2014. december 8., hétfő

Dragomán György: Máglya

Jelenkor - ajánlott

"Nagyon vigyáztam, hogy ne legyen túlírva, ne legyen túl szép. Kíméletlenül kellett bánni ezzel az anyaggal, hogy pontos legyen. Mert egy nagyon érzelmes történetet kellett a lehető legkíméletlenebb pontossággal elmesélni úgy, hogy mégse legyen kegyetlen. Halálosan nehéz volt írni, de most, hogy készen van, tényleg boldog vagyok ezzel a könyvvel."


Emma a szüleivel 12 évet élt a diktatúrában, de nem tanult meg hazudni. "Én mindig szabad emberekről írok. Amikor 'megismerkedtem' Emmával, azt gondoltam, hogy ő is az. Az előző két könyvemben az érdekelt, hogy a diktatúrában hogyan lehet szabadnak lenni. Most pedig az, hogy ez a szabadság hogyan működik. Mert egy dolog megélni a szabadságot, de eljön az a pillanat, amikor meg kell érteni az egészet, hogy mi történt, mi ebben hogyan vettünk részt. Ez a könyv pont erről az elnyújtott pillanatról szól."
A fehér király múlt időben játszódik, a Máglyában viszont Emma és a nagymama végig jelen időben szólal meg. "A narráció mindig a legnagyobb kérdés" - mondta erről az író. "A korábbi könyveimnél fontosabbá vált most az idő és a múlt, valamint az, hogy mire, hogyan és miért kell emlékezni."
Emma, aki számos titokkal szembesül, a nagymama varázslatos világát, "hétköznapi" mágiáit magától értetődő természetességgel fogadja be. Dragomán György alapélményeként mesélt arról, hogy gyerekként maga is sok időt töltött egyedül nagymamája kertjében. "Elhittem azokat a rituálékat, amiket kitaláltam magamnak. És amikor annak idején írni kezdtem, nem is gondoltam, hogy ezek elő fognak jönni. A pusztítás könyvében és A fehér királyban is előfordulnak mágikus elemek, itt meg egyszerűen azt vettem észre, hogy minden mozdulat, minden tárgy, a nagymamával való viszony minden pillanata valahogy több önmagánál. Természetesen működő része lett minden pillanatnak, hogy ez egy varázslatos könyv, hogy ezek a nők akár boszorkányok is lehetnének."
Miközben a mágia valamiféle védőernyőt borít nagymama és unoka fölé, a képélességű leírások kézzelfogható közelségbe hozzák világukat. "Erősen realista írónak képzelem magam abban a tekintetben, hogy pontosan látom a dolgokat. A fehér király narrátora kisebb gyerek, máshogy lát, a részletek nem fontosak számára. Emma kicsit hidegebb szemmel néz és pontosabban lát tárgyakat. 
Amilyen tisztán látom, hogyan néz ki egy vasaló, olyan tisztán látom, miként lehet azzal kivasalni egy rossz álmot egy lepedőből. Amit ő valóságosnak lát, én is annak látom. A fizikai tárgyak valósága szinte átmenet nélkül csúszik át egy metafizikai valóságba, ahol tényleg bármi megtörténhet, ahol lehet repülni, lehet embert csinálni sárból, ahol úgy változik a világ, ahogy erőnkkel akarjuk."
Emma "leckéről leckére" tud meg egyre többet magáról, a múltról, a hozzá közel állókról. Tanul a nagymamájától, de ez nem feltétlenül racionális folyamat. Dragomán György a Máglyát tartja a legkevésbé racionális könyvének. "A megvilágosodás pillanata nem arról szól, hogy racionálisan megértünk valamit, hanem arról, hogy részünkké válik az igazság. Ebben a könyvben az a tét, hogy ez megtörténhet-e?" - fogalmazott.
Felidézte, hogy írói látomásában Emma egy forgószél közepén áll: egyszerre lát mindent, próbál megérteni mindent és tud meg mindent. A könyv végén meg is történik, hogy hirtelen fölülről látjuk az egészet. "Ebben a pillanatban egyszerre értjük meg a múltat, a jelent és a jövőt, ez egy vad transzcendens pillanat, amihez a kamaszság ereje kell" - mondta és magyarázatul hozzáfűzte, hogy olyan ez, mint amikor az ember szerelmes. "Mikor rájössz, hogy szerelmes vagy, minden a helyére kerül, addig nem érted, hogy mi történt veled, de aztán mindent megértesz. Ennek a pillantanak az élménye miatt írtam az egész könyvet."

