyelésre esélyünk sincs gondolni se. Vagy azért, mert azt gondoljuk, hogy amit nem veszünk észre, az nincs is, egyébként is másvalaki problémája, meg amúgy is megoldódik majd magától.
Úgyhogy, nekem Parvaneh a példaképem. Aki nemcsak, hogy észrevesz egy súlyos krízisben lévő embert, hanem segíteni is próbál – méghozzá nem is úgy, hogy ráhívja a mentőt, oszt csókolom, hanem igaziból. Rendesen. Időt, energiát sem sajnálva. Szívvel és lélekkel.
Pedig ráadásul nem is rendes svéd, ugyebár.
Amúgy látom én a könyv hibáit: klisés, teljességgel életszerűtlen és irreális, meg még giccses is, ráadásul pedig szégyentelen módon (de nagyon profin és hatékonyan) manipulálja az érzelmeket. Alapvetően ezeket nem szerettem, de a végére be kellett látnom: kell néha ilyen mese is a hétköznapok szürke betonposványában. Vagy valami hasonló.

2016. november 10., csütörtök

Émile Ajar: Előttem az élet

Moly

Sárhelyi_Erika I 
160 oldalnyi csoda. Bűbájos, hihetetlen humorral és tengernyi (pardon: TENGERNYI) szeretettel írt könyv egy kisfiúról, aki hirtelen négy évet öregszik, és már-már azt hiszi magáról, hogy törpe, miközben mind látjuk, hogy ő valójában egy serdülő gyermektestben élő óriás az Élet című meséből.

2016. augusztus 13., szombat

Csányi Vilmos: Ő ott bent

cinkos 
Csányi Vilmos gondolatai itt is roppant érdekesek, még ha egyesekkel nem is tudtam egyetérteni. Amit azonban az intelligenciáról, a virtualitás erejéről ír, ugyanolyan okos, mint az etológiai eszmefuttatásai. Egy pontot mindenképp le kellett vonnom, mert a formai oldala elég problémás, a cselekménye és a nyelve sokszor nagyon naiv, túlegyszerűsített, még akkor is, ha mondjuk ifjúsági regényként olvassuk. Az se túl szerencsés, hogy a szerző szócsőként használja a szereplőit – megírhatta volna inkább esszében, amit akart. Ha lenne egy szavazatom, arra szavaznék, hogy legközelebb esszékötetet kérek a témában (vagy akár más témában) Csányi Vilmostól.

Video 
Csányi Vilmos etológus, nem pedig író, és még kevésé programozó. Ennek megfelelően az etológiával kapcsolatos gondolatai érdekesek, a regény minősége már hagy némi kivetni valót, a számítógépekkel kapcsolatos tudása pedig lektorért kiált.
Ami az irodalmi részt illeti, a szerző több helyen is úgy ad az olvasó tudtára dolgokat, hogy párbeszédbe építi azt. Ezzel alapvetően nincs semmi gond, de ha a párbeszéd úgy hangzik, hogy a beosztott elkezdi elmesélni a főnöknek, hogy mivel is foglalkozik a cég, amit az utóbbi irányít, akkor elég furán veszi ki magát. Ami pedig a számtech részt illeti, az olyan egyértelmű hibák mellett, mint hogy a szerző szerint a „kontrol c” törlést jelent, folyamatosan zavaró, hogy a programozásról és a technikáról olyan formában beszél, hogy azt még elvontan, átvitt értelemben véve sem tudom értelmezni, pedig ezzel foglalkozom. A top programozók sokszor úgy beszélnek a könyvben, mintha a témához nem igazán értő kívülállók lennének.
Az ilyen hibákat leszámítva a mű azért szórakoztató volt – különösen a vége –, bár ha a szuperintelligencia érdekel, valószínűleg jobban jársz pl. James Barrat Our Final Inventions c. művével, ami tulajdonképpen ennek a regénynek az ismeretterjesztő változata.