Körülbelül egy hónapja jelent meg Dragomán György legújabb regénye, a Máglya, ami egyértelműen betetőzése az eddigi életműnek. Amíg a harminc éves kora előtt megjelent, A Pusztítás könyvét nem igazán tudtam szeretni – valódi regénynek sem tartottam, hanem csak egy túlságosan felduzzasztott novellának –, addig az igazi ismertséget elhozó, több tucat nyelvre lefordított A fehér király már sokkal inkább kedvemre való volt. Elolvasása után vártam is az új Dragomán-regényt, vártam és csak vártam… egész pontosan kilenc évet. Mielőtt bármilyen konkrétumot leírnék róla, nemcsak azt kell kijelentenem, hogy a Máglya egyértelműen az év hazai regénye, hanem azt is, hogy véleményem szerint új magyar klasszikus született.

A Máglya sok szempontból folytatása A fehér királynak: mindkét műben gyerekszereplő szemén keresztül látjuk a világot, mindkettő egy félig-meddig fiktív Erdélyben játszódik, de míg A fehér királyban az egyik fő kérdés az, hogyan lehet élni egy zárt diktatúrában, hogyan őrizheti, hogyan élheti meg az egyes ember az egyéniségét, a szabadságát az elnyomásban, addig a Máglyában már az, hogy mit kezd magával az ember, mikor elméletileg (papíron legalábbis mindenképpen) beköszöntött a szabadság, de az előző rendszer romjai, emlékei, képviselői még mindenütt ott vannak.

A Máglya narrátora Emma, aki szülei halála után állami gondozásba, árvaházba kerül, majd rövidesen az addig sosem látott Nagymamához egy vidéki kisvárosba. Dragomán tökéletesen választotta ki főszereplőjét, ugyanis így bármiféle erőltetettség nélkül vonhat párhuzamot a kamaszodó gyermek és a változó társadalom között: Emma, a diktatúra roncsai, romjai között bolyongva (a cím többek között egy halom elégetett Ceaucescu kép maradványaira is utal) fokozatosan érik felnőtté, illeszkedik be a többiek közé, követ el csínyeket, szerez barátokat és ellenségeket, ismeri meg az első szerelmet és az első csalódást is – mondhatni kezd el élni, kezdi felfedezni saját szabadságát és annak korlátait a többi emberhez hasonlóan. Ám a saját egyéni múltjától (jó és rossz emlékeitől egyaránt) nem tud szabadulni, ahogy a többiek sem. Ezek visszaemlékezések formájában kerülnek a könyvbe, és ami azt illeti, tökéletes beágyazottsággal: sosem tűnnek feleslegesnek, és sosem akasztják meg a jelen idejű események menetét.

A regény szintén fontos kérdése az, hogy mit kell tennünk (mit lehet egyáltalán?) az egyéni, illetve a nemzeti traumáinkkal. Fent kell-e tartanunk a legrosszabb dolgok emlékét, beszélnünk kell-e róla – vagy inkább bölcsebb, ha hallgatunk és felejtünk? Élhetünk-e normális, teljes életet akkor, ha nemcsak országszerte, de még otthon is a múlt szellemeit látjuk? A Máglyában nemcsak Emma, de több ismerőse, és főleg a hihetetlenül emlékezetesen megrajzolt Nagymama történeteit is megismerhetjük: ezek az emlékek visszavezetnek minket egészen a második világháború legsötétebb időszakába. Ez az egész regényen végigkígyózó történetfolyam legalább olyan izgalmas és érdekfeszítő, mint az, ami Emmával történik, és (már elnézést a feltételezésért) itt nem volt egy pillanatig sem olyan érzésem, hogy a holokauszt egy kötelezően beiktatandó részként jelenik meg – mint oly sok szépirodalmi műben korábban.

Dragomán stílusa, nyelvezete, mondatai sokat csiszolódtak még A fehér királyhoz képest is: bár nem használ túl sok jelzőt vagy kacifántos mondatszerkesztést, ráadásul ez az írásmód nem feltétlenül az a fajta, amiből néhány idézett sor elolvasása után elalélunk, de garantálom, hogy ha nekikezd az ember, nem igazán tudja abbahagyni, szó szerint magába szippant a szöveg. Köszönhető ez elsősorban annak, hogy a negyvenkét fejezet (melyeket az előző regényhez hasonlóan szintén olvashatunk akár önálló novellákként is) majd’ mindegyike olyan erős, olyan hangulatos, olyan jól felépített, hogy az első döbbenet után, amikor azt érezzük, hogy itt aztán most feltétlenül szünetet kell tartatnunk, gondolkodnunk, esetleg újraolvasnunk, azonnal felülkerekedik rajtunk a tudásvágy, az olvasáséhség. Bevallom, velem ez így, ilyen formában csak ritkán esik meg.

Egyszerűen nem tudok komoly negatívumot felhozni a könyvvel kapcsolatban, legfeljebb az első száz oldal után volt egy olyan érzésem, hogy nem tudok mit kezdeni a Nagymama által képviselt és a szerzőtől eddig szokatlan mágikus realista szállal, ami hol a realista ábrázolásmód felé mozdul el, hol elbukik vele szemben, de a több mint négyszáz oldalas könyv végére annyira szerves egészet alkotott egymással a kettő, hogy igazi, hamisítatlan jellemzőjévé vált a Máglya világának. Ezen túl a feledhetetlen történetek, illetve a rendkívül pontos, aprólékos, szinte filmszerű leírások, valamint az érezhetően egyre egyedibb stílus igazi nagyregénnyé teszik ezt a művet, és – bár még ülepednie kell az élménynek, és természetesen idővel újra kell majd olvasnom a regényt – évek múlva vélhetőleg egy polcon lesz a helye A nyugalommal, a Sátántangóval vagy az Emlékiratok könyvével.

Bak Róbert - 2014. november 13.