2016. július 13., szerda

Steinbeck: Lement a Hold

Moly

Virág_ 
John Steinbeck: Egerek és emberek / Lement a hold
Sokféleképpen ki lehet valakit közösíteni, különbözőségünkből adódóan soha nem fogunk találni két teljesen egyforma embert. Mindnekiben megvannak ugyanazok az érzelmek, mégsem fogunk sohase ugyanolyan módon gazdálkodni velük, személyiségünk kiépítésével mindegyikünk más módon és más arányban fogja hasznosítani őket. Valaki mindezeket az érzelmeket a külvilág előtt is kitárja, míg mások igyekeznek eltitkolni őket, és így feljogosítva érzik magukat a másik lenézésére. Alapvetően minden ezekre az egyszerű érzelmekre vezethető vissza, mégis vannak olyan tulajdonságok, amelyeket a többség sose fog tudni elfogadni, mert ellentmondanak saját elveinknek. Éppen ezért valahol, valamilyen módon minden ember egy kicsit kirekesztettnek érzi magát, eleve kudarca ítélt törekvés lenne, ha mindenütt és mindenkivel el akarnánk fogadtatni magunkat, viszont ha már van egy olyan személy, akire – ha nem is képes minden tulajdonságunkat elfogadni – de mindig számíthatunk és szívesen vagyunk a társaságában, akkor már nem lehetünk magányosak.
George ugyan sokszor elég indulatosan és szigorúan bánik Lennie-vel, mégis bárkinél jobban ismeri őt, és éppen ezért nincs is szíve magára hagyni, meg persze egy vándormunkás mindig meg tud becsülni egy állandó társat. A történet folyamán az olvasó és a szereplők egy része is egy kicsit mélyebbre lát Lennie lelkében, akinek beilleszkedési nehézségei tulajdonképpen csak abból adódnak, hogy nem képes gyermeki érzései fölé kerekedni. Ő nem tesz különbséget egér vagy ember között, csak a lényeget, a selymes puhaságot érzékeli, bár ez egy kissé morbid hasonlat, de a lényeg ugyanaz marad: mindannyiunk számára elég komoly megpróbáltatás, hogy sikerüljön a külsőségek mögé látni, és előítéleteinket félretéve – mint Curly felesége és Crooks esetében is – megismerni vagy elfogadni a másikat, akik nem is sokban különböznek tőlünk.
A Lement a hold jobban tetszett, mint az előző történet, talán mert egy sokkal összetettebb képet kaptam. Feltűnik a cselekményben egy mondat, ami igazából mindent elárul. Felülről fog lenézni a háborúra, és így mindig szeretni fogja Egy békességben élő nép számára óriási felindulást okozhat, ha valaki el akarja tőlük venni szabadságukat, ami a kis város egyik lételeme, és biztonságuk alapköve. Nem, azt senki nem várhatja el senkitől, hogy valaha is elfogadottnak érezze egy közösség nyugalmának megdöntését. Akkor jön a másik fél, a megszálló erő, akik szintén ugyanúgy elszenvedőjük ennek az egésznek, mint a többiek, annyi különbséggel, hogy ők saját meggyőződésükből se meríthetnek erőt, hiszen ők maguk is tudják, hogy nincsen igazuk. A háborút mindenki maximum addig szereti, amíg nem kóstolt bele igazán, és a világháborúk alatt nagyon sok ilyen ember volt hatalmon, akiknek hatalomvágya kielégítésében a háború nagyon jó megoldásnak tűnt…

2016. június 2., csütörtök

Timur Vermes: Nézd, ki van itt

Biedermann_Izabella P 
Annyira akartam nem szeretni ezt a könyvet. Mert mégis milyen ember az, aki szeret egy Hitlerről szóló könyvet, de tényleg???
Timur Vermes bolond, a zsidókérdés nem vicces, és Adolf Hitler egy nyomorult alak volt.
Timur Vermes bolond, de tud valamit. Visszacsinálja Kafka átváltozását. Nyomorultból csinál embert, őrültségből rendszert.
Az egész könyv drámaian vicces, miközben az ember szégyelli magát, hogy ezen tud röhögni. de az ember ember, és ha már mást nem, legalább röhögni tudjon.
Adolf Hitler. Nem Schmul Rosenzweig. Nem? Nem. Kár. Bár akkor az egész mérhetetlenül ízléstelen volna.
A fordítás kiváló, az egész kiadás igényes. Ritkán látni ilyesmit mostanában.
Négy és fél csillag, mert mégis milyen ember lennék, ha öt csillagot adnék egy olyan könyvnek, amiben Adolf Hitler a főszereplő.
Hát nem, igazából ez nem vicces. Közben nagyon sokat nevettem. Ezt magyarázza meg valaki.