Kilenc évet kellett várni arra, hogy a marosvásárhelyi születésű Dragomán György újra regénnyel lepje meg olvasóit. Márpedig, ha valaki olvasta már pályaindító művét (A pusztítás könyve) – mely egyszerre idézi David Lynchfilmjeinek sűrű, mitikus atmoszféráját, Franz Kafkanyomasztó prózáját és Bodor Ádám műveinek abszurditását –, vagy világsikert befutó novellaregényét (A fehér király) – amelyben egy kamaszfiú szemszögéből élhetjük meg a hétköznapok brutalitásába oltott fájdalmasan szép gyermekkort –, akkor ez cseppet sem mondható kevés időnek.
De az új regény, a Máglya narratív struktúrájának össze­szedettségét, szinte tökéletesre csiszolt nyelvezetét olvasva, moziszerűségét látva egyértelmű: megérte várakozni.
A Máglya követi A fehér király elbeszélési technikáját, Dragomán megint kamaszhangon meséli el történetét. Ezúttal azonban a hang egy kislányé, s egy idősebb szólam is társul hozzá, a nagymamáé. Földrajzilag most sem körülhatárolható a helyszín, ahogyan konkrét történelmi eseményeket sem irodalmasítanak. Persze mindenkinek beugrik a Ceaușescu-rezsim rémképe, hiszen a regény azzal kezdődik, hogy a tábornokot fejbe lőtték, de Dragomán egyszer sem írja le a diktátor nevét. Egyértelmű utalást találunk a második világháborúra, a holokausztra is, de ezek is csak a személyes élményeken keresztül szűrődnek be a szövegbe. A Máglyában a történelmi hitelesség helyett a hangsúly a valóságot manipuláló, az egyediséget elnyomó, az önképet torzító társadalmi környezeten van, ami bárhol és bármikor fenyegetheti szabadságunkat. Dragománt leginkább az érdekli, hogy ezek a traumatikus élmények miként dolgozhatók fel. Látunk-e esélyt arra, hogy rendet rakjunk a megsebzett lelkekben és fejekben.
A fehér király a diktatúra idejében játszódott, a szabadság hiányát mesélte el, és hogy a gyermektudat miképp próbálta valóságtompító módszerekkel újrateremteni a szabadságot. Most a Máglya egy diktatórikus rendszer hanyatlását közvetlenül követő időben keresi a választ: vajon mire megyünk a hirtelen ránk szakadt szabadsággal. Vajon sikerül-e valóban lerombolni a hazugságokat; az ösztönt, amely kényszeresen igaznak fogadja el az önbecsapást; mindazt, amit egy arrogáns propagandagépezet sok éves munkával belénk sulykolt?
Dragomán könyvének tizenéves főhőse a szülei autóbalesetének következtében árván marad, s állami gondozásba kerül. Egy nap az intézetben megjelenik egy idős asszony, aki állítja, hogy ő a lány nagymamája. Emma sosem hallott róla, de az asszony oly sziklaszilárdan kitart a meséje mellett, hogy kénytelen vele tartani. A Máglya kopogó, rövid mondatokkal indít, a látogatás, a vacillálás, az elindulás és a vonatút komótos leírásával. A szöveg hidegen részletező, kissé távolságtartó, akárcsak a lány az állítólagos nagymamával szemben. A megismerkedés után a cselekmény nagyobb léptékben halad előre, de ez a befelé figyelő, lassú tempó akkor is megmarad, amikor a nagymama házában – meg a kisvárosban, ahol szülők is felnőttek –, a titoktenger súlyos hullámai temetik maguk alá a lányt.
A kamasz Emma a szülők és nagyszülők régóta cipelt terheivel küzd meg belső szabadságáért. Tágabbra tekintve pedig egy egész nemzedék, egy ország, egy nép viselt dolgait dolgozza fel. Ehhez azonban először saját múltját kell tisztán látnia. Fokozatosan ismeri fel magán azokat a tulajdonságokat, amelyek felmenőihez kötik. Alkatának, mozgékonyságának köszönhetően tájfutó lesz, mint az édesanyja volt; rendkívül tehetséges a rajzolásban, ebben festő édesapjára hasonlít. Titkos barátságot köt az elhunyt nagypapa visszajáró szellemével, a nagymama pedig a hétköznapok rituáléiba avatja be. De vajon mitől válik valaki önmagává – keresi a választ a történet vad kamasz hőse. Mi segíthet neki: az otthontalanság szomorúsága, a szerelem eufóriája?
Dragomán az egyes szám első személyű elbeszélői nézőpont vallomásszerű intimitását választja a témához. E dacos és naivan bátor perspektívába szól bele a nagymama mindig újrateremtő emlékezete. Monológjainál a regény az egyes szám második személyre vált (dőlt betűvel különül el a szöveg többi részétől), s ezzel egyszerre eltávolítja nagymamát a saját történetétől, egyben az elbeszélt élmények közvetlen részesévé teszi az olvasókat.
A nagymama figuráján keresztül igen fontos szerephez jut a mágia, hiszen élete során két olyan hatalmi berendezkedéssel is találkozott, melynek működési logikája semmibe veszi az embert, s ez feldolgozhatatlan traumával jár. Az egyén tehetetlensége hozza létre azt a sajátos szabályrendszert, ahol például a mosás, a hajápolás, a rétestészta gyúrása, a fánksütés, a takarítás, a vasalás, a diólikőr készítése, a máglya megrakása kizárólag előre meghatározott, sokszor gyakorolt szabályok szerint működhet. A nagymama szinte mindent úgy csinál, mintha varázsolna. A hiedelmek hétköznapivá alakítása azonban csak hamis szabadságot teremt, valójában a saját világába zárja be az idős asszonyt.
A Máglyában éppen ezért roppant hangsúlyossá válik a múlt feldolgozása. A valóságról alkotott elképzeléseink igazságtartalma ugyanis mindig relatív. „Csak az van, amire emlékszünk, amit elfelejtünk, az nincs többet, eltűnik a múltból, eltűnik a világból”. Emma szeretné tovább őrizni magában szülei emlékét, de az elvesztésük miatt érzett fájdalom arra készteti, hogy ne gondoljon rájuk. Nagymama a háborús évek okozta sokk hatására mindent elfelejt, mintha ódzkodna attól, hogy bármi köze legyen az akkor történtekhez. Mégis mindig elszántan újraalkotja a múltat. De valóban képesek vagyunk törölni elménkből a keserű emlékű képeket? Szabad-e egyáltalán elfelejteni a rosszat? És vajon mivel oldhatjuk fel magunkban mindazt, ami számunkra fájdalmas? A nagymama és a lány múltat és jelent kapcsol egybe. Kettejük kétféle igazsága egymásét egészíti ki, s így egyik válik a másik terapeutájává.
A regényt a tűéles képekből kibontott mondatok szinte láthatóvá varázsolják. Olyan, alig észrevehető történéseket fogalmaz meg pontosan, filmszerűen, mint egy gesztenye héjának megroppantása, diótörés cipőtalppal vagy egy visszafojtott, de elkerülhetetlenül kitörni akaró nevetés, ami furcsa fintorban rögzül egy régi fotográfián. (Krzysztof Kieslowski tudta filmjeiben ilyen élesen láttatni az apró dolgokat.) Dragomán úgy instruálja az olvasó képzeletét, akár egy filmrendező. Mintha minden részlet kiemelkedő fontosságú lenne, jelenetről jelenetre megtervezi a beállításokat, és elvégzi a vágást is. És a látszólag jelentéktelen történéseket rávetíti a lélekben zajló folyamatokra, így azok kitörölhetetlenül megragadnak bennünk.
Az olyan helyzetek, mint egy diktatúra megdöntése utáni öröm hangulata vagy egy kamaszkor mindennapjai – sok bizonytalanságot hordoznak magukban. Dragomán története szerint sorsunk alakulása felett az irányítást csak akkor vehetjük kézbe, ha követjük az Emmáéhoz hasonló, »csakazértis önmagam leszek, csakazértis szabad leszek« bátorságát. Talán minden ott kezdődik, hogy elfogadom: hatalmamban áll bármit lerajzolni egy üres papírlapra. Ha képes vagyok elnyomni magamban a fájdalmat, amit a tenyerembe nyomott tű okoz, akkor előbb vagy utóbb azt is belátom, hogy meg tudom bocsátani még a jóvátehetetlenek látszó bűnöket is – mert úgy akarom.
Akkor tehát kezdjük bele a következő gyakorlatba, Emmával együtt: „Az utca felénél van egy nagy pocsolya az aszfalton, nem kerülöm ki, azért is belelépek, mint kicsi koromban, belecsapom a lábam, felcsap a cipőm körül a víz”. Lássuk, mi történik.

Origo (Mi lett Gazsival és a könyvtárosnővel?)


7 megjegyzés:

  1. Utolso oldal, pontosabban a hatoldalra irt gondolat (ekezet nelkul, tableten, elnezest). Valahogy igy szol: o speciel (a tornatanar) azert kockaztatta az eletet hogy ne hulyek parancsoljanak hulyesegeket. De ha mi engedjuk akkor az a mi hibank lesz (vmi ilyesmi).
    Ez a gondolat bennem osszefonodik a felejtesrol megfogalmazottakkal, vagyismhogy csak az van, amire emlekszunk. Es az emlekezes az nemcsak a torteneti, tortenelmi dolgokra vonatkozik, hanem azokra a praktikakra is, amik a tulelest segitik, amiknek a segitsegevel nehez helyzetekbol nagyobb esellyel kecmergunk ki. Nekem ez a konyv errol az aktiv, harcmuveszetekhez is hasonlithato tudasrol szol.

    Kosz a figyelmet, molnaratti

    VálaszTörlés
  2. Az egyik nagy előnye, ha kortárs írókat olvasunk, hogy válaszolnak az olvasói levelekre (idézet E-től). Feltéve persze, hogy olyanok, mint Dragomán, aki pár perccel azután hogy megkapta a Facebookra küldött üzenetünket, válaszolt is. Íme egy részlet a levélből:

    "A könyvklubnak is nagyon örülök, jó ilyenről hallani, örülök, hogy tetszett a regényem, és őszintén szólva nem hiszek abban, hogy egy szakértő (vagy éppen szakmabeli) olvasó jobban vagy másképpen értelmezhetne egy regényt mint egy figyelmes és odaadó olvasó. "

    VálaszTörlés
  3. A https://www.facebook.com/dragomangy oldalon van az üzenet amit írtatok?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, üzenetet írtunk, azonnal válaszolt. De nincs kint az oldalon.

      Törlés
  4. Atti emailjére ("Hajszal hijan tokeletes elemzes! Ugyanis valami unimukkos esterol ismerosnek tetszett szinte minden gondolat."):
    (Az elemzést ld: www.jelenkor.net/visszhang/371/hangya-homok-hajszal)

    Valóban sok minden előjött a belinkelt kritikából, ez tök jó :- ). Talán a homok szimbólum nem ilyen részletesen, vagy legalábbis nem emlékszem rá.

    És még említettünk pár plusz dolgot is, pl. a kabbalista utalásokat, amiknek lehet, hogy nagyobb jelentőségük is van, legalábbis ebből az interjúból következtetve: http://www.pestimusor.hu/index.php?sect=art&alsect=cikk&id=7330).

    A hajszál híján-ra is utaltunk, pl. a két helyen is döccenő meseszövésnél.

    VálaszTörlés
  5. Annyira pörögnek a bejegyzések, hogy nem állhatom meg, be kell linkelnem ezt az interjút is: http://www.barkaonline.hu/helyszini-tudositasok/4438-csaladban-marad---a-szabo-t--dragoman-estr-l
    Egy csomó szó esik benne Budaörsről!
    És képzeljétek, Vanda elolvasta a Máglyát a téli szünetben, fotót erről elküldtem D.Gy-nek a facebookon. Aki visszaírt, hogy kicsit összeszorult a szíve, főleg, hogy Vanda iker, mint Krisztina. Nem tud nála fiatalabb olvasójáról...
    (Dimisz, a homokról is volt szó ;), félelem, fájdalom, 339. o.
    - Krisztinával versenyt homokot cipelnek tesiórán - és ott is Emma jön ki a jobban helyzetből, mint a cigizésnél
    - homok a bőröndben
    - álom: testében homok van
    - Miklós homokszobra a padláson
    - talán az agyag is elmegy homoknak: a gólem a sufninál)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A “Családban marad” est a Dragomán házaspárral érdekes lehetett. Új információ volt, hogy Dragomán feleségének a nagyapja állította össze az Erdélyi Szótörténeti Tárat amire többször is hivatkoztak egy Bolyairól szóló dok. film kapcsán, amit múltkoriban láttam. Szeretem az ilyen körbeéréseket... :-)

      Vandának tetszett valamelyik rész a könyvből? Kérdezett,vagy mondott nektek - vagy Viljának - valamit? Ha jól emlékszem Emma elvileg pár évvel idősebb lehet a könyvben mint Vanda most, ugye?

      A homokkal kapcsolatban köszönöm a memót! Arra emlékeztem, hogy kigyűjtötted mint jellemző motívumot és hogy szóba került, csak arra céloztam, hogy a linkelt elemzésben említett fájdalom, szomorúság, magára hagyatottság szimbólum helyett a dolgokat ellepő, szétfolyó, mindenhova beszivárgó, meg a súlyos múlt jellege maradt meg bennem, és ilyen Pilinszkys mélységű asszociációra nem emlékeztem. A 339. oldalon valóban félelem és fájdalomként húzza ki Bátykó a Nagymama tarkójából a “szöget” és dobja el homokként. Lehetséges talán, hogy a Nagyi idejében a homoknak ez a jellemzője volt erősebb, Emma idejében meg a nehéz teher és a többi amit fentebb írtam?

      Törlés

Mi a véleményed?